Porzók nélkül, önmagában tündöklik a színpadon - március 6-án éppen a Tivoli színpadán -, a legfontosabb pillanatokban középre kerül, oda, ahol az egyszerû (és mégis igen karakteres) díszlet kijelöli az ember helyét, mármint az ember lányáét: a nõét. Valami bonyolult s mégis artisztikus szerkezet mozgatja a díszletet, a párizsi Double Miroir színház vendégjátékán. A játéktér nagy körének közepén ugyanis, egy képzeletbeli merõleges központi tengely körül, fehér vászonból s kötelekbõl összerótt henger helyezkedik el, melynek palástja a csigák, gépezetek finom mozgása során kúppá, haranggá, virágbimbóvá, õrzõ-elrejtõ anyaméhhé formálódik. S bár szeretnénk feledni egy idõre a geometriát, sõt a biológiát is, hiszen magyar népköltészeti estre, ráadásul francia nyelvû elõadásra ültünk be, s minden erõnkkel a Frankhonban kiteljesedett magyar tehetségre, Varga Katára szeretnénk figyelni, a színházi hatásmechanizmus, a stilizációban felsejlõ vizuális "világ" erõsebb. A Christine Enregle nevével jelzett szcenográfia a maga módján mégis az est szellemi középpontjába rántja figyelmünket. A nõre figyelünk, Varga Katára, aki decens "franciás" kisestélyijében kering a középpont körül, a központi, tengely körüli zártság körül, hogy néha - ahogy a költõ mondja: "egyszer talán" - középre álljon, sõt õ legyen a tengely, a világ tengelye, vagy - hogy kezdõ, biológiai hasonlatomhoz visszatérjek -: a világ bibéje.
Ebben a gazdagon szervezett és érzékenyen sok-sok réteget egyesítő költői valóságban a középső bimbóforma tovább fejlődik, s valahol az est csúcspontján, az aranymetszés tájékán gondolom, ahogy virágok, Bartók-művek, no meg évezredeken keresztül tökéletesre csiszolódott népköltészeti alkotások elemzése tudományosan diktálja, nos ebben a hangsúlyos pillanatban a színpad közepén kinyílik a virág, szerintem liliom - persze porzók nélkül. Nem az estélyi a fontos többé, hanem a szépen hajladozó bibe, a női princípium testet öltése, körülötte az egyre pompásabban kitárulkozó fehér vászonszirmokkal. Szimmetriája és természetre utaló aránya mint egy igazi liliomé: a művésznő elég bátor, hogy "művészi virágkorában" merészeljen felidézni egy pillanatra valamit abból a hervadásból, amelytől mindnyájan félünk. Ez lehetett a "férfiálca", a zakóban előadott, pikánsan fűszeres Piroska-paródia, a mese, amelynek végén az a poén, azt kell kimondani: "Ca suffit! Ennyi. Ebből elég volt!"
A "virágok vetélkedésével" indított népköltészeti műsor pikantériája az volt, hogy folyamatosan váltott a magyar és a francia nyelv között, s kommentárjaival tovább építette a TÉKA együttes autentikus balladákból, kiszámolókból, mondókákból álló, CD-lemezről megszólaló anyagát. Átminősítette színházzá mindazt, ami a keze ügyében volt.
Varga Kata "kétlaki virág", itthoni estjét számos francia városban előadta. Hálásak lehetünk a Budapesti Kamaraszínháznak, hogy ezt az estet odakínálta nekünk, "kisebbségieknek", a francia kultúra magyarországi szerelmeseinek, s az eseményhez méltó színházi környezet, világítás, hangtechnika is adatott. A magyar népköltészetnek ez a hírünket világszerte gyarapító műsora lehetőséget adott azoknak is, akik Varga Kata - földrajzilag távoli - "kivirágzását" most végre in situ, természetes, az eredetihez hasonló környezetben akarták látni.
Zala Szilárd Zoltán
