KompMánia-Szkéné Színház

Szemben velünk fal, három bezárt kis ajtóval, közte s köztünk a Szkéné apró színpada. A fal jobb felsõ szegletén meztelen figura kuporog, afféle udvari bolond arccal: együgyû is, meg bölcs is. Ott gubbaszt egész este: hol becsukja a szemét, hol a távolba mered. Mintha õ vizionálná mindazt, amit egy jó órán át ez a kis színpad befogad.

Ő? Ki? A KompMánia legújabb darabjának szórólapján egy ártatlan, szomorkás tekintetű kisfiú (erősen hasonlít Csabai Attilára): a látomás tehát inkább emlék talán, s ha az, végtelenül őszinte, kitárulkozó, szinte már tolakodó. Csabai eddigi legagresszívabban homoerotikus megnyilvánulása ugyanis ez a május végi bemutató, melynek egyetlen női szereplője az áldott állapotban lévő énekesnő: Ágens.

Két fiú középkori posztócsuhában és bocskorban kezdi a darabot, lendületes virgonckodásuk végén egyikük pont, pont, vesszőcskét firkál az oldalfalra, mielőtt kitűnnek. Harmadik társuk anyaszült meztelenül ül háttal nekünk, szinte rátapadva a zord háttérfalra; csak kezei kígyóznak, s feje mozdul.

Rögtön remek zenékben volt részünk (montázs). Ágens beléptével azután a hangsúly még inkább hallható irányába tolódik. Amúgy mélyen kifejező, érzéki hangja mintha valami vékony hártya mögül búgna felénk. Két kezével domborodó hasát támasztja, s talán épp ezért, erőkifejtése fájdalmasan érint. Van az egész jelenségben valami halál közeli, mintha nem is életet hordozna a szíve alatt, hanem maga a halál kiáltana ki belőle. Ezzel a szorongással nézzük annak a meztelen fiúnak a kínlódását is, aki színpad jobb szélén felállított tákolmányon (mászóka és csúszda keveréke) vonaglik hosszan; eleinte esztétikusan, aztán - ahogy a 40 fokos melegben fénylőn-csatakossá izzadt - inkább megalázottságot sugallva.

Őt ismét másik két fiú kettőse váltja ki, amint a színpad fölött átnyúló rúdra lendülve, majomügyességgel csimpaszkodnak egymásba, csapódnak szét és össze.

Ezen a ponton a nézők közül valaki tüntetőleg távozott (később még néhányan), miután elég nyilvánvalóvá lett: ez most már valószínűleg végig erről szól majd.

Valóban: erről, de távolról sem egyhangúan. Csabai fantáziája végtelennek tűnik. Most három széken, ölükben halom rózsaszirommal robban be a hátsó ajtókból a három meztelen fiú. Elképesztő erejű mozdulatokkal, s hallatlanul muzikálisan komponált képek, akár egy jó klip esetében.

Teljes stílusváltás Ágens következő belépője fekete télikabátban - újabb ok a szorongásra (szegény terhes anya, nem elég, hogy torkaszakadtából énekel, még külön kínozzák is őt a hőségben), szorongásra azonban semmi ok, a "Strangers in the night" picit ironizáló változatáról lévén szó. Hogy azonban mégse andalodjunk el édesdeden a jól ismert melódián, egy anyaszült meztelen férfi jelenik meg a háttérben egy pár spicc-cipőben, egyik kezével nemi szervét hátrahúzva (mintegy eltüntetve), másikkal a falat támogatva lépdel végig a fal mentén oda s vissza. Úgy látszik: a szerkezet konzekvens: a meztelen szólót itt is egy szenvedélyes kettős váltja: most a háttérfalból kiálló rövid rúd a "segédeszköze" egy önmagában fantasztikus duónak. A két férfi hihetetlen pózokban kenődik a falra, egymásra, -tól, -ból, -nak stb. Akinek nincs ellenérzése ennyi vergődő, szenvedő és kiszolgáltatott homoszexualitás láttán, az még gyönyörködni is tud a kettős végtelen esztétikumán, szuggesztív erején. A csúcsponton egyikük a falra csap, s gabonamagvak kezdenek sűrűn peregni: lassan beborítja őket, s mikor távoznak, tovább hullik alá a szemerkélő mageső az üres színpadra.

Itt kellene az előadásnak véget érnie, mert idáig erős és új erővel ható minden ötlet és kép. Innen már ismétlődések, kváziképek és üresjáratok lazítják fel a hátralévő mintegy húsz percet. Három fiú a rúdnál (repetitív és kicsit unalmas). Ágens lavórból megmosdatja egyiküket, majd a nyílt színen megszoptatja, s egy cső végéből is folyni kezd a tej a színpadra. Még egy kettős, aztán még egy szóló, mindig van persze egy alapötlet, de valahogy alapötletből is megárt a sok, ha egyre kevesebb mögötte a közlendő.

A darab végén a "csigabiga gyere ki" gyermekszájból felhangzó rigmusa után elbőgi magát a fal tetején mindvégig ott gubbasztó emberke. Gyerekkor elsiratva: most már vagyunk, amilyenek vagyunk, s ha kiszolgáltatottak voltunk akkor, most sem vagyunk kevésbé azok.

A KompMánia (jelen előadásban három tagja: (Csabai Attila, Gergye Krisztián, Károlyi Balázs) elhatározta, hogy fellépnek a tabuk ellen - tették ezt már eddig is, most még inkább -, ami bizony mifelénk még elég ritka és amúgy sem túl magasra értékelt jelenség. Teszik ezt kicsit hosszan, kicsit erőszakosan, de végtelen tánc-, zene- és designszakmai igényességgel és profizmussal.

Lőrinc Katalin