"Abszurd az, ami meg van fosztva a céljától... Vallási, metafizikai és transzcendens gyökereitõl elvágva, az ember elveszett; minden ténykedése értelmetlen, abszurd, hiábavaló" - írja Ionesco. Ez az irányát és célját vesztett emberi lét a témája az abszurd drámának; ezt jeleníti meg az abszurd színház.

1961-ben jelent meg a nagy tekintélyû színházi teoretikus, a Magyarországról elszármazott Martin Esslin alapmûve The Theatre of the Absurd, vagyis Az abszurd színháza címen. Innen kapta nevét e - minek is mondjuk? - csoport, iskola, irányzat? Esslin arra inti az olvasót, hogy ne keressen ilyesmit az elnevezés mögött, melyet õ maga csupán "munkacímnek" szánt bizonyos hasonló jegyeket mutató írók megjelölésére. E hasonló jegyek azonban a szerzõ szerint csak annyira rokonítják õket egymással, amennyire az elefánt rokona az egérnek, lévén mindkettõ emlõs.

A század derekán, nagyjából egy időben, de egymástól függetlenül négy író tűnt fel Párizsban: három franciául publikáló "külföldi" - az orosz-örmény Arthur Adamov, az ír Samuel Beckett, a félromán Eugčne Ionesco, valamint egy társadalmon kívüli, a börtönbüntetését töltő Jean Genet. Valamennyien olyan színművekkel jelentkeztek, amelyek átléptek az érvényes színpadi törvényeken, és merőben új formanyelvet hoztak létre. Ők voltak az első "abszurdok". (Később sokan léptek nyomdokaikba.)
Adamov letért eredeti útjáról, Genet idővel elfordult a színháztól; Beckett és Ionesco színpadi költészete az abszurd dráma csúcsa. Korunk színházának arculatát - Brecht mellett - ők alakították ki.

Godot-ra várva - a börtönben

A San Francisco Actors’ Workshop (San Franciscó-i Színészműhely) tagjai sajátos színházi bemutatóra vállalkoztak 1957 novemberében: ezernégyszáz elítéltnek készültek előadni a San Quentin börtönben Beckett Godot-ra várva című darabját. A színészcsapat szorongva nézett bizonytalan sorsa elé. Vajon hogyan fogadják az előadásra egybegyűlt nehézfiúk a homályos jelentésű, bizarr művet? (Nincs benne női szereplő, azért esett erre a választás.)
Várunk és közben nem történik semmi - mondja a darab egyik szereplője. Nagyjából ennyi a cselekmény. Két lepusztult, öreg csavargó, Vladimir és Estragon - Didinek és Gogónak szólítják egymást - várakozik az országút mentén egy kiszáradt fánál. Godot-ra várnak. "Estragon: Bizonyos vagy benne, hogy itt van? Vladimir: Micsoda? Estragon: Az a hely, ahol várakoznunk kell. Vladimir: Azt mondta, a fa előtt várjuk. Látsz más fát is? ... Csak nem arra célzol, hogy rossz helyen várakozunk?" (Kolozsvári Grandpierre Emil fordítása)
Két felvonáson át várnak. Mindkét felvonás végén jön a Fiú és Godot úr megbízásából közli, hogy ma este nem jöhet, de holnap feltétlenül eljön. Mindkét felvonásban találkoznak ugyanazzal a különös párossal, Pozzóval és rabszolgájával, Luckyval. A két felvonás közt eltelt időben Pozzo megvakul, Lucky megnémul.
A szerzői utasítás értelmében a Godot minden szereplője keménykalapot visel. (Az egy Fiú kivételével, szám szerint négyen.) A keménykalap Beckett apjának fejéről került a darabba. Az író nagyon szerette az apját, akinek a fejéről elmaradhatatlan volt a keménykalap.
A rendező - Herbert Blau - nem kevésbé izgatott, mint a színészei. Úgy dönt, hogy előkészíti a nem mindennapi közönséget a nem mindennapi darabra. A sötét nézőtéren (a börtön étkezője) számtalan apró fény villan; a gyufaszálak lángja, melynél az elítéltek rágyújtanak. Szemben a nézőtérrel, a színpadon áll a rendező. A darabot - mondja - úgy kell fogadni, mint egy dzsessz-számot; hagyni, hogy megérintse az embert. Ő a maga részéről azt reméli, hogy a közönség minden tagja talál a darabban valami személyhez szólót.
A függöny szétnyílt, az előadás elkezdődött. Alig telt bele néhány perc, s a börtönlakókat megragadta a színpadi mű különös költészete; átengedték magukat fanyar varázsának, sötét komikuma ismerős volt számukra.
Az egyik San Franciscó-i lap munkatársa részt vett az eseményen, s előadás után elbeszélgetett a jelenlévőkkel. "Godot a társadalom" - mondta egyikük. "Godot a külvilág" - vélekedett valaki más. "Ők tudják, mit jelent várni... és tudják, ha végül jönne is Godot, csupán csalódást okozna" - mondta egy elítélt tanító.

Kicsoda Godot?

Kicsoda Godot? Ezt a kérdést gyakran szegezték Beckettnek. - Ha tudnám, hogy ki, megmondtam volna a darabban - ez Beckett válasza. A darab kommentátorai és kritikusai nem érték be ennyivel. Ez a láthatatlan címszereplő, aki végig megőrzi inkognitóját, talányosságával felszította a kutatók érdeklődését. A darabról több könyv, cikk, tanulmány jelent meg, mint a század bármely más drámájáról.
Az író is hosszasan vár, akárcsak a figurái. Már-már úgy tűnik, kilátástalanul várja, hogy előadják darabját. Végül négy évvel megírása után - 1953-ban - bemutatták Párizsban. A premiert óriási érdeklődés előzte meg. A próbák alatt híre ment, hogy milyen merészen kihívó és szokatlan a mű. A francia színpadon, ahol addig csak a legemelkedettebb és legveretesebb szó hangzott el, most két clochard (ahogyan a franciák a csavargót nevezik) szólal meg, az utca nyelvén. Ez a szentségtörő szenzáció megbizsergette a párizsi irodalmi világot és a sajtó embereit. Jóval nyitás előtt hosszú sor kígyózott a színház előtt. Az igazgatótól a jegyszedőkig mindenki székek után szaladt. Végül a szomszédos kávéházból is kértek kölcsön néhányat.
Már az első kritika szerint, a premier közönsége, ha egyebet nem, azt biztosan felismerte, hogy korunk egyik legjobb drámaírójával találkozott. 1937-től, amióta elhagyta ír szülővárosát, Dublint, Beckett a párizsi művész elit peremén élt, nehezen és keveset írt, szórványosan publikált. Hosszú, kudarcos évek után, 47 éves korában rátalált a világsiker. A Godot-t húsz nyelvre fordították le, egyebek között magyarra is. Skandináviától Izraelig, Japántól az Egyesült Államokig nézők milliói fogadták be ezt az apokaliptikus bohózatot; elfogadták szabályoknak fittyet hányó öntörvényűségét, a logika felől nem megközelíthető párbeszédeit, a lét alján kuporgó, nullára lefokozott figuráit. Becketthez nem a művelt esztétizáláson át vezet az út. Bárki hozzáférhet, aki nem a ráció éles fényénél akarja átvilágítani talányos művészetét.

A "pályaalkalmatlan" Beckett

Amikor Beckett végérvényesen Párizst választotta lakóhelyéül, akkor voltaképpen visszaemigrált családja eredeti hazájába, ahonnan hugenotta őseit elűzték a tizenhetedik században. A család, eredeti nevén "Becqet", vallási és politikai menedéket keresett Írországban.
A nagyapa építési vállalkozó. Szépen gyarapszik és tekintélyes, megbecsült tagja lesz a dublini protestáns közösségnek. Fiai közül kettő a Trinity College-ban végzett. Ez az előkelő tanintézet volt a protestáns elit szellemi fellegvára. Itt kapta kiképzését Beckett is. (Később díszdoktora is lett a patinás intézménynek.)
A Trinity College nagy reményű, végzett nyelvészhallgatója, szép pálya várományosa a modern nyelvekben, mindenekelőtt a franciában és az olaszban. A két elit tanintézmény - a dublini Trinity College és a párizsi École Normale Supérieure - megállapodást kötött, hogy két évre kölcsönösen egy-egy kiemelkedő végzett hallgatót küldenek egymáshoz, a francia, illetve az angol nyelv előadójaként. 1928 és 30 között Beckett volt a dublini ösztöndíjas. Életének meghatározó szakasza lett ez a Párizsban töltött két év.
A párizsi ösztöndíj feltételei közé tartozott, hogy a két év leteltével további három évig francia nyelvet és irodalmat kell előadni a Trinity College-ban. A szerződésben kikötött időnek még a fele sem telt el, amikor Beckett lemondott előadói tisztéről. (Kiütést kapott a tanítástól. Pontosabban: furunkulózist. Majd krónikus náthát és álmatlanságot. Ugyancsak krónikusat.)

Beckett maga is kudarcnak érezte, hogy otthagyta a Trinity College-t. Szerződését megszegte, akik bíztak benne, azokat cserbenhagyta, a tudományos pályától gyáván megfutamodott. Akkor miért mégis? Arra hivatkozott, hogy maga is keveset tud, nem képes a tanításra vállalkozni. Feltehetően azonban más pénzkereső mesterségre sem volt alkalmasabb, mint a tanári vagy tudományos pályára. Nem tartozott azok közé az alkotók közé, akiknek az élet haladékot vagy felmentést ad jól végzett pótcselekvések illúziójával. Neki nem hagyott más választást, mint az írói pályát.

A kudarc klasszikusa

Beckett a kudarc klasszikusa. Kudarcvallott emberekről ír. Végérvényesen törött egzisztenciákról. Csődjük magából a létből fakad.
A nyomorúság a legkomikusabb a földön - mondatja Beckett Nell-lel a Végjátékban. És még valami olyasmit is mond Nell, hogy eleinte kacagunk is rajta, tiszta szívből. De olyan, mint egy jó történet, amit túl sokszor mondtak el. Tudjuk, hogy jó, de már nincs kedvünk nevetni rajta. Pokolian komikusak vagyunk az író szemében. És csakugyan mulatságos, ahogyan a saját sírgödrében álló Winnie (Ó, azok a szép napok!) nyakig betemetve is megpróbál fogat mosni. Mulatságos, ahogyan egy túlcivilizált világ létről leszakadt működését mozgatja a megszokás, a rutin és a közmegegyezés.

A kopasz énekesnő

Eugčne Ionesco, a Párizsban élő félig román író (anyja francia) saját vallomása szerint nem szerette a színházat, s nem volt szándékában darabot írni. Maga lepődött meg legjobban, amikor egyszer csak kiszaladt a tollából.
1948-ban elhatározta, hogy megtanul angolul. Vett egy angol nyelvkönyvet kezdők számára, s dologhoz látott. Egész mondatokat másolt ki gondosan a könyvből, hogy kívülről megtanulja. Bevésés céljából újra meg újra figyelmesen elolvasta a mondatokat, s arra jött rá, hogy nem annyira angolt tanul, mint inkább meglepő igazságokat. Például azt, hogy hét napból áll a hét. Valamint, hogy a padló lent van, a mennyezet fent. Hiszen tudott ő ezekről a dolgokról korábban is, csak nem gondolt bele mélyebben, vagy megfeledkezett róluk. S hirtelen szembesült e döbbenetes, ám kétségbe nem vonható igazságokkal - emlékszik vissza az író tíz évvel később, 1958-ban La tragédie du langage (A nyelv tragédiája) című írásában.
Ionesco bátran előre hatolt a nyelvkönyvben, melynek lapjain felbukkant Mr. és Mrs. Smith. Legnagyobb ámulatára Mrs. Smith arról tájékoztatta férjét, hogy nekik számos gyermekük van, London külvárosában élnek, továbbá van egy szolgálólányuk, Mary, aki ugyancsak angol, akár ők maguk. Az ötödik leckében megjelenik egy baráti házaspár: Mr. és Mrs. Martin. Most már négyesben csevegnek; a két házaspár folyamatosan tudatja egymással a legnyilvánvalóbb dolgokat. Adva volt tehát a komikus szituáció, méghozzá párbeszédes formában. S ekkor - mintha démonok szállták volna meg az írót. "Nem tudom hogyan, de a szöveg - szemem láttára és akaratom ellenére - fokozatosan átalakult. A nagyon egyszerű, világos állítások, melyeket szorgalmasan másolgattam, a füzetemben magukra maradva, egyszer csak elvesztették eredeti azonosságukat; megerjedtek, terjeszkedni kezdtek és túláradtak. A nyelvkönyvi társalgás sablonjai és közhelyei, melyeknek egykor értelmük volt, álsablonoknak és álközhelyeknek adták át helyüket; ezek vad karikatúrába, paródiába csaptak át, s a végén összefüggéstelen szótöredékekké hullott szét a nyelv maga is. Rosszul éreztem magam, mialatt a darabot írtam (mert az lett belőle, egyfajta darab vagy antidarab; drámaparódia, a komédia komédiája). Szédültem, émelyegtem, időről időre meg kellett szakítanom a munkámat, s azon kellett eltűnődnöm, vajon miféle démon űz. Lefeküdtem a díványra, attól való félelmemben, hogy látnom kell, mint enyészik el a munkám, s vele együtt magam is" - így számol be az író A kopasz énekesnő keletkezéséről.
A címszereplő, Godot-hoz hasonlóan nem lép színre, ámde fogalom lett belőle a darab fél évszázados pályafutása során. (A művet 1950-ben mutatták be Párizsban.) A kommunikáció csődjét példázza csakúgy, mint az "egymásra találás", a nyelvkönyvből ismert Martin házaspár nagy mutatványa. (Egy tudós kutató kiderítette, melyik volt az a Tanuljunk könnyen, gyorsan angolul!, amiből A kopasz énekesnő létrejött.) Mr. és Mrs. Martin logikai következtetés útján, lépésről lépésre rájön, hogy mivel ugyanabban az utcában, házban, emeleten, lakásban élnek, közös ágyban hálnak, nem lehetnek más, mint férj és feleség. (Még szerencse, mert van egy közös gyerekük is.)
Amikor Ionesco barátai körében felolvasta a darabját, csodálkozva tapasztalta, hogy mókásnak találják. Holott ő szentül meg volt győződve róla, hogy komoly darabot írt - a nyelv tragédiáját írta meg. Ebben nem is igen tévedett. Csakhogy nála ez a "tragédia" ördögien - vagy démonian - mulatságos. Ionesco fekete humora játékos, könnyed, elegáns. Ő így érinti az emberi létezés súlyos problémáit. Ellenállhatatlan nevetést vált ki a nézőből, de nem a felhőtlen derű nevetését.
Ionesco lidérces pontossággal jelöli meg műveit. A Különóra tragikus komédia. S csakugyan vérfagyasztóan komikus, ahogyan az erotikus hatalomvágytól megittasodott öregecske Tanár az óra végén megöli a Tanítványt, az apatikussá terrorizált 18 éves diáklányt.
A székek című darabot tragikomikus tréfának minősíti az író. Egy öreg házaspár magas vendégeket vél fogadni, de helyettük üres székekkel lépnek kapcsolatba. Megérkezik a Szónok, aki az öregember félreismert nagyságát hivatott bemutatni. A Szónok azonban süketnéma.
Ha Beckett a kudarc klasszikusa, Ionesco a rossz közérzeté.

Őrült beszéd, de van benne rendszer

"Őrült beszéd ez, de van benne rendszer" - mondja Polonius, a szószátyár udvaronc Hamlet zavarba ejtő csapongására. Amivel azt jelzi, hogy ugyan szeszélyes ez a csapongás, de nem önkényes.
Az abszurd dráma párbeszédeiben sincs logika, de van rendszer. Óriási a különbség - írja Esslin - a művészi-drámai tekintetben érvényes nonszensz (értelmetlenség, képtelenség) és a pusztán értelmetlen között. Egymáshoz nem illő dolgoknak ötletszerű összeillesztéséből csupán lapos bárgyúságok jönnek létre. Az összefüggéstelen töredékek nem állnak össze egésszé. A zagyva locsogás élesen elválik a költői képzelet alkotta szövegtől. A költői képzelet spontán, de soha nem önkényes.

Az abszurd dráma költői látomásból fakad; magas hőfokon átélt emóciók mélyrétegéből tör fel, s a drámaköltő tudattalanjának valóságos megszállottságát, érvényes képeit tükrözi. Ez a dráma nem érvel az emberi lét abszurditásáról, hanem képekben mutatja be. Az abszurd színház színpadán.
Az abszurd színház végső fokon nem a kétségbeesést tükrözi - írja Esslin -, nem jelent visszatérést sötét, irracionális erőkhöz, hanem a modern embernek azt a törekvését fejezi ki, hogy kiegyezzék azzal a világgal, amelyben él.
Esslin szerint a modern világ számtalan módon tompítja a tisztánlátást, az egyént változatos eszközökkel bódítják: tömegszórakoztatással, felszínes fogyasztói igények felkeltésével, hamis világértelmezéssel, olcsó ideológiákkal. Épp ezért, soha nem volt nagyobb szükség arra, mint napjainkban, hogy az embert szembesítsék helyzete realitásával. Az ember méltósága ugyanis abban áll, hogy képes szabadon, félelem és illúziók nélkül elfogadni a realitást, annak minden értelmetlenségével együtt - és nevetni rajta.
Ezt az ügyet szolgálták az abszurd dráma írói, a maguk változatosan egyéni módján - szerényen és rögeszmés kitartással. Ez a megvesztegethetetlen igazságra törekvés hitelesíti a szerényebb tehetségek munkáit is.

HONTI KATALIN