1985. március 20-án a Prágai Közlekedési Vállalat Mûvelõdési Házának amatõr színjátszó csoportja, az addig inkább gyermekelõadásairól híres DOPRAPO Kurt Vonnegut Groteszk címû kisregényének színpadi adaptációját mutatta be az akkor 20 éves Petr Lébl rendezésében. Ezt az elõadást (melyet az író is megtekintett és annyira elnyerte a tetszését, hogy Léblnek engedélyezte bármelyik mûve színpadi adaptálását) ma már a cseh színháztörténet egyik fontos mérföldköveként tartják számon. (Az elõadásról Bérczes László írt a Színház 1986. szeptemberi számában - Písektõl Amerikáig címmel.) Lébl ugyanis már amatõr csoportjával a színházi nyelv megújításának igényével dolgozott "Lébl Groteszkjével nem csupán a fiatalság, de mindenekelõtt egy új színházi látásmód, különös vizuális immagináció és generációs vallomás tört be..." - írta Jana Paterová az Amatérska scéna (Amatõr színpad) címû lapban.

Lébl már első előadásával elvetette a hagyományos realista színjátszást, meghirdette a "gazdag színház" eszményét. Ezen elsősorban gazdag kiállítású, látványközpontú színházat értett, de maga úgy fogalmazott, hogy "...ez a fogalom akkor jó, ha mindenki gazdagon továbbgondolhatja, hogy mi mindent jelenthet...". A gazdagsághoz nála az is hozzátarozott, hogy a színpadon szimultán történtek események, mondván: válassza ki a néző, mit akar nézni belőle. Ezt a szimultán játékot legalaposabban a Kafka Átváltozásából készült előadásában (Átalakulás címen játszották) használta ki. Talán ez az előadás volt amatőr (a fogalom itt kizárólag a csoport státusára, nem a produkciók színvonalára vonatkozik!) rendezői ténykedésének csúcsteljesítménye. A színpadi adaptációt maga végző rendező értelmezésében Gregor Samsa az öt körülvevő világ, egy degenerálódó társadalom egyetlen "normális" következetesen gondolkodó, cselekvő és élő tagjai ezért törvényszerűen el keli pusztulnia. Gregor Samsa "társadalmi összefüggésekkel" ekképpen "kitágított" története mellet jelen voltak az előadásban a nemzeti szimbólumok: a személy, egy ember sorsát a nemzeti sorskérdésekkel kísérelte meg párhozamba állítani. Lébl utolsó amatőr produkciója Milan Uhde A díjbeszedő című monodrámájának színrevitele volt. Hosszas kísérletezés után végül nem csupán rendezte az előadást, de maga is játszotta a szerepet: Uhde műve modelldráma, amely a család életébe "betörő" és azon eluralkodó, azt terrorizáló díjbeszedő alakjában a hatalom és az annak nevében fellépők terrorjáról szól - nyilvánvaló tehát, hogy erősen politizáló színház. Érdekes, hogy Lébl egyik nyilatkozatában (még főiskolásként, 1988-ban) azt mondja: "a színház politikum". Ennek ellenére amatőr munkásságának a fent említett erősen politizáló (vagy ha úgy tetszik politikus) előadások csupán egyik vonulatát képezik. A másik vonulatot líraibb, mitologizáló, archetípusokkal dolgozó előadások képviselték (a Tauridus - Lébl saját szövege, Eliade: A kígyó stb.).

Hivatásos színházban első rendezése Egon Tobiaš fiatal cseh drámaíró Vojcev című művének színrevitele volt. Igazi szenzáció, valódi "nagy felhajtás" azonban Dorst: Fernando Knappja körül alakult ki, itt már jelentkezett a kritikai megítélésnek az a szélsőséges megosztottsága, amely azután Lébl egész további munkásságát végigkísérte. Igaz, már 1989-ben a hronovi amatőr fesztivál kapcsán leírták: "Olyan típusú színház ez, amely a nézőben korlátlan lelkesedést és teljes egyetértést ugyanúgy kiválthat, mint teljes értetlenséget és rideg elutasítást." A Fernando Knapp-előadás esetében azonban ez a kettősség már nem csupán a nézői, de a kritikusi fogadtatásban is fölerősödött. Fölerősödött, hiszen természetesen jelen volt már az előző munkáinak értékelésében is, de egyrészt a hivatásos színház produkcióját mégiscsak jóval nagyobb figyelem kísérte, másrészt 1992-ben a cseh színház mélyponton volt, és sokan várták - s Léblben vélték megtalálni - a "megváltót". Így történhetett, hogy alapos elemzések helyett áradozó és ledorongoló kritikák születtek, a kritikusok "egymásnak estek", a Lapok hasábjain folytattak - helyenként a becsületsértés határát súroló stílusú - vitát. Az igazi botrány azonban két évvel később, a Sirály előadása után tört ki. A két tábor között kibékíthetetlen ellentét alakult ki, s az egymás ledorongolásának, valamint a rendező mennybe emelésének, illetve agyagba döngölésének igénye sutba vágott minden józan megfontolást, elnyomott minden reális, elemző megközelítésre, az értékek és kifogások színház-esztétikai érvekkel alátámasztott számbavételére történő felszólítást. Mindez azért érdemel ennyi figyelmet, mert úgy vélem, hogy döntően befolyásolta Lébl további művészi pályáját és talán egyéni sorsát is. Az előadások ugyanis kétségkívül érdekesek, újszerűek, a színreviteli hagyományokat (elsősorban a Csehov-darabok és Gogol Revizora esetében) elvető, sajátos látás- és megközelítésmódot hozó (vagy kereső) produkciók voltak. A rendező új színpadi nyelv és látásmód iránti igényéről már volt szó. A látvány mellett alapvető szerepet szánt a szimultaneitásnak és a nézők gondolkodásra, választásra késztetésének. Erről Věra Ptářková így ír: "Petr Léblnél mintha minden jel egyformán fontos lenne: a választást, a fokozatokat válassza ki a néző." Maga Lébl egy beszélgetésben így fogalmazott: "Ha valaki megkísérel egy előadáson belül több síkot, több nézőpontot bemutatni, kiabálni kezdenek, hogy érthetetlen. [...] Arról van szó, hogy az emberek ma napról napra kevésbé képesek így látni, nem képesek ilyen módon befogadni. Nem képesek ilyen élményeket befogadni, mert ülnek a színházban és a fejükben állandóan a téma, vagy a tartalom jár. Ha egyszer beülnének és elhatároznák, hogy nem akarják majd mindenáron mindenre ráerőltetni a megszokott sablonokat - hiszen semmi veszély nem fenyegeti őket!" A Csehov-sorozat első darabja a Sirály volt. A fehér-fekete-szürke színekbe "öltöztetett" előadásban (a látványt itt is, mint legtöbb rendezése esetében, maga tervezte) a "leleplező teatralitás" módszeréhez folyamodva látványosan dezilluzionáló, kasírozott, papírból stb. készült díszleteket használt, s a szereplőket is "egyértelműsítette" megjelenésükben és megnyilvánulásaikban egyaránt. Ezzel egyfajta demisztifikációt vitt véghez: mintegy hadat üzent a hagyományos, az "orosz lélek rejtelmeit föltárni igyekvő", azt "belülről ábrázoló", lélektani realista Csehov-játszásnak. Ezt a világot mintegy ellenpontozza a Trepljov szövegével szerencsétlenkedő libuskából a zárómonológját megrázó erővel és őszintéséggel elmondó, érett nővé fejlődött Nyina. Az előadás a Svet a divadlo című színházi folyóirat ankétján elnyerte az évad legjobb produkciójának járó Radok-díjat, de elfogulatlan, alapos elemző értékelése elmaradt. Pedig a kétségtelenül érdekes és újszerű, de számos gondot, problémát (stiláris kérdéseket, tempó- és ritmusproblémákat, s a nézői befogadókészség, türelem és unalom kérdéseit is felvető előadás ezt ugyancsak megérdemelte volna, s meggyőződésem szerint az alkotónak is szüksége lett volna rá. Ennek hiányában a Csehov-sorozat folytatásaként következő Ivanov véleményem szerint a Sirálynál jóval problematikusabb előadásnak bizonyult, melyben az ott elért eredményeket a rendezőnek nem sikerült továbbfejlesztenie, abból sok esetben csak a külsőség maradt. Ezt érezhette Lébl is, mert Csehov-sorozatának - és sajnos egyben életművének is - utolsó darabja, az 1999-es pilzeni Divadlo 99 fesztivál keretében bemutatott Ványa bácsi már egyfajta továbblépést, változást jelentett. Itt is bőven használt festett és kasírozott elemeket (a díszlet ezúttal Jan Marek munkája), előző két Csehov-rendezésével ellentétben azonban a színek, a tarkaság a meghatározó. A színpadot a nézőtértől függöny helyett egy hatalmas fakapu választja el - a Vojnyickij-porta bejárata. Mezbe öltőzött szereplők, kőztük a Dajka (!) fociznak. Ez a meglepő és később visszatérő jelenet nem igazán nyer magyarázatot. Az első rész az udvaron játszódik, háttérben a (festett) ház. A második rész helyszíne egy monumentális könyvtárszoba a zsinórpadlás végtelenjébe nyúló polcokkal. A harmadik részre, mely teljesen meglepően, sőt megdöbbentően egy westernparódia-szerű jelenettel, "korláton átdobálós" verekedéssel és countryzenével kezdődik, "összeáll" az első részben még csupán festett ház, s Asztrov és Jelena Andrejevna jelenete a háztetőn játszódik. Jelena sóhaja "Eh, de kellemetlen beszélgetés!" így közvetlen értelmet is nyer - valóban kínkeservesen egyensúlyoz, kapaszkodik a meredek tetőn. Ez szerves része Lébl-féle dezilluzionáló színháznak. Ennél azért fontosabb, hogy a tetőn játszódó jelenet Jelena "elvágyódó" szövegével ("Szabad madárként elrepülni innen...") kezdődik, s a tetőn a fönnmaradásáért kínlódó, kétségbeesetten kapaszkodó, vergődő nő látványa éles ellentétben áll a szabadon, könnyeden szálló madár képével, ezzel mutatva meg a szabadulás reménytelenségét. Ebben a jelenetben, mint cseppben a tenger, benne rejlik Lébl rendezői művészetének summázata: a gazdag és bátran szabadjára eresztett fantázia, a látványteremtő készség, a hagyományok fölényes semmibevétele, a provokatív újat keresés. De fölmerül a munkájával kapcsolatos kulcskérdés is, meddig hasznos elmenni, meddig jelent az újdonságkeresés, a meghökkentés, a váratlan szituációk teremtése pozitívumot, művészi többletet, és mikor válik öncélúvá, hatásvadászattá, tehertételé. Definiálható határ, pontos választóvonal valószínűleg nem létezik. Ha Lébl előadásain néha úgy éreztük, a rendezőnek nem sikerült megtalálnia, az nem csupán az ő hibája. Az említett elfogultságok, a minden áron újat kívánók, illetve az újat akarást vaskalaposan elutasítók között dúló harcban a rendező áldozat volt. Áldozat, akinek a nevét, munkásságát mindkét fél a maga igazának bizonyítására kívánta felhasználni, ahelyett, hogy legalább kísértetet téve az elfogulatlan elemzésre, segítették volna "színházújítói" törekvéseiben, amihez a tehetsége mindenképen adott volt. Hogy munkássága mit jelentett a cseh és az egyetemes színházművészet számára, annak eldöntése, hatásának elemzése a színház további fejlődésére, az utókorra marad. Ő maga önszántából, színháza zsinórpadlásán át immár az örökkévalóságba távozott. Egy 1994-es nyilatkozatában ezt mondta: "...szeretem a színházat. Legjobban a színészeket szeretem benne. Hogy kiket, azt ők nagyon jól tudják. Miattuk maradok a színház szolgálatában, mert nagyot hiányoznának nekem. Mint egészséges, tehetséges, becsütetes és gyönyörű emberek, akiket mindig csodálni fogok, mert ismételten megmentik az életemet." Utolsó interjúját Thuróczy Katalinnak adta: "...az az érzésem a Ványa bácsi után, hogy befejeztem a rendezést. Örökre." Sajnos ez mos már visszavonhatatlanul bizonyossá vált. Már csak nevét jegyezhetjük meg, és még látható munkáit ismerhetik meg a magyar színházi emberek és színházkedvelők.

Hizsnyan Géza