Veszprémi Petõfi Színház
A veszprémi színházról hónapok óta rossz hírek jönnek: mûszaki, gazdálkodási, tervezési és fenntartási válságban van, csõdbiztos próbál rendet csinálni, igazgatási bizonytalanság nehezíti a mûvészi munkát és az egész apparátus dotálását. Közben rendre megszületnek, olykor kínkeservesen, a bemutatók, bár az újabbakra már egyre kevesebb költségvetési rész fordítható. Minderrõl vallani, demonstrálni is kell, éppen a Színházi Világnap kapcsán is. Vándorfi László igazgató, mûvészeti vezetõ úgy látta, hogy az említett célra, fokozott mûvészi igényességgel egész prózai és zenés-táncos színházi mûhelyét felmutatandó Szigligeti Ede Liliomfijának az anyagi szempontból legolcsóbb színrevitele lesz a legalkalmasabb.
Szigligeti már 1845-ben megpróbálta Vándorszínészek című művével színjátékká formálni a magyar színészet hőskorának úti kalandjait, anekdotáit, ez azonban kevésbé vonzotta a közönséget, s megbukott. A forradalom és szabadságharc aurájában fordult újfent a témához, megírta a Liliomfit, s gyászos légkörben mutatták be 1849. december 21-én, egyre fokozódó sikerrel, másfél századon keresztül. A siker okaira Gyulai Pál mutatott rá a legtalálóbban (és vélhetően a leghamarabb): "Szigligeti népszínművei között van egy bohózat, Liliomfi, mely többet ér közép és felsőbb fajú vígjátékai bármelyikénél. Komikai erő sehol sem nyilatkozik több erővel és eredetiséggel, mint itt... Alakjai elevenek, s a cselekvény legszeszélyesebb fordulatait is követni, magyarázni és emelni tudják." Sok minden megnyilvánult az ősbemutató utáni színre- sőt filmrevitelek során: szinte kötelességszerűen be kellett mutatni a színjátszók hősiességét, elkötelezettségét, mintegy mindenhatóságát, a magyar biedermeier világát, a reformkor atmoszféráját, noha esztétikai-dramaturgiai szempontból a Gyulai Pál-féle alapképlet a döntő, tudniillik a Liliomfi szinte zseniális népszínműbohózat.
Vándorfi László is komponált keretet, eljátszatta, hogy együttese nép-, sőt színésznevelő, öntudatosító útra indul a színpadon, s mindezt összegezi is a záróképpel, játékkal. Ebben a vonatkozásban mind maga, mind pedig az egész együttes kapcsolódott a Színházi Világnaphoz, a csődhelyzethez is. Lényegesebb mindennél az, hogy alapvetően a nagyszerű népszínmű- és bohózatkoncepciót bontja ki. Így lesz a veszprémi Liliomfiból egyszerre vásári komédia, magyar commedia dell’arte, modernebb tánc- és mozgásszínház is, erősen expresszív, kifejező játékkal, sok harsánysággal a szó több értelmében is, de rengeteg, szinte akrobatikus eszközzel, gesztussal megvalósítva. Rátkai Erzsébet jelmezei egyszerre ívelnek át a reformkortól újabb korszakokba, népszínművekbe, olykor már a fogyasztói társadalom legújabb ízlésvilágát is felvillantva, míg a Vándorfi-Perlaki kettős által tervezett-kivitelezett színpadkép, drámai tér csak néhány "lefúrt" ablakra, ajtóra, valamint ritkán, alkalomszerűen elhelyezett-behozott bútorra (asztal, székek) szorítkozik. (Hja, az anyagi csőd...)
Rossa László zeneszerzői munkája Mozart-, Beethoven-, Kodály-idézetekkel, no meg verbunkos, csárdás, "dáridós" elemekkel, egyéni és együttes számokkal szolgálta ezt a vásári komédiás, népszínműves bohózati színjátékot. Mindehhez jól idomult a színészek sok eszközű, mégis egybehangolt játéka. Közülük a legmarkánsabban jellemformálók: Bősze György (Szilvai professzor), Benczédi Sándor (Kányai fogadós) és Módri Györgyi (Erzsi).
Bőgel József
