Komáromi Jókai Színház

Diósgyõri Várszínházi Esték Ma már nincsenek egynapos ünnepek. Ma már elképzelhetetlen, hogy a búcsús csak 19-én este állítaná fel a ringlispílt, a vattacukros a bádogkürtõjét, hogy a falusi templom mellé egyetlen éjszaka alatt vidámparkot építenének. Augusztus 20-a - egy ideje - 15-én kezdõdik, mert az ünneplésnek fokozatai vannak, és az embernek jelen kell lennie a készülõdésnél is, rá kell hangolódnia a fõ attrakcióra. "Elindultunk Európába" - halljuk a diósgyõri "Ezerév Fesztivál" megnyitó beszédében, ám egyelõre augusztus 16-ánál tartunk; még néhányat aludni kell, hogy magunkat méltóképp megünnepelhessük, hogy a levegõbe lövöldözhessünk, mint a szerbek, ha hazai pályán gyõz a Crvena Zvezda. A millenniumi rendezvények régen elindultak, és azóta folyamatosan úton vannak, az ember pedig csak lohol a kocsik után - mi éppen így futottunk a taxik után, hogy matricát kunyeráljunk a sofõrtõl. A mutatványosok aztán letáboroznak a városok piacterein, és máris áll a céllövölde, forog a karusszel.

De milyen kockázattal jár ez az út, mi hullik le a mutatványos kocsiról? Megszűnik a rendezvények (s így az ünnep) spontaneitása, az ember ugyanis mindennap egy kicsit "kiünnepli" magát, mert a gyerekkel meg kell nézni az íjászokat 15-én, a feleséget el kell vinni Mátyás vacsorájára 18-án, a nagymamát kenyérszentelésre 20-án délelőtt. Az egyszeri alkalom rendszeressé válik. "Holnap kilencig melózom, utána beugrom a Ratkóra" - futok össze egy rokonommal a komáromiak Kőszívű-előadásán, de még mindig csupán 15-én. Azért jók a millenniumi fesztiválok, mert a napirendünkhöz idomulnak, de éppen azért kínosak is, mert az ember számára - normális esetben - nincsen egész évben farsang.

A komáromi Jókai Színház Jókai-előadásától is vándorkomédiás meg nem állapodottságot várhatnánk. Azt, hogy az út fáradalmai kiülnek a színészek arcára, hogy lóg rajtuk a jelmez, vagy átmeneti kötéllel van felkötve a kard, hogy kapkodják a levegőt, mert csupán az imént érkeztek. És talán az alkalmat szentesítő, az "ezerév" tartalmát magyarázó, "akkor és most"-ot összehasonlító patetikus (romantikus?) előadást is várunk. Meg azt is, hogy a koncepció kihasználja majd a csodálatos hátteret, a Bükk és a diósgyőri vár paszpartuját, fütyül a XV. meg a XIX. század között eltelt 400 évre, és a becsület, önfeláldozás, hazafiság kérdéseiben merül el. Ám nincs lemerülés, mert a komáromiak Kőszívűje nem mélyül, vagyis ezen a színpadon a vár falainak sincs magassága, sem a Bükk-fennsíknak szinuszgörbéje. Szalondarab lesz a regényből, nincs Zenit és Nadir, a vár körüli zöld nem magasztosul Királyerdővé, "hol a lombnak szelleme van, hol a fűszál emlékezik, hol a geszt sarjadékiban hősök piros vére szivárog, hol a zöld moha álmokat lát, s a zúgó lomb kibeszéli azokat."

Könnyű belátni azonban, hogy A kőszívű ember fiai színpadi adaptációjában talán érdekesebb is ennek a szalontónusnak, ennek a családportrénak a megfestése, mint a szózatok színpadra hangolása. Azt hiszem, drámai szempontból valóban értékesebb nyersanyagot találunk, ha olyan lelőhelyeket tárunk fel a szövegben, amelyek a Jókai-prózában gyakran rejtve maradnak, de legalábbis kevesebb fényt kapnak. A két anya, Baradlayné és Plankenhorstné elütő tónusára célzok például. Felnagyíthatjuk a zsánerfigurák (Tallérossy Zebulon, Remigia nővér, Goldner) körvonalait is. De mindenekelőtt a cím útmutatására kell figyelnünk, tudniillik arra, hogy mindvégig egy család paraméterei, viszonyai és kiterjedése alapján kell irányítanunk a történéseket. Hogy folyamatosan a színpad fölött lógjon egy mérőszalag, amely kicentizi, hogy mettől meddig magánügy, intimitás valami, és honnantól millenniumi jelszavak elsütésére is alkalmas országos esemény. Ezért fontosak az előadás arányai; a szöveg és a díszlet szélte-hossza, mélysége-magassága.

Az eddigiekből remélhetőleg kiderült, hogy a kiterjedés, a távlat, távolság bemérésének két módját feltételezem a fókuszelv alapján: ha a koncepció idomul a vár és a középkori vadászerdők méreteihez, akkor a regényes prózai szöveg éles képét adja, ami a nagyszabású ünnepi célkitűzésnek talán jobban megfelel. Ha viszont "kamera helyett kamara-előadást" tervez, akkor igazi drámai (értsd: dráma - és nem regény - méretű) szituációt állít színpadra, ráadásul láthatóvá teszi a szereplők arcát és gesztusait, igaz, az ünnepélyesség rovására. A komáromiak előadásának legfőbb hibája az, hogy nem fegyelmezettek az arányokkal, a harmóniával. A dramaturgia általában jól adaptálja, kicsinyíti le egy kitbe a szöveget, de ehhez nem tudnak megfelelő mozgásteret építeni - talán akaratukon kívül. Mert a kicsire fokuszált nézet, a mikroszkóp a színpadon zajló eseményeknek egy igen éles, sőt már-már felgyorsított képét adja. A családi színpad vagy szalonszínpad tehát alkalomadtán a legdinamikusabb mozgást teszi lehetővé. A komáromiaktól azonban mi sem áll messzebb, mint a térbeli dinamizmus ("térüljünk-forduljunk": a meg nem állapodottság, a vándorszínész rugalma). A vár belső udvarára mozdulatlan díszletet emelnek, egy galériát, két, egymásnak tükrösen futó lépcsősorral, emeletén egy soha ki nem nyíló ajtóval, földszintjén néhány mobil bútorral (biedermeier-garnitúrával - nem erre céloztam, amikor intimitásról beszéltem) és spanyolfallal. Az előnytelen díszlet aztán suta megoldásokat eredményez: a bécsi forradalom kitörésekor Plankenhorsték befelé, a közönség felé éljeneznek, pedig kétszínűségüket, aljasságukat, élvetegségüket jól karikírozta volna, ha a hátsó felüket mutatják a közönség felé. Szerencsétlenül direkt a Plankenhorst-szalon rózsaszín megvilágítása is; fülledt bűntanya Alphonsinék lakása, nem kupleráj.

Engem legalábbis megmosolyogtatott, ahogyan a színészek a széles színpadtérben a helyüket változtatják: nagy utat kell megtenniük egyik ülőgarnitúrától a másikig - ráadásul kopogós huszárcsizmában és cincogó körömcipőben, súlyos ruhák tömege alatt. Senkinek sincs "belőtt" helye, ezért a figurák karaktere, megkülönböztető jegyei is csorbulnak; bántó például, ahogy Baradlay Richárd huszáros kirohanását lelassítja, hogy nem találja a csákóját.

Egyébként az egész előadás - több mint háromórás játékideje ellenére - erőltetetten gyors. Mintha túl kellene esni bizonyos jeleneteken. Mintha az elején felvett tempót kellene diktálni folyamatosan és rugalmatlanul. Pedig az első szín, Baradlay Kázmér haldoklása - az én olvasatomban - lassú, lírai dallam, a rekedt családatya szigorú cezúráival. Ropog József értelmező előadása megdöbbentő felütés lenne, ha a regénybeli egyórás agónia itt valamivel tovább tartana. Véleményem szerint itt a legerősebben drámai Jókai prózája - tökéletes színpadi textus. A rendezői koncepció magánbeszéd keretet épített a darab köré: a férj rögeszmés felütését a feleség tompítaná le, ő terelné nyugalmas mederbe az igazán soha fel nem korbácsolt indulatokat. Baradlayné (Kucman Eta m. v.) végmonológjának nincs hangulatokat a helyükre illesztő, az esetleges űröket kitöltő funkciója, következésképp felesleges.

Gyengeségei ellenére becsületes és jó szándékú előadást látunk, nem kísérleti darabot, nem alternatív színházat, hanem általában reális ambíciókat, a lehetőségek észben tartását, visszafogottságot, viszonylag kevés affektálást. Ropog József mellett kiemelésre méltó Bernáth Tamás (Jenő) játéka, és egy karakterszerep roppant pontos megformálása Tóth Tibortól (Palwitz Ottó).

Összességében úgy gondolom, az előadás még a hosszabb elemzést is megérdemelte, mert - hibáin túl - rendelkezik mindazon erényekkel is, amelyekre egy komáromihoz hasonló kapacitású színház már "feltétel nélkül" büszke lehet.

Deres Péter