A nagy színházakban már évek óta kevés az említésre méltó esemény, nem véletlen, hogy a szakemberek közül többen is a kísérleti színháztól várják az olasz színház megújulását. Éppen ezért nagyon vártam, hogy részt vehessek a Bolognai Egyetem tavaszi színházi fesztiválján, jobban megismerhessem az alternatív csoportokat. Néhányan közülük már Magyarországon is megfordultak, utoljára a bolognai Teatri di Vita lépett fel a Mûcsarnok igen kis létszámú közönsége elõtt. Ugyanakkor a bolognai színházi köröknek is van valamelyest rálátásuk a magyar színházra, például jól ismerik és nagyra értékelik ottani szereplései alapján Bozsik Yvettet.
Nemrégiben rendezték meg a Teatri 90 (A 90-es évek színháza) fesztivált. A déli társulatok Milánóban, az északiak Palermóban léptek fel - ez a szervezési elképzelés a mai Olaszország kulturális és politikai közegében túlmutat magán a színházon. A szakmai, oktatási "fellegvár", a Bolognai Egyetem Színház- és Zeneművészeti Tanszékének fesztiválját egy szimbolikus című konferencia nyitotta meg: a Next Generation. Az előadók - természetesen mindannyian a kísérleti színházi csoportok hívei - a társulatok sokszínűségét vázolták: a legfiatalabbak, többnyire a képzőművészettel karöltve, a látványra, a testre, a performance-ra helyezik a hangsúlyt, néha a színészi munka rovására is. (Ez utóbbiban szerepet játszik az a sajnálatos tény is, hogy Olaszországban a színészképzés nem áll mindig a helyzet magaslatán, igazi professzionális színészképzés igen kevés helyen működik.) Gerardo Guccini, a téma szakértője, beszélgetésünk során elmondta, hogy inkább a negyvenesek generációjára jellemző még a korábban oly gyakori társadalmilag elkötelezett színház eszménye. Ilyen például Marco Baliani, akinek videóról láttam Kolhaas Mihály című egyszemélyes narratív előadását. Bravúros színészi teljesítmény; eljátszott elbeszélésében rendkívül fontos a közönséggel való kapcsolata. Még így, közvetve, a képernyőről is érezhető volt személyiségének varázsa, kiváló technikai tudása.
A társadalmi odafordulás egy másik iránya a Magyarországon is művelt fogyatékosok színháza. Ennek is láttam egy igen szép és megható példáját videón. Professzionális színészek és szellemi fogyatékosok passiójátékot játszottak. Mélyen megrendített előadásuk, amely a szeretetről szólt. Kiderült, hogy a műfaj kiváló képviselője, Pippo Delbono társulatával Milánóban játszik, amikor én is ott leszek. Izgatott, hogy ennyire különböző emberek hogyan tudnak művészileg is hiteleset alkotni. Március végén sikerült megnéznem utolsó milánói előadásukat, az Exodust a CRT-ben, azaz a Kísérleti Színházban. A közepes méretű színház tele volt, s a közönség, mintha csak itthon lennék, szinte ismerős volt.
Mesterségbeli tudását Pippo Delbono Európa néhány kiemelkedő színházi műhelyében sajátította el: az Odin Teatretnél, majd Pina Bausch táncszínházában. Eközben 1983-ban megismerkedett Pepe Robledo argentin színésszel, akivel azóta is közös produkciókat készít. "Vándorlásai során" érzékennyé vált a társadalmi másság iránt. Azt vallja, hogy művészi útjuk "15 évvel ezelőtt kezdődött A gyilkosok ideje című előadással, és utazásnak is tekinthető, egy mélyebb lényeg felé törő színház útjának, amely cafrangjait tekintve mindinkább közeledik az élethez". Olyan emberekkel került össze, "akik a művészetet nem ťmesterségŤ-ként, hanem a saját túlélésükhöz szükséges legalapvetőbb tapasztalatként élik meg. Ezeknek az embereknek a művészi kifejezés nem munka, nem rutin, hanem létszükséglet. Bobň például süketnéma, és az aversai elmegyógyintézet színházi gyakorlatán találtam rá, különleges költészetet képvisel, mert ez emberi érintkezésének egyetlen módja. Találkozási pontot akartam létrehozni az együttes, a munkánk iránt érdeklődők és őközöttük..."
Nagy feltűnést keltett Hajléktalanok című, két évvel ezelőtti produkciójuk. Erről olvasva figyeltem fel az együttesre, amelyben a szereplők saját sorsukat adták elő: a társadalmon kívül rekedtek maguk beszéltek a társadalmon kívüliségről. Az előadás apropóját egy bőrönd adta: Bernardo Quaranta hajléktalan 74 éves korában kórházba került, és halálos ágyán azt kérte, hogy féltve őrzött műbőr koffere olyasvalakihez kerüljön, aki nem dobja ki. A rendőrség hosszas keresés után rátalált a férfi egy rokonára, aki utoljára akkor hallott Bernardóról, amikor azt éppen besorozták a második világháborúban. A hölgy a csomagban megtalálta a hagyatékot: papírfecnikre, kartondarabokra írott verseket, Bernardo életművét. Az előadás ennek az életnek állított emléket.
Az Exodus bibliai címe a háborúra, a történelmi, társadalmi számkivetettségre utal. Az interkulturális társulat tagjai maguk is ezt testesítik meg: a színészeken kívül helyet kaptak közöttük palesztin és albán menekültek, Nelson, az amerikai hajléktalan, Bobň, a már említett 63 éves gyengeelméjű süketnéma, aki negyven évet élt elmegyógyintézetben, Luciano, a Down-kóros fiú és mások.
Többen közülük mozgásukkal, testük kifejezőerejével - mely Delbono színházának alapvetően fontos kelléke - vagy - mint Nelson - éneklésükkel vesznek részt az előadásban. A szereplők mozdulatai pontos koreográfiára épülnek, minden egyes gesztusuk, lépésük pontosan kiszámított, és figyelembe veszi az egyéni képességeket. Így a fogyatékos szereplők is, a mozgás, a tánc, az ének segítségével, teljes értékű közreműködők a munkában. Érezhető, mennyire figyelnek egymásra a szereplők: a fogyatékos résztvevők egy-egy bonyolultabb mozdulatát a partner mindig vigyázza, alig észrevehetően segíti mozdulatával, gesztusával, nézésével. Ez az empátia, odafigyelés a színpadról átsugárzik a nézőtérre is; én, a közönség tagja is beavatódom a titkaikba. A nézőtérnek egy másik funkciója is van: az író-rendező-színész Delbono innen irányít, közvetít mozgásával vagy szövegolvasásával. Brechtet, Primo Levit, naplórészletet a koncentrációs táborról, Pasolinit, részletet az Exodus könyvéből és más szövegrészleteket olvas fel, olykor a színpadi cselekvés ellenpontozásaként is. Ott például éppen erőszak van, a szövegek pedig líraiak, néha szinte túlságosan is patetikusak - ez is erőteljesen hat a közönség érzelmeire. A tánc, a varieté számos eleme, az előbbiek szerencsés ellenpontjaként a könnyedséget, a játékosságot képviseli.
Míg a korábbi előadások színpadképei, a recenziók tanúsága szerint, többnyire a minimalizmus jegyében készültek, az utóbbié egyszerű eszközökkel ugyan, de igen nagy hangsúlyt helyez a látványra. A gyakran groteszk színpadképek egyébként is jól hangsúlyozzák, ugyanakkor ellensúlyozzák a felolvasott szövegeket. Jelenetei, epizódjai a kortárs festészethez, képzőművészethez is kapcsolódnak: a legapróbb banális tárgy is szervesen illeszkedik, így még a színpadkép romjai között elhelyezett, ócska játék babák is.
A kosztümök hol egészen egyszerűek, hol harsányak: mindenképpen érzelmileg is hatnak az emberre. A díszlet az ismeretlen város romjait ábrázolja. Ezek között jelenik meg a nyitó epizód szívszorító hangulatában a palesztin fiú, majd az albán lány, akik rövid, költői monológban hazájukat siratják. A következő jelenet máris groteszk: idétlenül fényképezkedő turisták, a pop artra emlékeztető szupermarketes bevásárlókocsit toló nő, aki a romok között taszigálja felpúpozott, értelmetlen vásárolmányait, majd rögtön ezután a háború sebesültjei, halottai, haláltáncuk jelenítődik meg, máskor az életet akár abszurd módon is képviselő varieté alakjai jelennek meg, vagy éppenséggel a Hitler beszédét rikácsolással (talán túlságosan is hosszasan) imitáló süketnéma színész, egy nagy dobozban ülve a kezével "táncoló" Down-kóros fiú, de emlékezetes marad az angolul jazzt éneklő hajléktalan és még számtalan más pillanat. A színészek nemcsak a homlokegyenest ellenkező helyzeteket váltogatják élet és halál határán, hanem több szerepben is megjelennek, hol sokkolnak vagy elszomorítanak, hol nevettetnek, jelmezt, biológiai nemet váltanak.
A halál, számkivetettség, pusztulás, a groteszk, kegyetlen pillanatok mellett ott van az újrakezdés is - éppen a számkivetettek, a perifériára sodort emberek művészi teljesítménye, de leginkább az összmunka varázsa teszi katartikus élménnyé az előadást. A néző nem ül és sajnálkozik, hogy szegények, legalább kiélhetik magukat, hanem valóban valami fontos esemény részeként van jelen, igazi megtisztító színházi élménnyel lesz gazdagabb. Ennyit tesz a tehetség és az elkötelezettség. Nem lehet könnyű, hiszen a sok próba és előadás során minden bizonnyal együtt is laknak a szereplők, a mindennapok gondjaiban is osztoznak. Az előadás végén nemcsak magamon, hanem a többi nézőn is éreztem a megrendültséget. Az előadás után a színészek is kijöttek az előtérbe, még beszélgettek, Bobň is ott szaladgált - szemlátomást nagyon elégedetten. Az egyik néző megsimogatta, és őszintén gratulált neki.
Fried Ilona
