Az ember lát egy igen szép, pontos, rendkívül tudatosan megkomponált elõadást, és valahogy mégis kétségei támadnak: hogy lehet, hogy egy ilyen izzó feszültségû, súlyos dráma csupán gyönyörködteti, ám csaknem teljesen érintetlenül hagyja. Holott igazi nagy szenvedélyek, szenvedések, elfojtások, gyûlöletek tárulnak föl elõttünk Lorca ez utolsó darabjában. Csakhogy épp Bernardáék házának balladaian fojtott, nyomasztó atmoszférája nem nehezedik ránk.

Schilling Árpád f. h. találóan s lélektanilag pontosan stilizál a hol groteszk, hol burleszk, hol pantomimszerű jelzésrendszerrel (a koreográfus Magyar Éva), s a színészek is erőteljesen valósítják meg a rendező elképzeléseit, ám e már-már brechti távolságtartás - megzenésített Lorca-versek betétdalokként, s az éppen nem játszó színészek folyamatos jelenléte - kioltja a mű drámaiságát; Lorca költői-érzéki világa nehezen tűri az efféle stilizációt.

Az előadás rögtön egy erősen stilizált képpel indul. Ez állóképből bontakozik majd ki a rendkívül sűrített, közel másfél órás játék. A minimalizáltra csupaszított díszletben (a díszlettervező Füzér Anni) egy fehérre festett, lécekből álló fal dominál, két ajtóimitációval. E két ajtófélfa két élesen elválasztott világba vezet: az egyik a szolgálók cserfes világába nyílik (egy sámlihoz és egy kakashoz, a másik az urak gőggel s képmutatással teli világába visz (a hierarchikus sorba felállított támlás székekhez). A lécfal börtönérzetet keltő rács, amely elfalazza a ház népét a külvilágtól, ám ezen nyílnak a rések is, amelyeken keresztül mégiscsak beszivárog(hat) valamelyest a külvilág e szimbolikusan is bezárult házba. A vakítóan fehér falak előtt szinte bántóan éles kontrasztként áll az öt fekete ruhás nőalak, áll magában, sajátos gyászban, mozdulatlan némaságban. Ők a Bernarda lányok. A mindenre képes fúriák, e börtönné tett, fojtott levegőjű ház aszalódott démonai.

Pelsőczy Réka és Kiss Eszter | Kovács Bence felvétele

Szirtes Ági groteszkül öntudatos Angustias, előreálló protézisével azonban inkább csak paródiája a csúf, fonnyadó vénlány tragikus alakjának. Bertalan Ágnes Magdalenája blazírt leselkedő, az állandó szemlélődő, aki csak passzívan sodródik a többiekkel - magának való, nesztelen méregkeverő. Kiss Eszter jóindulatú, lágy Amelia, ő a legnőiesebb mindőjük közül, mégis épp ő szenved a legkevésbé e rendszer nyomása alatt, s kielégíti a Martirio iránt érzett szenvedélye. A púpos, beteges, szikkadt Martiriót Pelsőczy Réka kiválóan láttatja lélekben is megpúposodott, gonosszá torzult alaknak. A legkisebb lány, akit elsodor természetes életvágya s szenvedélye, és az ifjúság jogán fellázad - Láng Annamária. Érzelemdús, gyermekien virgonc, érzéki Adelája nemcsak anyjával, hanem az előadás stilizáltságával is perel. Ő a legrealisztikusabban egyénített személyiség, bár az ő figurájának is megvan a maga pontos koreográfiája: székre áll, hogy fizikailag is a többiek fölé kerekedhessen, majd földön vergődve neveti tehetetlenül ez ép ésszel fel nem fogható rendszer elviselhetetlenségét.

Tőlük kissé elkülönülve áll botjára támaszkodva zsarnokuk, a ház férfilelkű úrnője, Bernarda Alba (Bodnár Erika), s ül sámliján Csákányi Eszter Ponciája, e moličre-i cseléd: a cserfes, feleselő, mindentudó s minden lében kanál, de tiszta érzésű és erkölcsű, józan, racionális szolgáló. Ő képviseli ez eltorzult, megmerevedett ősi szokások között az igazságot és értelmet. Ő siratja el Antonio María Benavidest is (a többiek csupán magukra öltik a gyász mezét), s ő az egyetlen, aki mindvégig megmarad e gyászban. De ő is tele van elfojtásokkal asszonyával szemben: ládába beszéli bánatát, még szorosabbra köti kötényét, farkasszemet néz kakasával, majd megkopasztja azt (ezzel hal ki az utolsó hím is e házból). Bodnár Erika Bernarda Albája ellentmondást nem tűrő, rideg nagyasszony, aki büszke tartással, konokul hordozza a több évszázados terhet - a férfi nélkül maradt család összetartásának, s magánya elviselésének terhét - felülkerekedésének egyetlen biztosítéka e kérlelhetetlen keménység. Bodnár Erika csupa ridegség, méltóságba rejtett kicsinyesség, kíméletlen vasfegyelem. Komor, konok gőgje, kíméletlensége megmérgezi környezetét. Az ő egyeduralma képviseli a könyörtelen, lélektipró zsarnokságot.

Ahol ennyi szabadságtól, léte kiteljesedésétől megfosztott lány, nő van összezárva, ott sok minden forr, kavarog e katlanban: duruzsolás, pletykálkodás, irigykedés, intrika és árulkodás, leselkedés, féltékenykedés, heccelődések, aberrációk, homoerotikus hajlamok, veszekedések, incselkedések, hajba kapások és kiközösítősdi. (Schilling Árpád és a színésznők kitűnően ráéreznek e közeg intimitásaira, apró rezdüléseire.) Itt minden a feltörni készülő vágyakról beszél, s fojtott erotika hat át mindent: tangó szól, testek rázkódnak, csípők emelkednek, lábak szétvetve, s lusta, réveteg, élveteg mosdási némajelenet látható. Önmagukon túlmutató fojtott hétköznapok ezek, s a gyászruhák már jelzik, mily makacs ellenállás zajlik itt valójában a felszín alatt. E ruhák (jelmeztervező Varga Klára) minduntalan visszafeleselnek viselőik helyett, s kifordulnak ez értelmetlen gyász alól: virágosak, fodrosak és pettyesek - érzékien kacérok, s csak a színükkel gyászolnak (kivéve épp a két szerelmes vetélytárs - Adela és Martirio - sima egyszerű ruháját). A lányok is lázadnak persze e terror ellen a maguk módján - lázadásaik mindennapi lázadások -: ki pirosítót ken magára, ki testvérszerelemre lobban, ki fényképet lop, ám zsarnokuk előtt mégis mindannyian fejet hajtanak.

A kötelező nyolcéves gyász elviselhetetlenségét, tarthatatlanságát, a kitörni készülő orkán előszeleit mutatják a fel-feltörő jelzések: a lábdobogás, a viháncolások, de leginkább a közös vacsora képe. E fekete ruhás démonok fehérneműre vetkezve ülik körül az asztalt, s egy pillanatra (egy pillanat alatt) lekopik róluk a gyász s a szemérem. Felszabadulnak az elfojtott szenvedélyek, s még Bernardából is kitör az életöröm és a férfi utáni vágy, amikor önkéntelenül belekezd egy legénykéről szóló dalba. A rabtartó Bernarda Alba maga is fogoly, egy embertelen társadalom előítélet-rendszerének, életellenes erkölcseinek egyszerre rabja és végrehajtója. (Az előadás egyik legszebb, leglorcaibb pillanata, amikor Bernarda észbe kapva magába fojtja e feltörő szenvedélyt, s lassan zsarnoki önkénnyé fordítja azt, rákényszerítve a többiekre is a nótát.)

Schilling rendezése olyan, mint egy fotóalbum - igen erős, expresszív képeket mutat: lefátyolozott, szoborrá dermedő fekete ruhás nőalakokat (mintha csak Németh László Kurátor Zsófijának megsokszorozódását látnánk); szétvetett lábú, kelengyéjüket hímző vénlányokat; kapuban álló vérszomjas, elfojtott életükért bosszút áhítozó asszonyi fenevadakat; börtönfalukra felhágó, mohó, irigy, kíváncsi nőstényeket; vágyait kibeszélő, férfi után epedő őrült vénasszony vészterhes, nekivadult bekerítését (Máthé Erzsi egyszerű, méltóságteljes, buja őrült); egy alsóruhás "utolsó vacsorát" s fehérneműn szétömlő (a szerelem beteljesedését jelző) vörösbort (ez utóbbiak már Adela meggyilkolását is előrevetítik). S végül a záróképet: húgukat legyilkoló asszonyok, lányát legyilkoló anya mozdulatlan némaságát - úgy ülnek vissza asztalukhoz, mintha mi sem történt volna: törlik tudatukból az életük menetét megzökkentő eseményt (a vétkükre kiáltó holttest és gyilkos bot rögvest el is tűnik a színről), s konokul őrzik a mindennél (életnél és halálnál) is fontosabb látszatot. A kezdő állókép csendje és mozdulatlansága ez - a kör bezárult, s ők némán fonnyadnak, sorvadnak (most már önkéntesen) tovább, hasztalanul, céltalanul. Ezt a világot csak egy pillanatra lehet megzavarni, megrendíteni, hogy azután még masszívabban kövülhessen önmagába.

A színek játéka kíséri ez album lapjait: a kint, a szenvedélyek égető, izzó, fojtogató vöröse, s a bent sterilizált hűvösséget árasztó fehére, amely lassanként vörösre vált, míg végül a kint lesz fehér - amit eleinte a külvilág nyomására Bernarda kényszerít a ház lakóira, az végül részükké válik, a húsukba nő.

Schilling a lelki agressziót fizikaiba fordítja, amikor Adelát végezetül nem öngyilkosságba kergetik (kedvese halálhírével), hanem saját kezűleg ölik meg, ugyanakkor Adela elkeseredetten vakmerő, tudatos lázadásából is visszavesz valamelyest a rendező. Az ő lázadója kiszolgáltatottabb, védtelenebb és alárendeltebb, s nem juthat el a végső katartikus győzelemig, a halál önkéntes vállalásáig.

Szöveg-, illetve szerephúzásokkal (a dramaturg Veress Anna) szűkíti, zárja be Schilling Árpád még inkább e női poklot: itt nincsenek sápítozó rokonok, pletykáló cselédek s látogatóba jövő nagynénik - itt nincs se ki, se be, végképp magába zárult ez a világ, ám nem biztos, hogy szerencsés e megoldás, hiszen így épp a köz véleménye, a falu nyomasztó figyelme, az álerkölccsé, képmutatássá kövesedett tradíciók hordozója/őrzője (végeredményben a Bernarda ház tragédiájának okozója) iktatódik ki a darabból. Hiányzik tehát Schillingnél maga a lorcai bírálat tárgya, a mételyező közeg. Lorca ürügyén persze lehet a hangsúlyt az önkény, a zsarnokság bemutatására, rombolásának tettenérésére helyezni, ehhez viszont nem elég éles és félelmetes e terrorkép, s nem elég hatalmas Bernarda Alba alakja sem.

Marik Noémi