(Szabóky Zsigmond Rafael)
Madách Színház

Hogy hogyan kerülhet Ibsen és Csehov egyszerre a Madách Színház színpadára? Például úgy, hogy Valló Péter rendezi meg Szomoryt. Szomoryt, aki már önmagában is több, mint "egy dekoratív, egy karitatív, egy intuitív, egy inisziatív..." színmûíró. Aki mindent akar és mindent mer. Aki nemcsak egy életmûvész-pozõr-különc, egy szóbolond nyelvzsonglõr, úgy írván színmûvet, mint más költeményt, hanem az ibseni, csehovi mélységeket súrolja úgy, hogy még az úgynevezett posztmodernek is a tíz ujjukat nyalogathatják. Hiszen Szomory úgy bánik a nyelvvel, úgy hömpölygeti, görgeti korát megelõzõ modernséggel, hogy közben illúziók, vágyódások, élethazugságok, csehovi elbeszélések és elhallások, egy helyben topogások, "zajos magányok" és létürességek szólalnak meg benne. Nem csoda hát, ha kortársai konokul támadták a szavak e hírhedett zenészét.

Színművei a polgárság, a nagyra hivatott egyéniségek felett elsírt kantáták. S e kakofóniákban egyaránt megszólal az irónia és a líra, a nosztalgia és a gúny, a szenvedélyes szeretet és az undor, és egyúttal a műfaj- és stílparódia, beleértve önnön paródiáját is. A Szabóky Zsigmond Rafael is egy ilyen expresszionista-impresszionista lázas-ironikus sóhaj, egyetlen hömpölygő, hatalmas körmondat.

Szabóky Zsigmond Rafaelnek nemcsak a neve kettős, kettős a jelleme és a sorsa is: egyszerre zsarnok és ingatag, nagyra hivatott és kisszerű, Don Juan és hűséges férj, sikeres üzletember és lecsúszott kókler. Folyamatos a darabban a lefokozódás: az ünnepelt, imádott családfőből kitartott luxusférj (csúnyábban mondva selyemfiú), a híres bankigazgatóból hírhedt sikkasztó lesz. Igencsak közel állhat tehát Valló stílusához Szomory, legalábbis ami az általa rendezett színművekben állandósult értékvesztést, a bennük sűrűsödő drámaiatlan banalitásokat és groteszk, ironikus hangvételt illeti. Úgy tűnik, megtartani is csupán ennyit hajlandó belőle.

Kezdődni azonban még úgy kezdődik Valló Szabókyja a Madách Színház színpadán - egy nosztalgikusan békebeli játéktérben -, akár egy unalmasra és érdektelenre. sikeredett gyengébb vígjátékocska. (Igaz, a Szabóky Zsigmond Rafaelt tényleg nem szokták a legjobb Szomory-színművek közé sorolni.) A színészek játékában elhal a Szomory-szövegek szenvedélye és zenéje - így elhal humora, öniróniája és abszurditása is. A figurákról lekopik a szomoryság. Az előadás pedig hosszadalmas, szenvelgő, és nagyon-nagyon lassúvá válik. A szomoryzmus elpittyed.

Hanem aztán megérkezik Szabóky Zsigmond Rafael, az imádott, a várva várt, a börtönből menekült, aki körül tulajdonképpen eddig is forgott minden. Azaz megérkezik Hirtling István, akinek finom eleganciájában, csipetnyit régies tartásában már ott bujkál az irónia és az önirónia is. És vele lassanként, fékezhetetlenül és megállíthatatlanul beindul a szerkezet - ha nem is vegytisztán szomorysan. Valló keze nyomán ugyanis mindinkább egy parodisztikus Csehov-utánérzetbe fordul apránként az előadás. A nővérek például Ascher Három nővérét idézve, összekapaszkodva táncolnak, a vendégek és házigazdáik pedig csehovian szenvednek és vágyakoznak az uzsonnára terített kerti asztalnál. A békebeli díszlet is átcsehovosodik apránként e miliőben a maga nádbútoraival.

A színészek is képlékenyek. Úgy tűnik, itt nem ők alakítják az előadást, hanem az előadás alakítja őket, játékstílusukat: lassanként valamennyien belesodródnak egy tragikomikus, groteszk játékba. Mozdulataik, gesztusaik, hangsúlyaik átrendeződnek az előadás során, ha némelyiküknél csupán egy-egy villanásnyira is. Így Juhász Róza Magdája, Varga Klári Diane-ja, Pap Éva Bertája, Ruttkay Laura fh. Terije, a Nagymama (Koós Olga) és a Nagypapa (Némethy Ferenc) figurája önkéntelenül egyre groteszkebb és morbidabb lesz. A Kaliforniából jött dúsgazdag egykori szerető, Raády Melindaként Kiss Mari remek paródiáját adja a kiüresedett, megnövelt egójú amerikai milliomosnőnek. Az előadás egyik legabszurdabb mozzanata az ő és fia, Raády Gida (Kelemen István) kapcsolata. Az egyre fokozódó groteszkség, kisszerűség és banalitás már-már az abszurdot súrolja (például a záróképben, amelyben Gida és Diane csak bágyatagon, enerváltan integet az életükből épp végleg elsuhanó imádott apa és férfi, azaz Szabóky Zsigmond Rafael után).

Mindezek ellenére nem igazán mondható el, hogy Valló kárpótol az elsinkófált szomorysan bonyolult viszonyrendszerekért és a szomorys nyelvezetért, amely utóbbiról ez előadás láttán még csak sejteni is alig lehet, milyen élvezetes és rafinált humorú. Szomory esetében pedig ez igen-igen szomorú. Valló átcsehovizált egy Szomoryt, megtartva annak szituációit, képeit, ám nyelvezetét csupán koloncként cipeli az előadás magával.

Talán ez is az oka, hogy e másfajta hangra, erre a fanyar iróniára s az áthallásokra nemigen hangolódik rá a Madách bulvárvígjátékokra, musicalekre szakosodott közönsége. Legalábbis úgy tűnik, hiszen nem nagy sikerrel fut az előadás. Persze miért kellene minduntalan a publikum óhaját lesni? Nagyon is üdvözlendő és jót tesz, ha olykor-olykor rést próbálnak ütni a nézők elvárásainak kőkemény falán. Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy fejjel kell e falnak nekimenni, felvállalva az esetleges bukást is. E darabválasztás és színpadra állítása példa e kitörési kísérletre. S talán jótékonyan mételyező, ha csak egyetlen csepp mételyt jelent is, sorsa azonban Szabóky Zsigmond Rafaelé: "No de itt a röghöz vagyok kötve, ember! itt nem vagyunk nagy lázasok és bivalyok és félistenek, úgy szárnyalok csak, mint a rongy a szélben, ami röpülne!" Ki tudja, akkor is így történt volna-e, akkor se szárnyalna-e az előadás, ha a közönség Szomoryval is találkozhatott volna.

Marik Noémi