Gyulai Várszínház
Beatrice Bleonþ eddigi magyarországi, azaz zsámbéki mûködése nyomán akár arra is gondolhattunk volna, hogy most Gyulán is folytatja azt a román-magyar színházi együttmûködést, amelynek lényege, hogy valamilyen módon kettéosztja a szereplõgárdát hazaiakra és idegenekre, és az idegeneket természetesen a román színészek játsszák. Ahogyan a Párizsi Notre Dame-ban idegenek voltak a cigányok, ahogyan a Szentivánéji álom mesteremberei a havasokból érkezett vendégmunkások lettek, ahogyan elkülönültek szabinok és rómaiak, éppúgy elképzelhetõ lenne, hogy Capuletek és Montague-k közül valamelyik család õshonos veronai, míg a másik bevándorolt, "betolakodott" idegen. Akár a többi említett esetben, ez sem hozna túl mély értelmezést, de látványos, jól követhetõ játékot, élvezetes színházat bizonyára ez is eredményezne.
A román rendezőnő azonban ezúttal nem állt elő lényegileg új produkcióval, hanem bukaresti rendezését játszatta el magyar színészekkel. A román-magyar színházi együttműködésnek ez is izgalmas formája lehet. Miképpen játszanak román módra magyar - ráadásul jórészt nem is élvonalbeli - színészek? Sajnos az eredeti bukaresti változatot nem láttam, így csak elbeszélésekből tudom, hogy ott erőteljesebb volt a színészi megvalósítás. Be kell valljam, engem Gyulán viszont éppen az lepett meg, hogy a játszók mennyire magabiztosak a felénk szokatlan stílusban. Ezt a harsány, az átélés, a finom lélektan helyett inkább a megmutatásra, az erőteljes demonstrációra törő játékmódot úgy látszik, könnyebb elsajátítani, mint a másikat, a pepecselőt, a részletezőt. Könnyebb fölvenni ezt a nagy iramot, mint lassúnak és árnyaltnak lenni. Meglehet, ezt is lehetne bonyolultabban, gazdagabban csinálni, mint ahogyan Gyulán némelyik szereplőtől láthattuk, elegendő összehasonlítási alap nélkül azonban csak azt mondhatom, hogy meglepő volt az előadás perfektsége. Ezen belül azonban természetesen érvényesültek a színészi különbségek, minőségiek és stilárisak egyaránt. Derzsi János sokrétűen jóságos, kissé együgyűen bölcs Lőrinc barátot adott, Tóth Géza Paris grófot kaposvári módon mutatta idióta piperkőcnek. Elek Ferenc és Végh Zsolt is pontos mértékkel komédiázott. Martin Márta többnyire megtalálta a mértéket a Dajka ábrázolásában, amikor azonban nem, olyankor szinte Lorán Lenkét idézte, ami itt nem a legkellemesebb asszociáció. Horváth Virgil Mercutio alakjából kilúgozta a humort, egy visszataszítóan cinikus, tulajdon vesztét szándékosan kereső rocker, haláltusájában viszont megkapó tudott lenni. Róbert Gábor Tybaltja megfelelt a kötekedő szokványának. A harsányságban nem eléggé találta meg a mértéket viszont Vasvári Csaba és Szamosi Zsófia, akik folytonos nemi vágyban égő Capulet házaspárt játszottak, a Montague-ékat megjelenítő Tóth Tamás és Fazekas Zsuzsa pedig a szerepekhez mérten is haloványak voltak. A darab, az értelmezés lényegét persze a két címszereplőnek kell eljátszania. És velük maradéktalanul együtt lehetett érezni. Balogh Tamás szerelmes lázban égő kamaszként robogta végig az előadást, Csonka Szilvia viszont valóságos színpadi csodát vitt végbe. Nem egyszerűen elragadó apróságot, elbűvölő gyermeket jelenített meg, hanem a szemünk láttára ért felnőtté. A rendezői értelmezés, a jelmez maximálisan kihasználta adottságait. Nem is kislánynak, hanem szinte kisfiúnak látszott, amikor először matrózruhában, hatalmas sapkában, papírsárkánnyal megjelent. Dacos kölyökként dühöngött később, amikor valami nem volt kedvére. Mindebben csak elemi, fiatalos erőt érezhettünk. De az előadás végére, amikor Júlia felismeri és vállalja sorsát, akkor azt érezhettük, hogy nemcsak nővé érett, de valóban végigélt ez a csöppnyi test egy teljes emberi sorsot.
Beatrice Bleonţ egyébként ezúttal is határozottan értelmezte és írta át a darabot. Mondhatnám éppen az ellenkező módon, mint ha mondjuk a két család etnikai különbségére helyezte volna a hangsúlyt. Inkább elmosta, szinte eltüntette nemcsak a különbséget, de az ellentétet is. Az előadás Mária-körmenettel kezdődik. Bevonulnak a játszók, s egyszer csak az ájtatos gyülekezet minden látható, érthető ok nélkül megőrül, mindenki mindenkivel összeverekszik. És lényegében ez az őrület tart két órán át egyvégtében, szünet nélkül. És ennek az őrületnek esik áldozatul Romeo és Júlia szerelme és élete. Két fehér ruhás ártatlan gyermeket sodor magával az esztelen zenés-táncos förgeteg. Doina Levitza ennek megfelelően tarka stilizált, karikaturisztikus ruhákba öltöztette a szereplőket. Nicolae Basov viszont hagyta érvényesülni a gyulai vár falait, inkább csak a mozgásokhoz szükséges mértékben egészítette ki, meg egy jelképes hintával.
Felénk manapság ritkán látható, logikusan átgondolt, minden részletében összefüggő, pontosan értelmezett előadás. Értelmes beszéd a világ értelmetlenségéről.
Zappe László
