Tizenegy éven át minden nyáron legalább két-három résztvevõ élményeit hallgathattam a kisvárdai találkozóról. S ha nem lett volna elég a több szempontú beszámoló, minden évben hagyatkozhattam a sajtóra és a televízióra is. Kivéve ezt a mostanit. Ilyen kicsinyke sajtóvisszhangja aligha volt még ennek a rendezvénynek, mint ebben az évben. Kisvárda - bár még mindig "ügy" - többé már nem probléma. Mindenki elfogadja, elismeri. Csináljátok! - intenek sokan. S õk, vagyis a kisvárdaiak, élükön a tiszteletbeli kisvárdaivá lett Horváth Z. Gergellyel, tiszteletre méltó erõvel, felkészültséggel és nem mindennapi ütésálló képességgel csinálják is.

A millenniumi évben nem vitték túlzásba a támogatást, de a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a Nemzeti Kulturális Alapprogram, a Soros és az Illyés Alapítvány lehetővé tette a fesztivál tisztességes megszervezését. Természetesen egy másik, központibb fesztivál szakmai meghívottjai el sem hinnék, mennyi pénzből kell itt gazdálkodni. Nem ez a fontos. Kisvárda ünnepi arcát mutatja minden érkezőnek, s a vendégek - általában - örömmel élvezik ezt.

Mivel számomra ez volt az első lehetőség, hogy határon túli színházakat ilyen bőségben lássak, azt kell gondolnom, szerencsés voltam. Sok jó, nagyon sok tehetséges, szépszámú korrekt, s igen kevés zavaros produkció szerepelt a programban. A tíz nap alatt rengeteg erős, tehetséges, munkára szoktatott ifjú embert, s nagyformátumú vezető színészt láthattunk.

Jelenet a Pisti a vérzivatarban című előadásból

Tegyünk egyszer kivételt, s ne zárjuk, hanem nyissuk a beszámolót a mostoha sorsú műfajjal: külön hangsúllyal szerepelt a külhoni ifjúságnak szánt színházi és bábszínházi előadások kora reggeli fölvonultatása. A vendégek szorgosabbja a hajnalba nyúló esti programok után a friss gyerekközönséggel együtt örülhetett annak, hogy a határon túl sok esetben kiváló képességű, igazi színészt küldenek gyerekek közé, mint például az újvidéki Magyar V. Attilát és Nagypál Gábort, a Hol lakik a boldogság? című, versösszeállításra épülő, elragadó bohócjátékban.

Ha a művészeti tanács adhatott volna látványért járó különdíjat - s ha látták volna elegen az előadást, talán meg is tették volna jó szívvel -, a kolozsvári Puck Bábszínház Világszép nádszálkisasszonya Rumi László rendezésében, a báb-, díszlet- és jelmeztervező Bodor Judit varázslatos szépségű munkájával mindenképpen elnyerte volna azt. De a néhol észrevehető sutácskább mozgás, a nem egészen tiszta ének ellenére is átsütött minden gyerekelőadáson az alkotói szándék tisztasága, s a kisvárdai gyerekek minden esetben méltányolták is ezt. (Említsük meg itt is a szervezés mindenre ügyelő gondosságát.)

Nem méltó esemény igazán csak egy, az el nem készült, de bemutatni bemutatott Ludas Matyi Csíkországban című csíkszeredai produkció tökéletesen szétesett előadása volt. Pedig az első három perc rendkívül ígéretesnek tűnt. Ha egyszer megcsinálják, azaz megrendezik a különben sok jó táncost, zenészt foglalkoztató játékot, talán a címszereplő színész figyelmeztető fizikális állapota, terhelhetősége is megnyugtatóbbnak tűnik majd.

A Szabadkai Népszínház és a Kosztolányi Színház közös produkciójaként volt látható a használhatatlan fémrácsdíszletre és az ezüstben játszó jelmezekre mérhetetlen pénzeket áldozó, hivalkodóan tálalt, önmagát vajdasági underground operettnek nevező Közellenség című erőszaktétel. Tasnádi István kiváló darabját most Sziveri János nem odavaló verseivel, Lajkó Félix szórakozottságában is érdekes, de csak a zavart fokozó muzsikájával a legnehezebben nézhető és hallgatható, s agresszív exhibíciója révén nehezen felejthető, kaotikus eseménnyé tették. Szegényes koreográfiája nem érik nyelvvé, ellenben balesetveszélyes pontatlansággal társul. Fülsértő fémcsattogások, dübögések és hörgések akarják elhitetni a közönséggel, hogy itt nagyigényű színjátszás folyik. Színészi jelenlét alig akad, helyette céltalan mozdulatok, végiggondolatlan mondatok takarják el a jobb sorsra érdemes darabot. Kár.

De ezzel aztán végére is értem a közönséget megviselő játékok sorolásának. Mert az összes többiben jócskán volt szeretni és értékelni való. A szabadkai Népszínház kétszer eljátszott Zách Klára darabja mint "tragikomédia nemzeti nagylétünkből", Hernyák György rendezésében tanulságos, gazdag kísérletnek értékelhető. A legfontosabb, hogy megmutatkozik benne a művészileg járható út iránya is. Sokat segítenek ebben az újvidéki vendégszínészek is.

A most induló Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház nagyon egyenetlen színvonalú Goldoni-előadásában a két úr szolgáját játszó Gábor László igen szép teljesítményt mutatott, de az előadást magát talán még otthon (!) szigorúbban kellett volna végignézni. Egy fesztiválon már mit tehet a közönség? Kapaszkodik Goldoniba, s méltányolja a játszók bátorságát.

Gogol Háztűznézője egyike volt a legdekoratívabb előadásoknak. Mona Chirila nem csupán dramaturgiailag szabta át, erős kézzel meg is rendezte a különös darabot. T. Th. Ciupe díszletével és Carmencita Brojboiu óriásbábjelmezeivel egyfajta "seggében él az ember" jelszóval, egy tomporokban kifejeződő, különös expresszív színházat hozott létre, temérdek mechanikus ötlettel, nagy kivárásokkal, sok nem szervült formai megoldással. Mint írják, a columbiai Fernando Botero képei ihlették a színpadi formákat. Vizuális kidolgozottságában az első jelenet Paradzsanov legjobb filmjeire emlékeztet. Ha tekintetbe vesszük, hogy a közlések szerint szűzen eltávozott Gogol miként gondolkozott a házasságról, érthető a rendezőnő elgondolásában okos és érzékeny, megvalósításában erősen görcsös, kissé szeretetlen produkciója. Bogdán Zsolt kiváló főszereplője, Kardos M. Róbert és Panek Kati más-más stílusban dolgozó, erőteljes jelensége volt a nézőt alaposan igénybe vevő előadásnak.

A vizualitásra figyelt a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatát rendező Gavriil Pinte is. A Roxana Ionescu gyönyörűséges ruháiba bújtatott színészek marionett sorsra voltak kárhoztatva az egyébként különös, narancssárga derengést sugárzó színpadon. Spekulatív, araszolva lépegető előadás volt A makrancos hölgy megszelídítése, méltánylandó látványvilággal. A keretbe fogott színpad azonban olyan távol volt a nézőtől, hogy az est java részében egyszerűen nem látszottak és nem hallatszottak a játszók. Érdemes elgondolkozni azon, milyen természetességgel nem vesz tudomást egy-egy rendező arról a színészi alapkészletről, aminek segítségével dolgozhatna. Csak önnön nagyvonalú víziója létezik, s kevéssé törődik azokkal, akik ebben a dekoratív, ám ritmustalan látomásban lelkileg és testileg is takartan színre lépnek.

Örkény Macskajátékát a Kassai Thália Színházban Árkosi Árpád hihetetlen gondossággal és színészt elfogadó, finoman segítő, zeneileg is átgondolt rendezéssel vitte színre az Orbánnét alakító Kövesdi Szabó Máriával, s két ragyogó fiatal színésszel, Gubik Ágival Egérke, s Bandor Évával Ilus szerepében. Ugyanez a darab egy oktávval mélyebben, más ízekkel és hangulatokkal szólalt meg Parászka Miklós rendezésében a Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulata segítségével, V. Csiky Ibolya érzékeny és esendő Orbánnéjával, s a vendég Czintos Józseffel Csermlényi Viktor szerepében.

Annyi fiatal lépett színpadra vagy jelentkezett rendezőként, hogy ez a kisvárdai találkozó leginkább róluk lesz emlékezetes. Rögtön a nyitóestén lehetett látni Pirandello Hat szerep keres egy szerzőt című darabjában az Újvidéki Magyar Színház László Sándor által összetartott, sugárzó erejű csapatát. George Ivascu nagyszerű rendezői, s helyénvaló tervezői munkája csak úgy lehetett ilyen megérdemelten sikeres, hogy Balázs Áron, Szorcsik Kriszta, Mezei Kinga, Nagypál Gábor egy nagyon erős társulatban mutathatta meg magát. Szép és különös, finom művű előadás volt ez. Hatalmas teljesítmény attól a csapattól, akik egyébként is taroltak a fesztiválon. Hiszen a László Sándor által rendezett és tervezett, a vörhenyes fényekkel és ruhákkal öltöztetett, Bábel tornya szerű vasépítményben meghökkentően helyben álló, s mégis zakatoló Örkény-előadással, a Pisti a vérzivatarbannal ugyanúgy belopták magukat a közönség szívébe, mint az éjszakai Ray Cooney-darab, a Páratlan páros feledhetetlenül mulatságos, intellektuális bohózattá emelt tanyaszínházi bemutatójával.

Fiatal ember, a 27 éves Keresztes Attila jegyzi rendezőként a Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Színházművészeti Tanszékének Három nővér-előadását. A Csehov-előadás első részében még indokolt, de aztán zavaróan ott maradó, kékesen derengő fehér díszlete kissé elfárad a játék végére, s bizony érezhető a nagy feladat teljesítésével járó erőfeszítés a játékosokon. Mégis, annyi finomság, szép belső rím érezhető az előadásban, s Bogdán Zsolt Versinyinje és Kardos Róbert démoni Szoljonij figurája olyan emlékezetes, hogy távolodva az időben, egyre gazdagabbnak tűnik. Emlegetni azonban úgy fogjuk az előadást, hogy ez volt az, amiben Godot két figurája több tételben is belátogatott a szláv lelkek közé, mintegy rokonokat keresve. Igazuk van, hiszen azok már sokkal régebben ismerik a Beckett-mű vissza-visszatérő mozzanatát: Menjünk! - mondja az egyik. Jó! - mondja a másik. S maradnak.

A Barabás Olga és színészei által átszerelt és áthangszerelt Ibsen-darab, a Peer Gynt bemutatója afféle műhely- és anyagtanulmány volt. Finom, derengő, saját nyelvét és nyelvtanát kereső, különös előadás, de nem pontos. Nincs készen sem a grammatika, sem a csapat erre a próbatételre. Így is rendkívül rokonszenves, bár kissé monoton, kevés motívummal dolgozó, részleteiben ihletett produkciót láthattunk. Még egyszer azonban biztosan nem lehet úgy tennie a rendezőnek, mintha nem venné észre, hogy a színpadon azért színészileg nem az történik, mint ami az ő belső filmjén előzetesen megjelenhetett. A tehetség megmutatkozása azonban itt is letagadhatatlan.

Nő, méghozzá igen fiatal nő, Anca Bradu rendezte Wedekind gyermektragédiáját a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatával. Filmszerűen megkomponált, néhol kissé elmosódó körvonalú, de nagyigényű és erőteljes, fájdalommal teli, igaz játék ez. Tompa Klára mint Wendla Bergmann, s Farkas Ibolya mint Gaborné, Melchior édesanyja volt különösen emlékezetes.

Nő, sikeres és erős kezű nő, Novák Eszter jegyzi ugyanennek a csapatnak - egyelőre félig kész - Shakespeare-előadását, a Szentivánéji álmot. Hogy miről akar szólni a főképp a tündércsapat vonulásaira koncentráló játék, az majd kiderül akkor, ha készen lesz. Szélyes Ferenc üstfoltozója, Győrffy András Zuboly takácsa máris ragyogó, s bájos a női rendezőként megjelenő László Zsuzsa mint Vackor, és különös, gazdag figurát alakít a Puckot játszó vendég, Bíró József. A Chioggiai csetepatéban megismert fiatalok azonban mintha veszélyes útra terelődtek volna. Zihálva falják a világot, ami helyes, de közben úgy tűnik, nagyon magabiztosakká lettek. Kritikát nem tűrnek, sőt, pontosan el sem olvassák azt, így aztán félreértik, s a segítő kézre jó ha még csak legyintenek, s le nem öntik sörrel, mint - hitük szerint - móresre tanítva a félreértett tollforgatót. Helyes, hogy követelik a világ minden értékét, de ki tudja, becsülik-e a mások - például a helybeli szervezők - által fogat összeszorítva eléjük hordott minden adható jót. Gondolkodás és mások méltánylása nélkül csak iránytalan erőleadás lesz a mégoly ígéretes tehetségből is.

Bocsárdi László a Marosvásárhelyi Színművészeti Főiskola Szentgyörgyi István Tagozatával mutatta be Pirandello Az ember, az állat és az erény című művének erősen stilizált, mozgásszínházi változatát. Nagyszerű nevelőmunka értékes, izgalmas dokumentuma az előadás. Ugyancsak Bocsárdi László a rendezője a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió és a sepsiszentgyörgyi Háromszék Népi Együttes közös produkciójának. García Lorca Vérnász című drámájának táncszínházi változatát Zsámbékon is bemutatta a valljuk be, tulajdonképpen egyenetlen erőkből álló csapat, megint csak igazolva Bocsárdi hallatlan rendezői finomságát, teremtőerejét, s állandó késztetését a távolításra, az idézőjelbe tevésre. Rendezéseiben felismerhető kézjegy az állandóvá lett jelzés kifelé, a kacsintás, hogy lásd, ez ilyen, de csak kívülről nézzük, ne félj. Azt remélem, majd csak elkapja őt is egyszer valami nagyszabású mű örvénye, s idézőjel nélkül, boldogan adja meg okos és tehetséges magát a fájdalomnak. Ha így marad, akkor is egyedi és rendkívüli érték ő, s páratlan a munka, amely már eddig is nevéhez kötődik.

A fesztivál csúcsélménye minden bizonnyal sokak számára Vidnyánszky Attiláék beregszászi Dorottyája az éjszaki dombon, porban, fényben, füvek és bogarak közt. Hála és elragadtatás költözik a néző szívébe, s felejti a döcögő budapesti előadást a Tháliában. Hódító erővel engedik élni a költőt, Csokonait, s ő teszi is a dolgát. Az egyébként igen rossz hangsúlyozásokkal sújtott fesztivál legszebben beszélő csapataként, pompázatos színészi vértezetben láthattuk e nehéz sorsú vándorszínház ragyogó tagjait, Kátya Alikinát, Szűcs Nellit, Trill Zsoltot, hogy csak a legfőbb szereplőket említsem. A díszlet- és jelmeztervező Gadus Erika munkája remekül érvényesült Énekes István szabadtéri buckákon is megélő koreográfiájával. Méltán nyerték el a fesztivál fődíját.

Utójáték:

Augusztusban Kisvárdán még egyszer összegyűltek táncosok és színészek, hogy Horváth Z. Gergely rendezői s olykor lépéstervezői segítségével eljátsszák A helység kalapácsát. Be kell vallanom, minden említhető apróbb hiba ellenére, életem egyik legkedvesebb örömszínházát láttam. Csak remélni lehet, hogy jövőre újra láthatjuk őket.

 Gabnai Katalin