Kassai Thália Színház-Komáromi Jókai Színház-
Debreceni Csokonai Színház
Diósgyõri Várszínházi Esték

A diósgyõri "Ezerév" Fesztivál második estéjén történelmi drámát vitt színre a kassai Thália Színház társulata - debreceni és komáromi segítséggel. Jobb, ha az elején kifújjuk mérgünket: a pillérekkel (vagy inkább mankókkal) aládúcolt épület sehogy sem áll meg a lábán, repedeznek a falak, a gerendák közt átfúj a szél. A "költõi példázatnak" néhány szólamát halljuk csupán. Nem a kassaiak elõadását tartom elhibázottnak; a darab az, ami nehezen emészthetõ, néha pedig kellemetlenül szálkás, torkot kaparó.

Nehéz volna sorra venni a szöveg kisebb-nagyobb hibáit, tévedéseit, mert magát a darabot sem könnyű feltalálni. A didaktikus felhangok között elvész a méltó szöveg, István király magánbeszédei eltompulnak, az igazi konfliktus helyét álproblémák foglalják el. Számomra a fiát elveszítő király története a sérthetetlennek hitt álmok csődjéről, a stabilitás, a családi biztonság megszűnéséről, saját szerepünk átértékelésének kényszeréről szól, kevésbé bűnről vagy bűntelenségről általában. A fatalitás drámája ez, Ratkó darabjából viszont hiányzik a kockázat.

Már a kezdés dramaturgiáját is szerencsétlennek érzem: István siratja a halott Imrét, de ezzel a gesztussal hamar ki is sírja magából az uralkodó mindenkori terhének fájdalmas tapasztalatát, vagyis hogy egy egész nemzet sorsa függhet a trónutódlás, a férfi sarj kérdésétől. István igazi drámája nem abban áll, hogy nehéz rendet tennie a Vászoly- illetve Orseolo-pártiak között, nem a jövő Magyarországának bizonytalansága nyomasztja, hanem a múltbeli ország életének egyetlen tragikus pillanata, a biztos kézzel fogott, a széltől is óvott utód elvesztése. Nem egy választás bizonytalansága, majdani nyeresége vagy vesztesége tölti el kétségekkel, hanem egy megszerzett főnyeremény kisiklása a kezei közül. Mit adnak nekünk a velenceiek, a bajorok, mit a kereszténység vagy a fába rótt pogány múlt? Ennél a kérdésnél fontosabb, hogy mit nem kapunk meg már bizonyosan Imre herceg után; mindenekelőtt halhatatlan öntudatunkat, tükörképünket a vízben, keménységünket. Ha egy formálódó nemzet mindezeket elveszíti, ezer évi kárhozatra ítéltethetik.

Ratkó darabja mintha éppen a nagy kérdésekről terelné el a figyelmet, pedig a jól kijátszott téma gondolatébresztő lenne, s nem utolsósorban méltó a nagy jubileumi számvetésekhez. Csakhogy a néhol finoman elhintett por nem ülepedik le. Fontos mondatok maradnak befejezetlenek, ilyenek például: "Én már csak alszom, de országot álmodni én sem tudok" - mondja a megvakított Vászoly. Máshol ilyen lírai színeket fakít ki néhány didaktikus jelszó: "Sír a király, forduljatok el." Erre reagálna talán a pátosz: "A halál is jövő. Új akaratnak ad időt és teret"? Ha a szerző ilyen finomságokra, futamokra is képes: "megháborodtak a csontjaid, atyácska", akkor miért ragaszkodik a lomha szólamokhoz?

Észrevehető, hogy a kassaiak előadása ott jó, ahol a dráma is erős. A rendezés pozitívuma, hogy ezeket a részeket általában jó szemmel fedezte fel, és igyekezett még tovább támogatni, segíteni a szöveget. Ilyen a megfáradt, önmagát, tükörképét meg nem talált István (Csendes László m. v.) és az Öreg, óbéli ember (Dráfi Mátyás) beszélgetése a darab vége felé. Bensőséges dialógus ez, a két rutinos színész összecsomózza a fonalvégeket: ismét intim, emberléptékű térbe kerülünk. Nem mellékesen újra szóba kerül Imre is, és a téma végre-valahára nem Zerénd (Tóth Tibor m. v.) önfejűsége lesz. Megható, ahogy az öreg a lóbőr dobot nézegeti, mely "keshedt és kopott ugyan, de a jelek élnek rajta". Ezúttal az sem zavarna, ha hirtelen elromlana a hangosítás; sőt, jó lenne hallani a torkok köszörülését csak úgy, kevésbé artikuláltan, a hangok természetes színén. Amennyire várom ezt a jótékony műszaki hibát, annyira rosszul esik percekkel később a szereplők magnóról lejátszott, öblössé tett hangja és az István végső monológja alá festett zene, egyáltalán, a zenés keretnek ez a felesleges erőltetése. Ahol ugyanis a regény leírást, a film esetleg átkötő képsorokat adna, ott a Ratkó-előadás rögeszmésen ragaszkodik a zenei betéthez, mely itt ráadásul nem meséli tovább a történetet, nincs hangulata, fakó és rockoperaélményektől áthallásos.

Zavar továbbá, hogy István állandóan jelen van, s ha már ott van, mindent a szemébe is mondanak a többiek, nem suttognak róla, nincs titka, mégis mindenkinek - még saját feleségének is - ellensége ("Van-e még bűn, amit rám írtok, urak?"). Itt még egy pártütés is a király előtt szerveződne, aki lassan olyan lesz, mint egy plakát vagy - kevésbé kifejező szóval - viaszfigura. Mindig a tömegben él, de sohasem középpont. Ha nem túl misztikus, megkockáztatom: csak az aranymetszés aránya lenne méltó hozzá, színpadi jelenlétéhez: saját egyénisége, individuális tere - mint a kisebb egység - úgy viszonyulhatna a körülötte szerveződő tömegéhez, mint a tömeg az egészhez, ami nem volna más, mint a nemzet közös tudata, lelkiismerete. Ebben a királyfigurában nincs meg az egyénen/egyénin túlmutató létezés kódja. A darab püspöksüveg alá rejti, regős fába rója a transzcendenciát, olyasminek mutatja, amiről egy kiskáté dialóguspárbajával is lehet vitatkozni. Végül azt állítja, hogy "az Ist-ván úgy kezdődik, mint az Ist-en". Sic!

Mégis azt mondom, jó előadás kerekedhetett volna a Ratkó-darabból - szöveghúzásokkal, a politikai jelszavas vonal törlésével, a királynő szerepének végiggondolásával ("Ilyen király az asszonyból is telik!"), és talán egy jobb díszlettel is. Talán ha a korpuszt és a keresztet nem választják szét, ha eldönthető, hogy melyikhez imádkoznak éppen a színpadon. Talán ha a bajor Gizella (Kövesdi Szabó Mária) nem "ősmagyar" átkokat szór a férje fejére, hanem csendben sírdogál a fia koporsójánál. Ha volna "syrolm thudo".

Deres Péter