Ketrec Galéria
Thuróczy Katalin: Aluminofesztitron

X IN HÁZ Thuróczy Katalinnak két darabját is játssza a Merlin. Mind a kettõ alternatív elõadás, mind a kettõ a stúdiószínpadon. Mind a kettõ érdekes.

Ennél több közöset is lehetne mondani róluk, hiszen Thuróczy darabjai több szempontból jellegzetesek, több közös vonásuk is van. Valószínűtlen találkozások, lebegtetett szituációk, sokféle alakban visszatérő jellemek, az egész drámai fikciót megkavaró fordulatok. Ilyen volt az idén márciusban Pécsett bemutatott Valaha Saint-Michelben, ilyen az Aluminofesztitron, és ilyen lehetne a Cselédklozet is. Az Alumino... hajdani osztálytársak képzeletbeli találkozásáról szól, a Cselédklozet két ezredvégi hajléktalanéról egy pesti bérház hátsó lépcsőházában. Az előbbiben egy lecsúszott-szétcsúszott elme asszociációi mentén bontakozik ki a történet, a valós és képzelt helyzetek váltakozása kavarja meg a nézőt, az utóbbiban a két clochard állandóan változó erőviszonyai adnak új lendületet a cselekménynek, mi lett volna ha-ábrándozásaiktól, sírós múltidézésüktől, deliráló filozofálásuktól lehetne lebegő a darab.

Lehetne, lehetne, lehetne - de nem lesz. Czeizel Gábor rendezésében a Cselédklozet hajléktalanjai éppen hogy nem elemelkednek, hanem egyre mélyebbre süllyednek az ezredfordulós magyar valóságba. A baj csak az, hogy az újabb és újabb dramaturgiai leletek nyomán nem a diagnózis lesz pontosabb, hanem az előadás egyre betegebb. Pedig minden olyan jól indul: a két hajléktalan a szociális senki földjén, amolyan becketti világvégen találkoznak - és megijednek egymástól. A fiatalabbik, a betolakodó azonban egyértelmű erőfölényben van: fizikailag is erősebb, elmondása szerint ő csak egy éjszakára van fedél nélkül, neki nincs mit veszítenie, nem az övé a cselédklozetban berendezett odú, neki nem kell tekintettel lennie a szomszédokra. Meg is szerzi a matracot. Az éjszaka folyamán változik a helyzet: kiderül, a fiatal idegei kimerültek, minden neszre felugrik. Az öregebb közben elbeszélő költeménynek is beillő monológban szól a ház mindennapi (minden éjszakai) zajairól - közben működik a reálszituáció is: bármilyen líraian reprodukálja is a zajokat, nyilvánvalóan az aludni próbáló fiatalabbat zrikálja vele. Reggel aztán teljes lesz az öreg győzelme: tízperces mulatságos némajelenetben áramot varázsol a mennyezeti lámpából, a rezsón kenyeret pirít, teát forral, végül a könnyű kontinentális reggeli közben elmélkedik, milyen is az igazi kényelem. Viszonzást nem várva jót cselekszik a fiatalabbal, akinek - korábbi állításával ellentétben - nem megy vonata sehova, mégis kilép a cselédklozet ajtaján - hova is? A világba? A semmibe... Itt véget is ér a dráma, a nagyérdemű mindent látott, színét, visszáját egyaránt. Az előadás azonban több mint egy órát tart még, jóllehet bárhol befejezhető lenne, abbamaradása után is lehetne folytatni, arról nem is beszélve, hogy semmi sem stimmel benne. A fiatalabb hajléktalan visszajön (több üveg vodkával) - várnánk: az öreg vagy kirúgja, vagy megpróbálja mikrovilága többi szereplője közé beilleszteni. Erre nem történik kísérlet. Hinnénk: a fiatalabb megpróbál alkalmazkodni - ehhez képest részegen levizel a negyedikről a lépcsőház földszintjére. Ellentmondásos dolgok derülnek ki az öreg lecsúszásáról, a fiatalabbnak rendes története sincs; hol elemelni próbálják a jeleneteket (az öreg, miután sikerült magát asztal alá innia, felpattan, és egy zoológiai hasonlatból kiindulva az egymásba zárt világok relativitásán kezd elmélkedni), hol a szereplők kulturális hátterét igyekeznek konkretizálni (az öreget játszó Ádám Tamásról ismert színészi kvalitásai ellenére sem mondható, hogy tud cigánnyal mulatni, a fiatalt alakító Tóth József munkásmozgalmi dalokkal próbálkozik, de árnyalatok híján többnyire csak kiabál). A mélypont az, amikor kiderül: a fiatalabbnak az egyetemen professzora volt az öreg. A néző számára végül csak egyetlen működő reálszituáció marad: százhuszadik perce ül hatvanadmagával egy harminc négyzetméteres, nagyon fülledt helyiségben.

Az Alumino... a maga drámaiatlanságával is szórakoztató előadás. Az egész darab a nyitó- és a zárójelenetet leszámítva egy szétesett elmében játszódik le - ebben az értelemben nem is dráma, sokkal inkább líra. A hőst, egy repülőtéri kisegítő alkalmazottat megszólítja egy utas - a kairói gép indulásáról érdeklődik -, ő pedig jól letorkolja. A darab első felének szabad asszociációs helyzetei az "okvetetlenkedő" utast teszik helyre. Utast legéppuskázzák, feltrancsírozzák, mocsárba veszejtik - a szabad asszociációk azonban nem hazudnak. Kiderül: a repülőtéri alkalmazott hős korábban kábítószerezett - ezért is vannak ilyen vad ábrándjai -, volt továbbá egy ős-baráti társasága, ami azonban felbomlott. A darab közepén aztán a hősnek eszébe jut: miért is ne lehetne ez az utas az ő régi barátai közül Rik. A nyitójelenet megismétlődik, azzal a különbséggel, hogy a szereplők egymásra ismernek. Újabb szabad asszociációs helyzetsor következik, de most már a baráti társaság történetéből. A társaság - hat gimnazista - egy turistaházban bulizik, Rik és egy filmrendezőnek készülő fiú elméleti vitába bonyolódik, ami a társaság legszebb csaja keblének megtekintésével végződik. Rik barátnője erre bosszúból felszedi hősünket. Amikor Rik rajtakapja őket, hősünk megverekszik a nőért. Meg is szerzi, ám amikor a lány bejelenti, hogy terhes, elgyávul, szakítanak. Mindez izgalmas, bontott idejű helyzetek sorából derül ki, korábbi félmondatok, negyedjelenetek kerülnek a helyükre, az egészet a társaság tagjainak jövőbeli történetéről szóló, képzelt helyzetek tarkítják. Végül ismét a repülőtéren vagyunk, hősünk épp egy közös kalandjukat eleveníti föl Riknek, amikor az utas figyelmezteti: nem ismerik egymást. Hősünk fejéből visszaértünk a valóságba.

A fiatal játszók sok ötlettel töltik meg a szabad asszociációs helyzeteket (a poénokat rendszerint filmekből merítik, olyanokból, mint Parker Madárkája, a Blair Witch Project, hogy a nehezen azonosítható gengszter- és Frankenstein-filmeket ne is említsük), tisztában vannak saját testi-karakterbeli adottságaikkal, ha ezekkel nem tudnak is még kellően bánni (érdekes, hogy akkor tudnak igazán "spilázni", ha az ábrázoltak távol esnek tőlük: az idősek otthonában játszódó jelenet nagyon fekszik, a diákokat ugyanakkor kényelmetlenül felnőttesre veszik). Vannak persze komoly végiggondolatlanságok is. A turistaházas buliból nyilvánvaló: Rik a társaság esze, igazi vezér, hősünk csak sokadik utána a sorban. Ehhez képest a repülőtéren simán leordítja, majd "maga mellé dumálja" az ürgeforma Riket.

A két előadás nézhetőségét tekintve abban különbözik egymástól, hogy milyen feladatokat bíz benne a rendezés a színészre. Az Alumino...-ban a szereplők szabadon gazdálkodhatnak ötleteikkel, a rendezés feladata, hogy mederben tartsa őket. A Cselédklozetban a rendezés azt a feladatot szabja a színészeknek: egyre pontosabban, egyre kevesebb eszközzel mutassanak a figurákból egyre többet - ebben a darabban ez nem megy.

Zsámboki András