Zsámbéki Nyári Színház

Ha a sepsiszentgyörgyi Bocsárdi László fogékonynak mutatkozna a Bánk bán politikuma iránt, abban nem lenne semmi meglepõ. Ha a határon túl élõ rendezõ e drámával személyeset mondana hatalomról, elnyomásról, függetlenségi vágyról, nemzeti öntudatról és hazafias érzelmekrõl, senki nem csodálkozna. Ha az interpretációban esetleg túltengene a piros-fehér-zöld, a pátosz, a nagy magyar indulat, manapság arra is lenne magyarázat. Ámde Bocsárdi - nekem rokonszenves módon - szinte teljesen mellõzi az imént felsorolt jegyeket. Bánk bán-rendezése elsõsorban a dráma szereplõinek magánéletére figyel. Arra, hogy van itt egy férfi meg egy nõ, meg egy másik férfi és egy másik nõ, s milyen veszedelmessé tudnak válni köztük a viszonyok. Egyikük - az Ottó nevû - féktelenül és célratörõen szeret. Másikuk, Melinda, szemérmesen, de mind határozottabban ragaszkodik a férjéhez, közben viszont legalábbis foglalkozik Ottóval. Gertrudis erõsen kötõdik az öccséhez, a többiekkel játszadozik csupán, s nincs benne veszélyérzet. Bánk pedig tévelyeg és kóvályog a hirtelen jött érzések viharában. Ez a személyre szabott rendezõi érdeklõdés egy intim, kamara méretû és -jellegû dráma hathatós megjelenítését ígéri.

Mármost a mű ilyen irányú megközelítéséhez biztosan nem Zsámbékon át visz az út. A Zsámbéki Nyári Színháznál alkalmatlanabb színteret keresve sem találhatni az előadáshoz. (Ami természetesen nem von le semmit a színház igazgatónőjének érdemeiből, aki évek óta nívós multinacionális színházat csinál e helyütt.) Ezen az amúgy hangulatos helyszínen most esély sincs meghitt, befelé figyelő színházi pillanatok megteremtésére. Bocsárdi nagy reményű elképzelésének ellenáll a tér. Nem is egyszerűen ellenáll, hanem kifejezetten hadba száll vele, s legyőzi, porig sújtja, megsemmisíti. A rendező egyetlen kicsi csatát sem nyer. Sem uralni nem tudja a teret, sem bejátszatni, de még megszabni sem. A színpadnak nincs eleje és nincs vége, nincs oldala és nincs széle. Nemcsak a színészek hangja, de az érzéseik és az indulataik is szanaszét szállnak a végtelen űrbe. Jelenetek tömkelege válik ügyetlenné attól, hogy nincs meghatározható pontja a bejövetelnek, kimenetelnek. Messziről látszás, settenkedés meg ólálkodás van. Kínosan nélkülözzük a színpadi jelenlét kezdetének és végének megragadható pillanatát. Hiányzik a színrevitelből a formai szabatosság, a célirány, a hatótávolság.

De ha megpróbálunk eltekinteni attól, hogy az előadást nem olyannak látjuk, amilyennek Bocsárdi (vélhetően) láttatni szeretné, akkor számos dolgot értékelhetünk. Mindenekelőtt említendő, hogy a mű szövegébe igen erőteljesen beavatkoztak. (Dramaturg: Sebestyén Rita.) Fülhallás útján megállapíthatjuk, hogy új, ismeretlen "fordításban" adják Katona drámáját. Tetemes egyrészt a húzás, másrészt az átírás. (Nekem speciel az a tapasztalatom, hogy a Bánk bán a húzásokkal - márpedig sosem láttam másképp, mint jó sok húzással - legalább annyit veszít, mint amennyit nyer. Különös, de színpadon általában kimarad belőle nemcsak a szöveg költőisége, hanem a cselekmény lendülete is, ami pedig biz’ isten benne van a könyvben.)

Bocsárdi koncepciójának fontos része, hogy a darabbéli nem magyar szereplőket nem magyar anyanyelvű színészek játsszák. (Ha nem is mindegyiket.) Maia Morgenstern Gertrudisként keveset beszél azon a vérforraló alt hangján. Inkább hagyatkozik erőteljes gesztusokra, mimikára, és persze mindenekelőtt a maga elsöprő erejű színészi személyiségére. Butuc Zoltán Ottóként szintén impozáns, markáns és figyelemre méltó - jól sikerült gyerekek ezek a meráni testvérek! -, ami bizonyos szempontból problematikus is. Ha ugyanis Ottó nem egy kicsi, nyálas, féregszerű fickó - márpedig itt nem az, de még mennyire, hogy nem! -, akkor semmi sem indokolja, hogy a bán ne közvetlenül rajta vegyen elégtételt Melinda miatt, hanem Gertrudison. Hacsak az nem, hogy a nagyúrban latens szexuális vágy él a királyné iránt. Morgenstern vonzó Gertrudisa vagy érzi ezt, vagy csak rutinból mozgósítja csáberejét. Mindenesetre felgerjeszti és magára húzza Bánkot a nagyjelenetben, hogy azután ellökje és kinevesse. Fél perc múlva a megcsúfolt férfi tőrrel hadonászva, vörös fejjel kergeti a röhögő Gertrudist és Ottót. Ami ugye megint csak távolabbra visz bennünket attól, hogy a királyné megölését jogos nemzeti önvédelemnek nézzük. (Ebben a verzióban törvényszerűen nincs különösebb súlya és jelentősége a kiváló Kovács Zsolt által játszott szemüveges, mitugrász Tiborcnak.)

Kulka János Bánkja nem is igen tudja, mit tegyen. Vulkanikus alakítással van dolgunk; csupa fortyogás, füstölgés, kitörés és kialvás, forrongás és kihűlés. A gyilkosságba torkolló bánki sértődés - súlyos férji sérelem. Trükkös megrablás, ármányos felszarvaztatás, megalázással súlyosbítva. Ez szétzilálja a nagyúr személyiségének kontúrjait. A magam részéről először látom Bánkot valóságos figurához hasonlónak; egy felismerhető emberi dráma egyszerre szánandó és megvetendő alanyának. Kulka képes érzékeltetni a totális érzelmi káoszt. Bánkjában összeomlik a rendíthetetlennek hitt férfiúi magabiztosság, miközben gyermeki szintre zuhan vissza a problémamegoldó készség és a konfliktustűrő képesség. Ráadásul az empátia teljes hiánya lép fel a mégiscsak sokkal pórabbul járt Melindával szemben.

Különben Fullajtár Andrea Melindája a legkevésbé sem látszik együgyű szívű, engedelmes kis teremtésnek. Karcos hangot, érdes egyéniséget mutat, s ennek megfelelően már-már ijesztőnek s veszedelmesnek hat, amikor felelősségre vonja a történtek miatt a királynét.

Politikailag a Seress Zoltán játszotta II. Endre a produkció kulcsfigurája. Bár - mivel az előadás elszáll a nézők felett - ez is inkább csak kiókumlálható, mint érzékelhető a végjátékból. Amikor Seress hazatér, azonnal beboríttatja a várfalat nyers hús színű zászlókkal. Ezeket addig meráni jelképnek hittük, s nyilván annak hitte Kulka-Bánk is, hiszen korábban - némiképp komikusnak ható erőfeszítésekkel - lecibálta a textíliát a falakról. Seress entrée-ja arra utal, hogy talán nem is a királyné az össznépi bajok okozója, hanem esetleg maga Endre a rémuralkodó. Ez a férfi emberileg sem stimmelhet teljesen, hiszen a gyászban egyszerre mutat mérhetetlen fájdalmat és tökéletes érzéketlenséget asszonya emberi (halotti) méltósága iránt. (Arra gondolok - az előadás egyetlen igazán ütős pillanatára -, amikor a király tombolva számon kér, s ezenközben megragadja a holttestet, és azzal futkos, támad, csapkod maga körül. Csak úgy röpdös Maia Morgenstern szép hosszú lába, karja!) Egyébiránt ez az Endre hűvösen rendezi el az ügyet. Bánkon szöveg szerint nem állhat személyes bosszút, keres hát más bűnbakot. Rendcsináló kommandósai a biztonság kedvéért mindenkit lemészárolnak a színen. Ennyit hatalomról és megbocsátásról.

Lehet egyébként, hogy semmit sem értettem az előadásból, s amit mégis, azt félre. De ősszel a produkció állítólag és remélhetőleg bekerül a Tháliába. Ott talán minden kiderül majd.

Stuber Andrea