1994-ben végzett az elsõ nagy létszámmal indított marosvásárhelyi magyar színészosztályban. Mindkét fontos vizsgaelõadásban fõszerepet játszott: õ volt a Tom Paine címszereplõje Victor Ioan Frunzã rendezésében, és Orgon Tompa Gábor Tartuffe-jében. Kolozsvárra szerzõdött, és azóta a román és a magyar színházi szakma egyaránt a legkiválóbb színészek között tartja számon. A Román Színházi Szövetség tavaly is felterjesztette a legjobb férfi színésznek járó elismerésre, megint díjat nyert Kisvárdán, óriási sikert aratott Vlad Mugur Labiche-rendezésében a miskolci fesztiválon, ahol ez a beszélgetés is létrejött. Nyáron Biberach a zsámbéki Bánk bánban, esetleg Marót bán Vörösmarty drámájában. A forgatást ugyanis Elek Judittal egyelõre el kellett halasztani, mert a filmre nem jött össze még a pénz.

Az elmúlt évadban is majdnem minden előadásban főszerepet kaptál, beleértve a főiskolás vizsgaelőadást, azaz Keresztes Attila Csehov-rendezését, a Három nővért, amelyben Versinyint alakítottad. Játszottál Keresztes másik előadásában, A fátyol titkai című Vörösmarty-drámában és Tompa Gábor két produkciójában, A játszma vége című Beckett-előadásban, amely Budapesten is látható volt, illetve Moličre A mizantrópjában, amelyben tiéd a címszerep, sőt a bábrendező Mona Chirilă egyéni szemléletű Gogol-rendezésében is, A háztűznézőben. Megannyi egymástól eltérő karakter - különböző színpadi hagyományokon felnőtt rendezők munkatársaként.

 

Szerencsére Kolozsváron alkalmunk van arra, hogy beoltsuk a mi színházunkat a kitűnő román színjátszás elemeivel, eredményeivel, mégpedig a bukaresti rendezőiskola képviselőinek a segítségével, ahová Tompa Gábor is tartozik. Ez csak előnyünkre válik.

Szerinted mi a különbség a magyar és a román színjátszás között?

Ugyanaz, ami a két népet is megkülönbözteti. Vegyük például a táncokat. A magyar táncok javarészt individuálisabbak, a férfiak keményen, rugalmasan, virtuóz, már-már virtuskodó módon mozognak, versenyeznek egymással, a nő csak éppen jelen van, és a magyar táncházban négynél, azaz két párnál többet összefogózva nem látni. A román táncokban azonban sokkal többen kapaszkodnak össze. A múltkor mondtam is Mona Chirilă-nak, hogy az ő összetartásuk még a táncaikban is megnyilvánul. Bármilyen ünnep van, járják a hórát, a körtáncot. A rendezőnő viszont felvilágosított, hogy a hóra ugyan valóban jellemző a román nemzeti karakterre, de nem úgy, ahogy én gondolom. Tudniillik az "igazi hóra" kígyózó mozgás, amit a legelső vezet, az utolsó viszont mindig a falhoz vágódik. S ez így van a román társadalomban is. A másik, amire Mona hivatkozott, hogy ha bemész egy katolikus vagy református vagy unitárius templomba, ott szigorú rend van, a hívek egyszerre állnak fel, ülnek le, imádkoznak stb., viszont az ortodox templomokban a szertartások alatt van egyfajta viszonylagos rendetlenség. Valahogy nem látható át: az egyik ember gyertyát gyújt, a másiknak kiszolgáltatják a szentséget, sokkal mozgalmasabb a kép, nagyobb a rugalmasság. Szerintem a román színjátszásra is a jó értelemben vett pofátlanság jellemző, szemben a mi merevségünkkel. Vlad Mugur állítja, hogy a magyarok a némethez hasonló racionális színházat játszanak, azaz a színészek addig egy lépést nem tesznek, amíg meg nem magyarázzák nekik, hogy mit, miért, hogyan formáljanak meg, míg a román színész mindezt csípőből megcsinálja. A színjátszásuk kevésbé megfontolt, kevésbé mesterkélt, sokkal természetesebb, játékosabb.

Sokkal szenvedélyesebb is?

Nem minden román előadás szenvedélyes, van, ahol a harsányság elsodorja és a felszínes felé közelíti a játékot. Szerintem a magyar amúgy szenvedélyes nép, belülről, emocionálisan éli meg a történéseket, a román viszont sokkal rugalmasabb, merészebb. E kétfajta megközelítési módot érdemes ötvözni, ezzel mindannyian csak gazdagodhatunk.

Román színpadon játszó magyaroktól tudom, hogy ott a próbák során sokkal szabadabban kezelik a szituációt, a színész jóval érzékibb módon reagál rá, és mégis gyakran előfordul, hogy az eredmény mesterkélt, rossz értelemben vett manierista produkció. Talán az a baj, hogy túlságosan sokáig próbálják ezeket az előadásokat, és ezáltal a korábbi spontaneitás megmerevedik, megkérgesedik.

Fotó: Éder Vera

Az alkotási folyamaton belül a spontaneitást dolgozzák fel, de spontánul a spontánt mindig nem tudod kifejezni. A spontaneitás kegyelmi állapot, amikor friss vagy, és nyitottan reagálsz a próbákra, de ha erőlködve, állandóan fitnek akarsz mutatkozni, az hátrányára válhat az alkotásnak. Visszatérve az összehasonlításra: tény, hogy a magyar egy leszúrt lábú, komolykodó, szemérmes színház. Viszont ami nekem a román színházban nem tetszik, az a szentimentalizmus. Bizonyos román rendezők gyakran zenével is fokozzák az amúgy is könnyfacsaró jeleneteket. Általában hosszan, amit azért sem értek, mert ha például éppen ellenpontoznák az effajta jelenetet, a hatás akár sokkolóbb lehetne. Például a kolozsvári A viharban, Galgoţiu rendezésében Ariel cserél Trinculóval, az egyik testet kap, a másik szellemet. Ez önmagában egy nagyon szép lírai részlet, de nem drámai, így miután Mahler-zene kerül alá, a hatásfoka meggyengül.

A Szamos partján a következő évadban mutatják be, de már elkezdtétek próbálni Pirandello Így van, ha így tetszik című atelier-játékát, amelyet egy "német román" állít színre. Negyedszer dolgoztok együtt Vlad Mugurral. Ezúttal egy rezonőrszerű szerepet kaptál, ám az előző közös munkák - Goldoni A velencei ikrekjének címszerepe(i), Csehov Cseresznyéskertjének Lopahinja, illetve Labiche Gyilkosság a Lourcine utcában című bohózatának Lengluméja - nagyon különböző színészi hozzáállást igényelnek. Ugyanakkor Mugur, miközben "nagyon román" rendező, németes pontossággal készíti el egy-egy előadás librettóját. Talán ezért tudja több helyen is, rövid idő alatt színre állítani ugyanazt az előadást. Jól gondolom, hogy az effajta rendezői munkamódszer nem sok teret ad a színésznek?

Talán a külső szemlélőnek nem tűnik fel, de azért Mugur tág teret biztosít a színészi kreativitásnak. Ekképp a produkcióinkban benne vannak a saját ötleteink, játékaink is, amelyek megkülönböztetik ezeket a többi előadástól. Egy színésznek ritkán adatik meg, hogy igazi mesterrel kerüljön kapcsolatba, nekem szerencsém van, hogy találkoztam Vlad Mugurral. Finom kezű rendező, és nem mondhatok mást róla, csak hogy nagyon szereti azt, akivel együtt dolgozik. Lenglumé néma monológját például tényleg részletről részletre állította be, hiszen - ahogy ő mondja, és ez nagyon igaz - a komédiát nem lehet támadólag, csak visszafogottan játszani. Ez a rendezői módszer azonban nem idomítás, hiszen azon belül meghagyja a színész szabadságát. Felesleges statisztikákkal igazolni, hogy például ebből az alakításból mennyi volt az enyém, s mennyit tanított be a rendező, a lényeg, hogy a játékomnak örvendeni tudjak, és amit ő mesterségesen beleplántált, az szervüljön.

Mugur rendezői hozzáállása egyébként előadásonként más és más. Lenglumét tényleg lekottázta, a Cseresznyéskertnél viszont az ember szemtanúja lehetett annak a küzdelemnek, annak a keresgélésnek, amit minden alkotó átél, amikor nem biztos az eredményben, vagyis kétségbeesik, pánikhangulat lesz úrrá rajta, minden külső tényező megzavarja. A velencei ikreket ennél jobban tudta, a Lourcine-t viszont nagyon.

De hát a focinak vagy bármely zárt sportnak ugyancsak megvannak a maga nagyon szigorú szabályai, és ezen belül mégis mindenki megmutathatja a maga értékét, tehetségét, egyéniségét. Ugyanígy a színházban, bármely rendezővel dolgozik is, a színész minden szerep megformálásakor rendelkezik egyfajta szabadsággal, ahogy mindegyik szerepéért rettenetesen meg kell kínlódnia. Hogy az eljátszandó karakter a bőrévé váljék, hogy anyajegyek legyenek rajta. Vlad Mugur megbízik bennem, ami természetesen nagyon jó, de bizonyos szempontból rossz is, mert a színész hajlamos rá, hogy modorossá váljék.

Főként ha kétségei vannak?

Nem, ha túlzottan biztos önmagában. Akkor a rutin elviszi a manír felé. S Mugur valahányszor ezt észreveszi, irgalmatlanul elveri rajtam a port, ami azért is jó, mert időnként mégiscsak le kell porolni az embert, nem helyes, ha mindig vállon veregetik. Mugur például azt tartja modorosnak, ha erősen teátrális eszközökkel dolgozunk. Ha túlzottan szereted önmagadat, túlzottan jól érzed magad egy szerepben, elkezdesz tetszelegni. Például először bensőségesen halk vagy, azután meg vadul kitörsz. Nem. Mugur azt mondja, játssz egy tömbben! A kérdés, amit el akarsz vele mondani, meghatározza a hangerőt, a beszédmodort, stílust, hanglejtést. Őszinteségre kell törekedni: amit megfogalmazol, azt maximális tömörséggel és egyszerűséggel mondd el!

A színésznek minden esetben el kell fogadni azt a személyiséget, amelyet alakít - legyen bármilyen negatív is a figura?

Mindenképpen szeretnem kell azt, akit játszom. Hiszen a védőügyvédje vagyok. Fel kell kutatnom magamban, vagy másokban azokat a tulajdonságokat, amelyek segítségével beleélhetem magam a másik emberbe. De nem kell olyanná válnom. Ám minden egyes szereppel újat fedezhetek fel önmagamban, s ezáltal jobban megismerhetem magamat. S ha őszintén játszol, a szereppel le is tudtad azt a részedet.

A színészet a színész ön-purifikálása?

Hosszú távon igen. Vannak azonban, akik beleragadnak egy-egy szerepbe.

Tulajdonképpen az egy nagyszerű lehetőség, hogy a színész kiélheti a benne lévő rosszat, vagy kiélvezheti a jót. Ám mégis fennállhat a veszély, hogy azonossá válik a szerepével.

Fotó: Éder Vera

Tényleg résen kell lenni. A szerep levedlése ugyanis lehet tíz perc, például a lemosakodásig, de eltarthat évekig is. A kegyelem állapota az, ha a szereppel tapasztalatokat szerzünk, bölcsebbé válunk, de kialakulhatnak hamis én-képek is, ami deformálhatja a személyiséget. A játék nem veszélytelen.

Tavaly és az idén, vagyis egymás után kétszer is felterjesztettek a legrangosabb román színészi díjra, az UNITER legjobb férfi alakításért járó elismerésére. Mit jelent számodra az, hogy a kiváló román színházban ilyen nagy becsben tartanak?

Hogy szerencsém van. Természetesen anélkül, hogy éppen azt a bizottságot bírálnám, amelynek a tagjai megnézik a versenyben lévő produkciókat és jelölnek a díjra, igencsak úgy gondolom, hogy ez sokkal inkább szerencse kérdése, hiszen Romániában rengeteg olyan kiváló színész van, akit soha nem terjesztenek fel szakmai kitüntetésekre. A saját alakításaimmal szemben én mindig igyekszem objektív lenni, hiszen a sikerekből és a kudarcokból egyaránt tudnom kell gyököt vonni. Iszonyú veszélyeket rejtene magában, ha egy művész, amikor egyik pillanatról a másikra, teljesen véletlenül kikiáltják a legjobbnak, el is hinné ezt. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy a jelölés nem esik jól, vagy hogy nem okoz örömet megmutatni apámnak, hogy hova jutottam, hiszen rossz, későn érő gyerek voltam. Ám szakmailag nem hiszem, hogy túlzottan befolyásolna. Mihez képest vagyok én a legjobb? Sokszor rájövök, hogy hét éves színészkedés után alapvető szakmai dolgokkal nem vagyok tisztában. Csak most tanulom a mesterséget. Nem tudok nem őszinte lenni ebben a kérdésben, nem mehetek bele egy olyan játékba, amit a társadalom szab meg nekem. Hiába tűnik úgy, hogy most jó áramlatban vagyok, nem szabad ennek bedőlni. Pontosan tudom, mik a korlátaim, miként vagyok képes ezeket legyőzni, próbálom kordában tartani a beszédemet, mozgásomat, mindenemet, hogy megmaradjak ezen a pályán. Óriási az utánpótlás, nem is lehetne elfeküdni, bármiféle sikerben lubickolni. Ezeket tudom, ezeket tartom szem előtt. De ez fordítva, az állítólagos kudarcokra is igaz. Mondhatja nekem bárki, hogy ez vagy az a szerep nem nekem való, ha önfeledten játszom, és én tudom, hogy a jelenlegi képességeimmel, harminchat évesen meg tudtam csinálni.

Tudnál más lenni, mint színész?

Nem. De nem tartom olyan esszenciális kérdésnek sem. Rengeteg olyan szép dolog van az életben, ami mellett hajlamosak vagyunk elmenni, mert csak a színpad létezik. Hajlamosak vagyunk nem meghallani, ahogy a fű nő, vagy odaadással örülni annak, hogy a gyerek mosolyog. Sok más dolog is van a világon: hány ember nyomorog, éhezik, s mi színészek ezt csak szakmai szemmel nézzük, hogy majd később fel tudjuk használni. Nem jó, hogy nem vagyunk képesek kilépni a mi szűk körünkből. Úgy gondolom, a színház valóban fontos része az életnek, de nem a legfontosabb. A hétköznapok ugyanannyira jelentékenyek a mi másodpercnyi létünkben. Viszont tényleg nem tudnék mást csinálni.

A színház és a játék öröme lényegében önzővé teszi a színészt?

A színház és a játék öröme nem kellene önzővé tegye a színészt, a karriervágy teszi azzá.

Az előadás sikere vagy az egyéni karrier?

A játék önmagában, a saját kedvedért nem létezik. Biztos, hogy kellenek hozzá a partnerek, a közeg. A játszótéren egyedül nem szeret játszani a gyerek. A játék eleve azt feltételezi, hogy valakivel kapcsolatban állsz. Ha önös érdekek motiválnak, ha öncélú a játék, ha nem úgy kezdődik, hogy "Te", ha nem tisztán mész bele, ha nem jössz ki a játszótársaddal, akkor nincs játék. A partnered neked valuta, szent, ő az, akit aznap leengedtek az udvarra. A játék idejére neked mindenképp szeretni kell őt. S állandóan hosszú fénnyel kell világítani, ezt mondtam a kollégáimnak is. A rövid fény azt jelenti, hogy most játszom veled, de ha leveszik a darabot műsorról, elfelejtelek. A színésznek a saját testén-lelkén kívül az egyedüli kapaszkodója a partnere, a partner egészsége. Törődni kell vele. Lehet, hogy ma nem játszom vele, hogy hónapokig, évekig nem kerülünk össze, de aztán lehet, hogy ő játssza Júliát, én Romeót és olyan közelségbe kerülünk, mint még soha, senkivel, vagy olyanokat tudunk meg egymásról, mint addig senki. Ezeket a kapcsolatokat tehát ápolni kell. Nem azt jelenti, hogy egy társulatban mindenki mindenkivel jóban kell legyen. Csak tudni kell egymásról: élsz, egészséges vagy, van mit egyél, igyál, nincs valami problémád, akarsz beszélni róla?

Lehet színpadon jól együttműködni egy olyan partnerrel, akit a magánéletben ki nem állhatunk?

Nem. Valamikor hittek a színpad szakralitásában, a színház szentségében, és ez ma is létezik, még ha bizonyos fokig ki is ábrándultunk belőle. Ha a civil életben megengedheted magadnak, hogy valakit ne szeress, akkor a játékon keresztül mindenképp felül kell vizsgálnod a másik személyt. Rengeteg hiú, sebezhető, túlérzékeny ember kerül össze a mi pályánkon, de mélyen magamba kell néznem, hogy mi bajom van a másik emberrel, miért is gondolom ezt vagy azt róla, mitől vannak vele kapcsolatban előítéleteim. A kilőtt nyíl ugyanis visszafordulhat és téged sebez meg. Mielőtt színpadra lépnél, bemosakodnál, meg kell tisztulnod, őszintének kell lenned önmagaddal. A másság elfogadása adja meg a színházi munka szakralitását. Legalábbis ma ezt így gondolom. Hogy őszintén, igazából el kell fogadnod a másikat - és nem csupán az előadás idejére. A közönség nyilván ezt nem látja, és a partner se szerezzen róla tudomást. Ez az én küzdelmem az előítéleteimmel. A játék viszont mindenért kárpótol. Nem hiszek az olyan színházban, ahol ha egy jelenetben nem sikerül azt produkálnom, amit lehetne, akkor a partnerre kell kenni. Hiszek azonban az egymásra hangolódásban, a harmóniában, hiszek az emberségben. A színháznak csakis így lehet igazi értéke. Az interjút készítette:

Darvay Nagy Adrienne