Erkel Színház
Betlehem csillaga - szép cím, nemes, mûvelõdéstörténeti-vallási értéket hordozó szellemû, az egyik legnagyobb világvallás kétezer éves szimbóluma. Mindenképpen tisztelet és a legjobb értelmû tolerancia szükségeltetik az ilyen típusú, nem, illetve nem kizárólag esztétikai élvezet számára készült mû megítéléséhez.
Az időpont egy ilyen szakrális jelentőségű alkotáshoz egyszerre szerencsétlen és szerencsés. Szerencsétlen, mert az adventi téli időszakban inkább vagyunk hajlamosak kisdedet nézni, gyertyákba merengni, báránykák csilingelését hallgatni, mint vad nyárban. Másfelől viszont érthető volt a rendezők, szervezők, PR-osok időzítése: most zajlott a IV. Református Világtalálkozó; a közönség a legfogékonyabb volt, gyakorlatilag egy gálaest helyett hallgathattak egy új magyar zenés művet.
Hogy pontosan kiét, vagyis hogy ki is írta a szöveget, ezt egyelőre még bíróság vizsgálgatja - ezt kutatni nem célunk. Utassy József nagyszerű költő, jóval ismertebb is G. Nagy Iliánnál (líratörténetileg): ez azonban még nem jelent semmit. A szerzői jogok ugyanakkor manapság már nagyon szigorúak - hovatartozásukat el kell majd dönteniük az erre hivatottaknak. Prozódiai sutaságok, rag- és kínrímek mindenképpen vannak a szövegben; szinte elkerülhetetlenek zenés darabban, bár azért egy-egy megoldás igényesebb is lehetne ("Gábriel - nem visz el", az inverz szóismétlések stb.).
A költő visszatér, az Attila és egyéb rárímelések után üdítő Illés Lajos műve (a zeneszerző személyét eddig nem firtatták), bár a téma itt is - sőt, itt csak igazán - nélkülöz minden eredeti megfontolást, elvégre kötött tematikájú szertartásjátékról van szó. A zenei anyag is eklektikus, népdal alapú, beatesített magyar-balkáni folklór, kicsiny klezmer és protestáns egyházzenei motívumokkal. De összeszövése ízléses, nem hivalkodó, kellemes összbenyomású, három-négy dalbetétje valószínűleg a református istentiszteletek ifjúsági, gitáros válfajánál még gyakorta felhangzik majd - amiként az egész alkotás ezt a "református ifi" miliőt célozza s feltehetően találja el, szólítja meg a leghatásosabban. Aki részt vett valaha ilyen jellegű vallásoktatáson és egyházi közösséget építő programokban, az tudja, milyen rétegkultúráról, értékteremtő mikroközösségekről beszélek.
Nyilvánvaló pozitívumai ellenére azonban nem született originális, felkavaró élmény a Betlehem csillagából; talán nem is törekedtek erre az alkotók. Nem lett sem második István, a király, sem többedik Jesus Christ-parafrázis. Pasztellszínű, finom, néha sete-suta színpadi szerveződés, kellemes melódiákkal és sok tehetséges, jó hangú fiatallal. Vidnyánszky Attila, a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház már Budapesten is bemutatkozott főrendezője híresen jól érti a mozgást, a csoportok látványos színpadi gesztusrendszerét - az ő felkérése tehát igazán megfelelő választás volt. A szöveg azonban - és a történet mindenkori adaptálási kísérleteinek árnyai - szinte kikövetelik a sémákat: Heródes gusztustalanul tobzódik, az a minimum, hogy állatbőrön hentereg és felváltva ölelgeti a nőket. Hogy a derék József ács, azt abból tudhatni meg, hogy széke mellé egy fatuskót húz, és azt ülve tapogatja. Erre érkezik a szerencsétlen kérdés: "hát te, József, mibe vágtad a szekercédet?"
Ezeket a feltűnően amatőr színvonalú megoldásokat szerencsére ellenpontozza az ördögök és főleg az angyalok kétosztatú világára tagolt díszlet-jelmez és a játéktér (Balla Ildikó puha, pasztell jelmezei Velekei József Lajos emelkedett, szimbolikus látványterében, észrevehető Csontváry-ihletettségben). Az angyalok a mű igazi főszereplői: az ő kedves, játékos, csintalan vidámságú karuk okozza a leggyönyörködtetőbb perceket. Vezetőjük, a kedves Gábriel - a színlaptól eltérően - a már gyerekként megismert Arany Tamás. Remekül énekel és egzecírozza a kíváncsi angyalokat - azaz a beregszászi együttes tagjaiból toborzott játszókat.
Visszaköszönnek megoldások időnként a mozgást tekintve is (Énekes István munkája), a nagy tér bejátszása jobban sikerül, mint az egyes szereplők saját terének meglelése. A római katonák (négyen vannak csupán) kissé monotonul teljesítik a "gonoszsági penzumot".
Szvorák Katalint élmény hallgatni, Varga Miklós a neki megfelelő hangterjedelemben magabiztos, és érdemes felfigyelnünk Bartus Patríciára, aki Ráchel szerepét énekli (kissé előreugorva a bibliai történések időrendjében). Nagy Feró nem szereplő, hanem jel. Nélküle nincsen hasonló vállalkozás. Sajnos, színészi eszközök híján, jelenléte nem hangsúlyos. Részvétele azonban nyilvánvalóan közösségvállalás-értékű volt az alkotók számára. (Dörner Györgyé is hasonló lenne, de őt nem láttuk.)
Hatalmas a siker, remek a hangulat: annyi ízlésficam után ez sem kevés. Kár, hogy a szívet melengető üzenet, az emelkedett tartalom, a kötelező áhítatosság mégsem eredményez sokáig elkísérő élményt - legalábbis színházi közegben nem.
Budai Katalin
