Gyergyószentmiklósi Figura Stúdiószínház

Zsámbéki Nyári Színház "Juli! Állítsd meg az idõt!" - kiált fel számos alkalommal a Gyergyószentmiklósi Figura Stúdiószínház és a Zsámbéki Szombatok közös elõadásában Fazekas Misi Bálint szerepében. Szavait mindannyiszor kimerevített mozdulatok és valószínûtlen vörös fény kíséri. Az eseményeknek azonban Juli (H. Moldován Orsolya) nem képes gátat szabni: bekövetkezik az elkerülhetetlen.

Tudjuk, nem is történhet másként, hiszen a terror és a rettegés érzetét nem csak a keretjáték fásult félelembe merevedett csoportképe teremti meg; a rendezés az előadás minden pillanatában igyekszik érzékeltetni a kiúttalanságot. Liviu Pancu tragikus látomások sorozatára felépített keserű történetet játszat fiatal csapatával, s ezen akaratának áldozatul esik az első magyar musical groteszk humora, távolságtartó iróniája és naiv bája, de emocionális gazdagsága is. Az előadás szórólapján jelzett "reménykedés" teljességgel hiányzik a színpadi akcióból. Márpedig Hubay Miklós drámája jóval gazdagabb lehetőségeket kínál rendezőnek és színésznek egyaránt. A címben jelzett szerelem például csak sematizált formájában, egy-egy heves ölelésre redukálva tűnik fel a színpadon. Ideje sincs kibontakozni, mint ahogyan a cselekménynek és a karaktereknek sem: a másfél órásra húzott, több dalától megfosztott mű szövege kizárólag vázlatként, kanavászként értelmezhető. A rendező aprólékos kidolgozás helyett az erősen vizualitásra épülő, látomásos megjelenítést választja, nem a történetet kívánja elmesélni, hanem egy adott állapot, a terror légkörében rettegő fiatalemberek kiúttalanságát mutatja fel, amely nem változik, amelyből nincs menekvés. Előre eldöntetett tehát Bálint, Juli és a többiek sorsa, a néző számára is világosan - nincs kiért izgulni. Ezt a rendezői, dramaturgiai beavatkozást (a színlapból nem derül ki, kinek a keze nyomát viseli az átalakított szöveg, egyéni, vagy esetleg kollektív akarat eredménye-e) azonban megszenvedi az érthetőség is: ha van még olyan ember a Kárpát-medencében, aki esetleg nincs tisztában a Hubay-féle történettel (márpedig van, gondoljunk legalább a húsz év alatti korosztályra), nos az ezen előadás ismeretében nem feltétlenül képes követni a cselekményt, azonosítani az egyes szereplőket. Így például Bálint, Károly és Sándor átlényegülése a három hadirokkant szerepébe egy szöveghűbb, kidolgozottabb előadásban izgalmas értelmezésre adhat lehetőséget, itt azonban csak tovább bonyolítja az egyébként is nehezen követhető eseményeket. Elképzelhető, hogy ez a rendezői megközelítés érvényesülhetne még egy neki ennyire ellenálló drámában is, de előkészítése jóval átgondoltabb dramaturgiai munkát igényelne.

Ugyanakkor nem vitatható, hogy a Figura Stúdiószínház nem oly régen végzett színészcsapata egy tehetséges, energikus és invenciózus társulat csíráját rejti magában. Éppen ezért sajnálatos, hogy oly kevéssé van lehetőségük kreativitásuk kibontakoztatására e lecsupaszított előadásban. Játék helyett a rendező néha akrobatikus mutatványokat kínál fel nekik, s ők - mint minden lelkes ifjú színész - örömmel teljesítik is a feladatokat, ezek azonban nem pótolják az átgondolt színészi munkát. Nem hibáztathatók: a megtépázott szöveg vajmi kevés esélyt ad erre, a (szür)reális víziók pedig nem a jellem-, hanem a hangulatfestést szolgálják. Fazekas Misi izgalmas, vibráló jelenléttel bír a színpadon, tudásából azonban csak keveset képes megmutatni, Bálintja a szövegátalakítás következtében túlságosan emblematikusra sikerült, így a fiatal költőről csak rendkívül felületes képet kapunk. Károly (Diószegi Attila) és Sándor (Kiss Csaba) figurája is csak a jópofaságig jut el, pedig mindkettejük játékában fel-felcsillan egy valódi alakítás ígérete, ezt azonban azonnal megtöri valamely akrobatikus mutatvány. A Julit játszó H. Moldován Orsolya szintén izgalmas jelenség, és minden bizonnyal kiváló Juli lehetne, de talán éppen az ő szövege szenvedi el a legtöbb csonkítást. Pedig még ez az előadás is sokat épít nőiségének varázsára (lásd a fent idézett mondatot az idő megállítására vonatkozólag), mégsem kap lehetőséget annak kibontakoztatására. Szabó Enikő érdes, kissé egzaltált, kirobbanó kacagása ellenére is szomorú szemű Szegilonginéja talán az előadás legizgalmasabb, legösszetettebb figurája. A kissé sznob, színpadias, élvezeteket hajszoló, unatkozó szépasszony valójában boldogtalan lényének gazdagságát a fiatal, szakmailag talán legfelkészültebb színésznő kiválóan érzékelteti.

Bármennyire elismerésre méltóan fegyelmezett, koncentrált munkát mutatnak is fel korlátozott lehetőségeiken belül a gyergyószentmiklósi ifjú művészek, kénytelen vagyok megemlíteni, hogy a helyes, érthető színpadi beszéd időnként minden játszó személynek gondot okoz. A másik súlyos probléma az énektudás bizonytalansága. Bármilyen értelmezést választ is egy társulat, bizonyos szakmai minimumnak nem árt megfelelnie: zenés műhöz illik tudni énekelni. Egyedül Szabó Enikő Melittája (Isten veled, Budapest...), és ha jól hallottam a nagy közös éneklésből, akkor H. Moldován Orsolya Julija rendelkezik e tudással. Pedig a zsámbéki előadáson két olyan kiváló muzsikus adta a kíséretet, mint Darvas Ferenc és Ernyei László: egy zongora és egy harmonika elegendőnek bizonyult az öttagú zenekar helyett, az előadás dinamikáját szinte kizárólag ők biztosították. (Ebben nyilván ludas volt a megfelelő technika hiánya is: egyetlen térmikrofonnal kissé nehézkes musicalt hangosítani.)

A díszletet egy ügyesen használt, görgőkre szerelt dobogó és néhány lépcső biztosítja: a szegény színház kreativitásra serkentő adottságait kihasználva. A jelmezekben - stílusosan - a (ballon)kabát dominál, egyszerűen, de pontosan jelezve kort és karaktert. Kétségtelen, hogy egységes, fegyelmezett produkciót láthatott a tizennyolcadik zsámbéki nyári évad utolsó előadásának közönsége, annak minden vitatható megoldásával, kivitelezési nehézségével együtt.

Mint ahogy a legelső nyáron, most is újítani vágyó, lelkes, fiatal csapat lépett a színre annak a kulturális fesztiválnak a záróakkordjaként, amely az elmúlt majd’ húsz évben az amatőr színjátszás legrangosabb fórumából a professzionális színház egyik legjelentősebb nyári találkahelye lett, ugyanakkor mindvégig megőrizte nyitottságát az amatőr/alternatív újító törekvések iránt. A Zsámbéki Szombatok rendezvénysorozata nemcsak a színház, de a zene, a képzőművészet és a táncművészet jelentős alakjainak biztosít megmutatkozási lehetőséget, szolgál izgalmas, magas színvonalú produkciókkal Budapest és környéke, valamint a Zsámbéki Medence lakói számára. Csak remélni lehet, hogy 2001 nyarán továbbra is ebben a nyitott, kreatív szellemben, hasonlóan értékes előadásokat, rendezvényeket létrehozva folytatódhat ez az intenzív művészi munka, továbbra is ellenállva az üzleti haszonszerzés csábításának.

Sarkadi Lívia