Egervári Nyári Várszínház
Az Egervári Nyári Várszínház csupa komoly, igényes programot állított össze az idénre: Lope de Vega, Molière, Thuróczy Katalin és Kós Károly mûveit vitték színre. Azonkívül a legifjabb erdélyi színházat, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházat kérték fel a produkciók java részének létrehozására. Minõségigény, pártfogó figyelem - ez jellemzi a terveket.
A megvalósulásról ugyanezt már nem állíthatjuk. Igaz, az ünnepi, millenniumi jelentőségű produkciót, a Kós-regény adaptációját láttam csupán, s nem a három hetet átfogó időszak alapján alkothatok véleményt.
Az egervári vár szépséges, különleges színhely. Sajnos azonban nem ideális játszóhely. Dübörög a mellette lévő betonúton a forgalom, duhog és sípol a vonat (ez utóbbit szinte dramaturgiai következetességgel teszi). A belső udvarról nyíló kocsma sem segíti a színpadra összpontosítást. (A kiszolgálás lassú - ide nem illő megjegyzés, B. K.)
Nos ilyen, kissé hevenyészett körülmények között kerül színre Zalán Tibor átdolgozásában Kós Károly Országépítő című regényének színpadi adaptációja, a hatásvadász, mostanra szinte kötelező módon hátradobott, értelmező jelzős szerkezettel. Ennek semmilyen indokát nem látni, a divaton kívül. A szerzőkettős neve úgyis elárulja, hogy átültetésről van szó, az eredeti cím megtartása tehát nem lett volna jogtalan. Az Országépítő egy jó regény. Az istváni műről szóló, lélektanilag is kidolgozott alkotás, egy-két páratlanul feszült, felejthetetlen jelenettel. Zalán Tibor, kiváló költő és regényíró kortársunk - nem indokolatlanul - hitte, hogy ez ma kevés. A több ezer István-szobor, az emlékművek, oszlopok, hármas halmok már-már riasztó dömpingjében valami közelit, jelenhez kötődő, fiatalokat megszólító darabot szándékozhatott kreálni. Tulajdonképpen invenciózus az ötlet, keretbe foglalni a történelmi eseménysort, beleágyazni a mindennapok történéseibe. Alig-alig megoldható azonban, hogyan lehet egy aranyláncos, bunkofonos, Barbie baba szeretős újgazdag figuráját úgy színpadra vinni, hogy egy szava is hihető legyen. Merthogy a kerettörténet szerint egy ilyen figura (akinek nincs se főiskolája, se a még annál is magasabb szintet jelentő gimnáziuma) készülő kastélyába történeti tablóképeket festetne, s az ezeken ábrázoltakat mesélteti el azzal a kiszolgáltatott festőművésszel, aki rendre megfesti István életének eseményeit. Lehet, a butaság bugyrai riasztóak, lehet, a kényszeres túljátszás, a lazázás erőltetése és élvezete okozza, hogy szinte nézhetetlen Dunkler Róbert a mecénás és Boér Orsolya a Barbie baba szerepében. Utóbbinak nem sikerül kimondania a "tabló" szót, viszont könnyűszerrel megbirkózik a "mecénás"-sal. Hogy is van ez? Mindent, amit közhelyszinten vagy karikatúrában hallottunk-láttunk újgazdagékról, az itt biztosan megjelenik. (Kaviárrendelés telefonon, a művész megalázása, nők fesztelen csöcsörészése stb.)
Szerencsére majd’ mindenki részt vesz a történeti képekben is, így a két fiatal színésznek van módja, hogy némileg korrigálja a róla kialakult benyomást.
A történet: István kijelölése az utódlásra, elhivatottsága, viszályai, megtörtsége, halála - jól ismert stációk. A regény kevésbé ennyire egyvonalúan, erősen, a színmű azonban könyörtelen céltudatossággal szűkíti le az államalapítást egyetlen motívumra: István beteljesületlen szerelmére unokafivére, Gyula felesége, Irene iránt. Ha nem lehet övé az asszony, akkor olyan keresztény államot alapít, hogy jaj lesz mindenkinek - körülbelül ez jön le a színpadról. Mélylélektanilag magyarázható, történelmileg aligha.
A hosszú időt kényszerűen kell tagolni, képeskönyvileg lapozunk, ráadásul meghallgatjuk a festőművész kommentárjait és a mecénás elképesztően naiv kérdéseit. Merő Béla remekül működött mint játéktértervező. A megoldhatatlan feladatot egyszerű zsákvászon paravánok segítségével közelítgette, ami előtt megjelentek vajdák, püspökök, lázadók, német nemesek, görög leányok és főleg az Árpád-háziak. Nehéz egy jeleneten belül eldönteni, hogy Gizella lesz jó feleségnek, majd megpillantani azt a dunai hajót, amely őt máris ideszállítja, s utána egyből köszönteni s tudtára adni, hogy nem szerelem, hanem kötelesség hívta őt ide. Merő Béla rendezésileg azt tudta elérni, hogy mindez ne legyen nevetséges vagy bántó.
Nagyformátumú alakításokról nem szólhatunk, hiszen gyors ki-bejövetelekből, rövidke epizódokból áll össze a történeti "tablókép-mutogatás" és a mai (a budapesti Bécsi út 141. szám alatti műteremben zajló) festészeti hagyományápolás. Hogy ez egyébként kinek a lakáscíme, azt tudom, de nem mondom meg. Nos, Sütő Udvari András Gézaként nagyon komoran néz; az egy személyben festő és Radla apát Lőrincz András Ernő el van keseredve, Vazulként és Koppányként Várhelyi Dénes nagyon férfias. A nők jóval szerencsésebbek, egyedítettebbek, hiszen az ő esetükben viszonylag kevés pont van, ami megkötné a fantáziát. Rekita Rozália - akit régen láttunk - határozott csöndességével, Pető Nóra igazi női kisugárzásával, Fincziski Andrea Gizella konok vallásosságával rajzol érdekes karaktert.
Nem lesz ez örök repertoárdarab, inkább egy kísérlet az emlékmű lesegítéséhez a talapzatról. A nézőknek tetszett, az újgazdagok figuráját szellemesnek és ismerősnek találták a körülöttem ülők. Ettől függetlenül jövő nyáron nem hinném, hogy elő kéne venni - a regényt viszont, évfordulók nélkül is, érdemes elolvasni.
Budai Katalin
