Katona József Színház Fagyos izzás
"Amint a természetben a nagyon hideg tárgy megsüti ujjunkat, s a nagyon meleg tárgy már nem is éget, azonképpen a bennünk lakozó ellentétek is találkoznak egy ponton." - írja Kosztolányi. Hozzátehetnénk: azon a ponton következik be valami hatalmas méretû robbanás, kisülés. A Schilling Árpád rendezte elõadás egyfolytában e pont felé tart; valóban szinte sütnek belõle az egymásba átcsapó, sarkított indulatok, szenvedélyek: ragaszkodás és gyûlölet, függés és szabadulásvágy, erkölcs és erotika, hagyomány és autonóm egyéni létigény.
A rendezőnek ugyan diplomamunkája a produkció, de több, igencsak jól sikerült előadás van már a háta mögött, elegendő akár a Kamrában játszott Közellenségre vagy a Baalra utalni. Ezek nemcsak kijelölnek egy biztos és magas minőséget, de viszonyítási, igazodási pontként szolgálhatnak ahhoz, milyen izgalmasan sokszínű Schilling Árpád eszköztára, a világhoz való perspektíváját milyen rugalmasan képes változtatni. Ezúttal a darabválasztás is meghökkentő: eddig a rendezőt a kortárs, de mindenképpen formabontó alapanyag vonzotta - ehhez képest García Lorca súlyos realizmusa, tiszta esztétikai minőségei, klasszikusnak mondható építkezése markáns váltás. Ugyanakkor Schilling hű volt saját magához, a szöveget radikálisan megnyeste, s így az eredetileg egész estés drámát egyetlen egységbe, bő másfél órás játékidőbe sűrítette. Bármennyire erős is e dramaturgiai beavatkozás, funkcionál, sőt, a mű alapértékeit, sajátosságait föl is fokozza. A kulcsszó itt - az összes hozzá tartozó asszociációval egyetemben - a zártság. Kérlelhetetlenül zárt a tér, hisz Bernarda Alba, férje halála után évekre bezárkózik gyászolni öt lányával együtt. De fullasztóan szűkös a kapcsolatrendszer is; az adott kultúra szokás- és szabályrendszere által kondicionáltan zártak, áthatolhatatlanok a karakterek. Ennyi behatároltság, kötöttség mélyén iszonyatos energiák, artikulációjukat nem lelő emóciók halmozódnak föl, s ez előbb-utóbb valamilyen kataklizmához vezet, szétveti a kereteket, antik tragédiához méltó zárlatot eredményezve. Az előadás egyik legnagyobb erénye ennek az atmoszférának a hibátlan közvetítése, a pontos ritmusú fokozás.
Klasszikus kamaradrámaként is fölfogható mindez, hisz a valódi cselekmény belül, a lelkekben zajlik; épp ezért a színészi játék kiemelt jelentőségű. (Nem is szokás elővenni a darabot, csak akkor, ha a nagyjából egyenrangú női szerepek teljes biztonsággal kioszthatók; itt egyetlen gyenge láncszem sem megengedhető.) Színészvezetésében saját magához képest megint másféleképpen dolgozik a rendező: engedi művészeit a lélektani realizmus, az "egyenes" azonosulás eszközeivel építkezni - talán csak Szirtes Ági Angustiasába vegyülnek groteszk tónusok -, a stilizáláshoz, elemeléshez más hatásokkal él. Így lesz nagyon erős hatáselem a látvány, a kép, a színvilág. (A díszlet Füzér Anni munkája.) Képzőművészeti párhuzamként Magritte vagy Chirico művei juthatnak eszünkbe - az éles, fehér, vörös vagy kék háttérből metsző kontúrokkal válnak ki a feketébe öltözött nőalakok. Schilling időnként tablókká merevíti ki őket, lelassítja mozgásukat; jeleneteikből kilépve mintegy kórusként szemlélik a továbbiakat a színpad szélén ülve. Realista lélektani dráma és finom stilizáció szép vegyüléke, ami létrejön. A zárókép nyilván sokakban kérdéseket támaszt. Itt tér el az előadás leginkább az eredetitől és saját, addigi formanyelvétől is, hiszen csakis szimbolikusan értelmezhető. De a kételyeket elhallgattathatja, hogy semmiképp sem előkészítetlen - ugyanígy szimbolikus volt az Adela fehér ruhájára kiömlő vörösbor a szüzesség elvesztésének jelzéseként, vagy néhány erős beleérzéssel megkomponált szöveg nélküli jelenet -, s vitán felül autentikus, sokkoló. A színésznők közül méltánytalan volna bárkit is kiemelni - vagy épp nem kiemelni. Egyként kitűnő Bodnár Erika hagyománytiszteletében, gőgjében szinte már torz lelkűvé vált Bernardája, s lányai mind: Szirtes Ági mint groteszk-szánalmas Angustias, Kiss Eszter mindennek ellenére egészséges érzékiségű Ameliaként vagy Bertalan Ágnes rezignáltan okos Magdalenaként. Martirio és Adela mások: előbbi nyomoréksága, a másik lobogó szuverenitása miatt. Pelsőczy Réka pontos, kemény, szinte kegyetlen rajzot ad a fizikailag-lelkileg súlyosan sérült, gonoszságba keseredett karakterről, Láng Annamária kényesen tartózkodik az ártatlanság, esendőség, líraiság sablonjaitól: inkább az alak életerejét, pusztíthatatlannak látszó elevenségét hangsúlyozza. Visszafogott, ritkán állást foglaló, nagyon is emberi, egyszemélyes antik kórusként is értelmezhető Csákányi Eszter játéka az őscseléd, Poncia szerepében, s tragikomikus, megrendítő egyetlen jelenetében Máthé Erzsi bomlott elméjű nagyanyaként. Sajnálatos, hogy a műsorfüzet nem tünteti föl az egyenrangú félként, invenciózusan és alázattal közreműködő muzsikusokat - zene: Monori András -, akiknek jelenléte döntő az atmoszférateremtésben.
Szép és elegáns előadás - Schilling Árpád eddigi munkáihoz képest hagyományosnak mondható. Lehet, a gesztus azt sugallja: ezt is tudja, ehhez is ért. Jól gondolta.
Barabás Judit
