Esztergomi Várszínház

Tizenhét év telt el az István, a király városligeti õsbemutatója óta, és bár a szerzõpáros azóta sem tétlenkedett (együtt és külön-külön is alkottak), a "folytatás" váratott magára. S noha Szörényi Levente a Veled, Uram!-at sem folytatásként értékelte, már jóval a bemutató elõtt érzékelni lehetett azt a felfokozott várakozást, amely a köznyelvben csak "István 2"-ként emlegetett új rockoperát megelõzte. Az István, a király mint mérce már-már elérhetetlenül magas; nemcsak kivételes zenei értékei okán, s végképp nem a mûvet és az õsbemutatót akkor (s azóta is) körülvevõ inkább eszmei, ideológiai, mint esztétikai viták miatt, hanem mert ha nem is ez volt az elsõ magyar rockopera (olyan jelentékeny produktum is született korábban, mint a Várkonyi-Miklós szerzõpáros Sztárcsinálója), de ez volt az a mû, amely a rockzene rajongóinak táborán messze túljutva, jóval szélesebb közönségrétegekkel fogadtatta el azt a tényt, hogy a könnyûzene is alkalmas lehet a néhány perces számokat meghaladva, egész estés mûvészeti alkotások létrehozására.

Hiba lenne tehát az Istvánt mérceként állítani Szörényiék (vagy bárki más) elé, s az akkorihoz hasonló revelációra várni. A Veled, Uram! azonban nem ahhoz (vagy más korábbi sikerekhez) mérten, hanem önmagában okoz csalódást. A szerzők ezúttal eltekintettek attól, hogy irodalmi anyagból építkezve konstruálják a mű szövegkönyvét. Az "irodalmi anyag" ugyan már korábban is gyengült (Sarkadi Imre és Szentmihályi Szabó Péter között azért érezni némi különbséget), de mindig volt egy olyan dramaturgiai váz, amelyre fel lehetett fűzni a dalokat. Ennek megkonstruálása ezúttal Bródy János dolga lett volna, ám az ő erejét jócskán meghaladta a feladat. A történet az István halálát megelőző időben játszódik, amikor az agg király ismét az ország jövőjéért aggódhat: fia, Imre herceg rejtélyes baleset áldozata lesz, s megoldásra vár az utódlás kérdése: a Koppány követőjeként emlegetett (bár Bizánccal jó kapcsolatokat ápoló) Vászoly vagy a keresztény, de "idegenlelkű" Orseolo Péter legyen-e az utód. A megoldás végül az utóbbi lesz, de nem István döntése, hanem Péter minden riválist kiiktató, aljas puccsa következtében. A történetnek sem központi hőse, sem drámai magja, igazi konfliktusa nincs. A teljes első felvonás a szereplők bemutatását szolgálja, s mire közülük lassan kiválna a potenciális hős, Imre alakja, addigra a herceg már halott is. A "bonyodalmat" voltaképpen az ő halála jelenti (hiszen az utódlás dilemmája csak ezután fogalmazódhat meg), ám a konfliktus nem tud elmélyülni, hiszen mire valóban tétje lehetne István döntésének, addigra Péter már meg is akadályozza azt. Ráadásul a szöveg szintjén a két rivális alakja meglehetősen súlytalan; Péter figurája semmiképpen sem alkalmas arra, hogy a mű formátumos antihőse lehessen. Szilárd dramaturgiai váz kétféleképpen épülhetne: vagy úgy, hogy Imre megmaradna a mű hősének, s a történet az ő tragikus halálával záródna, vagy ha valóban az utódlás dilemmája kerülne a középpontba, a jelenleginél jóval árnyaltabban, s Péter kárhoztatható trónra jutása valamiképpen mégis István döntése, felelőssége lenne. Ennek hiányában zavarba ejtő katyvasz jön létre, melybe Bródy egyes legendákat, István intelmeit és Sík Sándor István-drámáját is belemixeli, amúgy jelzésszerűen, felületesen, néha még a logikai kauzalitást sem teremtve meg (mellesleg: még az amúgy nem éppen a jellemábrázolás komplexitásáról elhíresült Sík-mű Orseolója is nyájas gentleman a Bródy alkotta figurához képest). Ám ha Bródy drámát nem is tud írni, dalszövegeket azért tudhatna (régebben legalábbis tudott). A Veled, Uram! librettója azonban kiábrándító: a legelcsépeltebb lírai közhelyek váltakoznak fülsértően didaktikus sorokkal és nehézkes, erőltetett, gyakran fals rímekkel. Komolyan írom: az Imréhez intézett intelmek szövegkönyvbe emelt változata valószínűleg a mű legkevésbé közhelyes és szájbarágós, s prozódiailag is legsikerültebb része.

Írhatnám én is egy elcsépelt fordulattal, hogy ez valószínűleg Szörényi Leventét sem ihlethette meg különösebben, de felteszem, Szörényi amúgy sem a szövegtől szokott ihletet kapni. A zeneszerző sokat tett azért, hogy a mű a nem létező dramaturgiai váz ellenére se essék szét rövid zeneszámok sorozatára. Átgondolt zenedramaturgiát teremtett: egyes szereplők (kivált Péter és Vászoly) szinte önálló zenei nyelven szólalnak meg, ami által "zenei súlyuk" lényegesen nagyobb a szövegben jelentkezőnél. Szörényi most sem csak a rockból építkezik, s a más zenéhez kapcsolódó stílusjegyek is jól illeszkednek az egyes figurákhoz. Igényesek, nem egyszer kifejezetten nehezek a szólamok, de előfordul néhány slágergyanús szám is. S noha a "recitativók" nem mindig elég variatívak, létrejön egy gazdag és érdekes zenei világ, kivált a - számomra legalábbis - jóval izgalmasabb első részben (a másodikban mintha már kicsit megszaporodnának az önismétlések - s itt most nem csupán az egyes zenei témák szükséges ismétlődésére gondolok). És mégis: ennek a zenének minden erénye ellenére nincs meg az az igazi átütő ereje, amely Szörényi főműveinek (nemcsak az Istvánnak, hanem a Kőműves Kelemennek is) megvolt. Az a "tiszta forrásból" építkező, népzenét, gregorián éneket lefegyverző természetességgel rockzenei környezetbe ültető eklektika tovatűnt, egy másféleképp sajátos, a forrásokat az aktuális musicaltrenddel vegyítő, nem pusztán instrumentálisan, de felfogásában is az operai hangzás felé közelítő zenei világ (talán még) nem épült ki. Így a zene "csak" szép, igényes, karakteres, de távolról sem olyan elsöprő erejű, revelatív, hogy a mű alapproblémáit megoldani vagy akár feledtetni tudja.

Magáról az előadásról kevés az írnivalóm. Nem mintha érdektelen lenne, csak éppen számomra szinte láthatatlan volt. Nem vonom kétségbe, hogy egy mű megszületése ünnep lehet, s ekképp természetesen egy ünnepi sorozat részévé is válhat, és még az ellen sincs feltétlenül kifogásom, ha a helyárakból ítélhetően az ünnep némi üzleti színezetet is kap. De úgy érzem, nem célszerű a fiestát a színházzal összekeverni. Azok a körülmények, amelyek közt voltam kénytelen az alkotást megtekinteni - ezres nagyságrendű tömegben, több órán át ácsorogva, a színpadtól mérhetetlen távolságban -, inkább valami óriási rockfesztiválra vagy futballmérkőzésre emlékeztetnek, mint színházi előadásra. Ha a televíziós közvetítés jóvoltából nem lett volna a közelemben egy néha látható monitor, csupán körvonalakat láttam volna a produkcióból. Azt viszont mégis furcsának érezném, ha egy televíziós közvetítésről számolnék most be. Így nyugodt lelkiismerettel csak arról tudok írni, ami hallható volt: a főbb szerepeket játszók - Homonyik Sándor (István), Kováts Kriszta (Gizella), Kaszás Attila (Péter), Gazdag Tibor (Vászoly), Pápai Erika (Ilon), Tóth Sándor (Imre), Auksz Éva (Krisztina), Jegercsik Csaba (Zobor) - kivétel nélkül biztonságosan teljesítették a szólamuk követelményeit, többségük énekében színészi kifejezőerő is tükröződött. Alighanem ez az előadás legerősebb oldala, bár a többi összetevőről inkább csak sejtéseim lehetnek. A színészi szerepformálásról, Román Sándor koreográfiájáról, a tervezők (Csikós Attila illetve Rátkai Erzsébet) munkájáról és Iglódi István rendezéséről képet majd az őszre tervezett Hevesi Sándor téri bemutató adhat. Az alapmű problémái azonban alighanem ott sem fognak kevésbé érződni.

Urbán Balázs