Zsámbéki Nyári Színház

Szokványosnak nem mondható, csábító cím, amely több szempontból is különleges bemutatót takar. A fiatal vajdasági költõ most mutatkozott be drámaíróként, ráadásul õ szerezte az elõadás zenéjét is, s az õsbemutató a beregszászi társulat és a Közép-Európa Táncszínház együttmûködésének eredményeképpen nem kõszínházban, hanem a zsámbéki szabad ég alatt jött létre, hogy azután turnéra induljon az ország különbözõ nyári színházaiba. Mindez inkább így, együtt érdekes, hiszen elemenként vizsgálva szinte semmi nem meglepõ: Zsámbékon hagyományosan tere van a kísérletezõ, nem a tradicionális színházi nyelve(ke)t alkalmazó produkcióknak (s a nyári színházak ésszerû együttmûködésébõl adódóan egy ideje már ezek az elõadások el is mozdulhatnak a romtemplom mellõl), a KET táncosairól köztudott, hogy jó elõadói képességekkel is rendelkeznek, Vidnyánszky Attila munkáiban pedig csaknem mindig érzõdik valamilyen törekvés a különbözõ mûvészeti formák termékeny eklektikájának megteremtésére (s következésképpen a társmûvészetek elõadásba kapcsolására is).

Vidnyánszky nem tartozik a hagyományosan interpretáló rendezők közé; ha klasszikusokat dolgoz fel, többnyire akkor sem magát a szöveget értelmezi, inkább az előadás (az abban megjelenő gondolat és az azt érvényre juttató forma) nyersanyagaként használja. Verebes is saját epikus művéből írta Vidnyánszkynak a szöveget, amelyet, ha nem lennének nyilvánvaló esztétikai értékei, akár az előadás forgatókönyvének is lehetne mondani. A mítoszt (fiktív mítoszt?) megidéző, ahhoz többféleképpen közelítő, s azzal példás komolysággal eljátszadozó előadás vizuálisan és akusztikusan is megérzékíti a szöveget. (Itt kell egy kis kitérőt tennem. Kedves kollégám nemrég tréfásan megrótt, amiért egy zsámbéki előadásról szóló recenziómban a kelleténél többet foglalkoztam a csillagos - illetve éppen nem csillagos - égbolttal. S noha a dolognak szándékaim szerint volt némi metaforikus értelme, ami egy mostani időjárás-jelentésnek nem lenne, azt azért nem hallgathatom el, hogy azon a napon, amikor én láttam az előadást, a mostoha időjárás a romtemplom mellől a művelődési házba száműzte a hímboszorkányt. Ennek a vizuális megjelenítés terén bizonyosan voltak hátrányai - csak találgatni tudom, hogy egy-két, a többihez viszonyítva kevésbé látványos vagy fantáziadús kép hogyan festhetett a szabadban -, de nem kizárt, hogy akusztikusan, a zenei hatás, illetve a színészi szövegmondás terén előnyt is jelentett.)

A mű hőse a gyönyörű anyja és a Nemlétező által torzszülöttnek teremtett (fogant), másságával küszködő hímboszorkány. Nem identitását keresi (az legfeljebb a külvilág számára bizonytalan), hanem azt a módot, azt az alkalmat, amellyel ezt a közösség számára is felmutathatja. Maga az ábrázolt közösség félreérthetetlenül korunk cél nélküli, saját kis világába zárt, eszmények helyett a megélhetésért, az érvényesülésért, a pénzért, az élvezetért küzdő társadalmát reprezentálja. Ám egy váratlan esemény talán mindent megváltoztat; az elkerülhetetlennek látszó tragédia önfeláldozást követel, s Sardaffassnak is megteremti az alkalmat, hogy megmutassa, ki is ő valójában. A legenda számos mítosztöredékből épül fel, szerző és rendező a keresztény és a görög-római mítoszok fontos elemeit is felhasználja, más környezetbe helyezi (legerősebb hatású a vér és megváltás összekapcsolásának új kontextusba helyezése az előadás csúcspontján). Ezek ütköznek a hangsúlyozottan profán, helyenként megbocsátóbb humorú, olykor szarkasztikus dialógusokkal. Metaforákat, szimbólumokat, eredendően lírai sorokat vegyít szójátékkal, nyers anakronizmusokkal, durva kiszólásokkal a néhol ugyan kicsit túlírtnak tűnő, a szóvicceket a költőiség kárára is halmozó, de a fontos pontjain igen erős, egyértelmű tehetséget mutató szöveg.

Ami csupán az egyik meghatározó eleme a sokrétű eszközökkel asszociációs lehetőségeket teremtő, érzéki és gondolati hatását tekintve egyaránt erőteljes produkciónak. Verebes zenéje sejtelmes hangulatot árasztó, a verbális tartamhoz jól illeszkedő, mégis dallamos muzsika, amely erős atmoszférát ad a szavakat főként tánccal, mozgással helyettesítő jeleneteknek. Vidnyánszy kitűnően érzett rá arra, hogy vannak a legendának olyan részei, amelyeket elmesélni, pusztán szóval megjeleníteni nem lehet; ahol a történések, a cselekedetek lényegéről többet árul el egy mozgássor vagy néhány mozdulat, mint akárhány szó. Így lesznek azok a jelenetek, amelyek elmondva didaktikusak vagy banálisak volnának, az előadás kitüntetett jelentőségű, eltáncolt csúcspontjai (mint Szeléné és a Nemlétező - Sardaffass nemzését megelőző - násztánca, vagy a mocsár lecsapolása). Felvet ez a megoldás egy nehezen kiküszöbölhető problémát: bármennyire emlékezetesek is e jelenetek, óhatatlanul van némi betétjellegük. A szándék - gondolom - az lenne, hogy ezek a költői, emelkedett részek képezzenek éles kontrasztot a profán párbeszédekkel. A kontraszt lényegében működik: a szereplők két arca, a nemes és a köznapi, esendő hatásosan jelenik meg a formanyelvükben eltérő jelenetekben. A különleges csáberejű Szeléné a prózai részekben tükör előtt hosszasan álldogáló, hiú asszony; a végül vérükkel Sardaffass mögé álló városlakók hol önmagukat, hol a másikat csapják be, hol italtól, hol lustaságtól kábán heverésznek (egyáltalán, semmi és senki nem olyan, mint amilyennek látszik: Sardaffasst Buttadeus vallja fiának, de mindenki tudja, hogy nem ő az apja, a plébános titokban született lányát Kamill neveli, de néha nem bizonyos benne, hogy Illangó nem az ő lánya-e stb.). A kontraszt mégsem igazán erős, mivel az arányok talán túlságosan is a beszéd felé tolódnak el. A szóviccek ökonomikus megnyesegetése, a szellemes, de egy idő után néha kissé "leülő" párbeszédek megrövidítése néhol az előadás tempójára is jótékonyan hatna.

Hogy a betétjelleg nem erősödik fel igazán, s a táncszínház nyelvén megszólaló jelenetek nem csupán szervesen illeszkednek az előadásba, hanem annak emlékezetes pillanatait is jelentik, Vidnyánszky mellett a koreográfus Szögi Csaba és Énekes István érdeme is. Helyzetük annyiban nem lehetett könnyű, hogy olyan koreográfiát kellett létrehozniuk, amely egyrészt önálló, kreatív alkotás, másrészt "alkalmazott" (vagyis a más formanyelven megszólaló produkció egészéhez harmonikusan illeszkedő) koreográfia is. Szögiék szerencsére nem a történtek mozdulatokkal való elmesélésére helyezték a súlyt; a zenével természetes összhangban lévő, annak hangulatát kibontó, alaposan kidolgozott, az előadói erőre támaszkodó mozgássorokat terveztek, amelyek nem rágnak szájba semmit, ám a belső motivációkat, a rejtett karakterjegyeket erőteljesen érzékeltetik, s ezáltal a siralmasnak tűnő felszín mögötti gazdagabb, emberibb világot is megsejtetik. A koreográfiára és a rendezésre egyébként egyaránt rokonszenves mértéktartás jellemző: a társalkotók tiszteletben tartják egymás szakmáját, nem azt akarják bebizonyítani a színészekről, hogy táncosok, s a táncosokról sem azt, hogy színészek, de megteremtik annak kereteit, hogy a két színházi nyelv ne csupán alkotói, de előadói szinten is találkozhasson. A koreográfia nem olyan nehézségi fokú, hogy színészek semmiképpen se sajátíthassák el (a bonyolultabb mozgássorok - mint a már említett násztánc - természetesen a táncosoknak jutnak), de nyilván nem is játszi könnyedséggel abszolválható. S hasonlóképp, a táncosoktól is az kivántatik inkább meg, hogy mimikával, gesztusokkal mutassanak színészi erőt, a hosszabb párbeszédeket nem ők mondják. (Egy-egy kivétel mindkét "oldalon" akad, de erről majd később.) Hasonlóan tudatos, józan ökonómia érződik Vidnyánszky rendezői eszközein is: számos hatáseszközt használ - a hirtelen stílusváltásoktól a játékos kikacsintáson át az ironikus "színház a színházban" játékokig, az előadást végigkísérő zenészek játékba vonásáig -, de mindent mértékkel: egyik ötlet sem burjánzik túl, nem determinálja egyoldalúan az előadást. Érzékletesen szép a világítás is, a rendező ezúttal még kedvenc fényköreiről is többnyire lemondani látszik, minek következtében az előadás csaknem mindvégig jól látható.

A két tervező munkáját a körülmények kevésbé teszik megítélhetővé. Verebes György feladata vélhetőleg az lehetett, hogy a művelődési ház kicsiny színpadát bejátszhatóvá tegye. Sikerült is a hosszában alaposan megnyújtott játékteret praktikusan tagolni, ötleteket pedig inkább a kellékként is funkcionáló díszletelemekbe sűrített (a legbájosabb talán Sardaffass hintalova). Gadus Erika jelmezei közvetlen közelről valamivel színpompásabbnak, rikítóbbnak érződnek a kelleténél, de ezek vélhetően tényleg a szabadtérre voltak kitalálva, ahol valóban látványelemként működhettek volna.

A színészi alakítások jelentős örömre adnak okot. Bár a sokáig csupán néhány főből álló beregszászi társulat utánpótlását jelentő fiatal színészcsapat néhányszor már sejtetett valamit tehetségéből, ez valószínűleg az első alkalom, amikor közülük többen "egész estés", teljes értékű, a jövőre nézvést felettébb biztató alakítást nyújtanak. A Kamillt játszó Kristán Attila kifejezetten erőteljes komikusi képességeket mutat, de látni engedi a figura kesernyés, szomorú bölcsességét is. Ivaskovics Viktor kellemes orgánumú mesélője átvedlik Buttadeusba, s meggyőzően kovácsolja eggyé a vadász két arcát: a kiszolgáltatott balekét és a link, alkoholista kóficét. A Hliodárszászát, a főpákász csaknem kimondhatatlan nevű feleségét alakító Seres Tímea erőteljes színpadi jelenléttel és finom karikírozó készséggel bír, míg Kacsur András rokonszenves visszafogottsággal, minden felesleges (bár csábító) reflexió nélkül játssza a sunyi plébános szerepét. A "régiek" közül Kátya Alikina imponáló természetességgel, finom lírával hozza színre Illangót, Szűcs Nelli bájosan groteszk torzképet mutat bábaként, Tóth László néha kissé zavaró nyersesége pedig ezúttal kitűnően illeszkedik a főpákász alakjához. Sardaffassként Trill Zsolt egészen illúziókeltő: túlkorosan világra jövő, torzszülött csecsemőként éppoly meggyőző, mint újkori megváltóként. Szerepe komikus és komoly vonásait tökéletes egyensúlyba képes hozni, ha kell, hamisítatlan férfibájjal, ha kell, nyers színpadi erővel, szuggesztivitással bír. S emellett kitűnő mozgáskultúrájú (?) a hímboszorkány jellegzetes mozgását, lépéseit jellemző erejűvé is tudja tenni. A táncosok közül Rónai Arankának jut nagyobb színészi feladat - nem véletlenül: rendelkezik azzal a kisugárzással, erotikus vonzerővel, amely Szeléné szerepének hitelesítéséhez nélkülözhetetlen, de friss humorral, remek karikírozókészséggel mutatja az asszony köznapi, narcisztikus énjét is. Széplaki Kovács Zoltánnak "prózai" feladat nem jut ugyan, de a násztáncban kirobbanó erővel formálja Sardaffass nemzőapját.

Mítoszt és földhöz ragadt valóságot, tündérvilágot és mindennapi izzadságot, költészetet és otrombaságot kever eggyé magas színvonalon a zsámbéki előadás, melynek további sorsát csak találgatni lehet. Remélhetőleg lesz mód (és hely) arra, hogy a "koprodukciós" előadás tovább élhessen, alakulhasson a következő (kőszínházi) évadban is.

Urbán Balázs