Aligha kell különösebben bizonygatni, hogy a német nyelvterület színházi elõadásainak évi szemléje, a minden év májusában Berlinben megtartott Theatertreffen - tekintettel a német színház hagyományaira, mûvészi színvonalára, és arra a tényre, hogy a válogatók az évad több, mint 2000 produkciójából választhatják ki a 10 általuk legjobbnak (vagy legfontosabbnak) tartottat - minden évben Európa egyik legegyenletesebb színvonalú, legizgalmasabb színházi fesztiválja. Bár a 10 produkció talán még a "csepp a tengerbõl" közhelyénél is kevesebb, folyamatában figyelve mégis megjelennek benne a német színház legfontosabb tendenciái, legjelentõsebb alkotói.
Az idei fesztiválról ugyan a műsorfüzet bevezetőjében azt írták a válogatók (5 tagú, kritikusokból álló zsűri, akiknek megbízatása 5 évre szól): "Es ist ein Durcheinander" - ami kb. annyit tesz, hogy rendszertelenség, összevisszaság, vagyis, hogy az idén nem különíthetők el világosan kirajzolódó "tendenciák", nem határozhatók meg "fővonalak" stb. Egyszóval az idén nem "rendszerekben" és "tendenciákban" gondolkodtak a válogatók, egyszerűen csak a 10 általuk legjobbnak tartott előadást hívták meg (melyből - a tökéletes német szervezésnél ritka - sajnos csak 9 jött el, így elmaradt Zadek bécsi Hamletje). Ennek ellenére már a műsor ismeretében megállapítható, hogy a 10 meghívott produkcióból 3 táncszínház, mégpedig úgy, hogy a "régi nagy" táncszínházi alkotók, Pina Bausch és Johann Kresnik előadásai nincsenek közöttük. Ez a tény, annak ismeretében, hogy ismét ott volt viszont az "új csillag", Sasha Waltz, azért szintén jelzésértékű: nemzedékváltást, értékrend-átalakulást jelez. Az pedig, hogy a 32 éves Waltz Thomas Ostermeier rendezővel, valamint Jochen Sandig és Jens Hillje dramaturgokkal az elmúlt évadtól az egyik leghíresebb, régebben Peter Stein, Luc Bondy és Botho Strauss nevével fémjelzett berlini színház, a Schaubühne am Lehniner Platz művészeti vezetője, a tehetség és művészi érték életkortól független megbecsülését jelzi Németországban. A Körper (Testek) című produkció éppen az új vezetésű Schaubühne első évadának nyitó előadása volt. Ha az egykori Schaubühne kétestés - a görög drámákból építkező - programadó előadásának első részét 1974-ben Peter Stein "Gyakorlatok színészeknek" megnevezéssel illethette, akkor Waltz 2000. januári bemutatóját úgy is jellemezhetjük: "Tánc és mozgásgyakorlatok". Az előadásnak nincs elmesélhető története. Látvány- és mozgáskompozíciókat láthatunk, amelyekkel Waltz táncosai-színészei mintegy feltérképezik, "belakják" a Schaubühne lecsupaszított, szinte üresen hagyott belső terét. Az üres térben az egyetlen díszletelem egy fekete deszkafal, amelynek közepén nagy üvegablak látható. A fal igazán multifunkcionális, használják táblának (krétával írnak és testméreteket jegyeznek rá), az előadás leghatásosabb képében az üvegablak mögötti térbe zsúfolódik és ott vonaglik, szenved, türemkedik az összes szereplő, fölidézve a nézőben gázkamrát és akváriumot, tömegsírt és csoportszexet... az asszociációk sora sokáig szabadon folytatható. De váratlanul megjelenik a fal tetején egy síelő is, aki leereszkedik a függőleges síkon, majd a díszletelem nagy robajjal eldől, és a továbbiakban mint lejtő funkcionál. A címhez híven minden jelenet valamilyen módon összefüggésbe hozható az emberi testtel: hol maga a test(ek) látványa az érdekes, hol a "belsőségekről" esik szó (pl. az egyes szervek elhelyezkedéséről és áráról a "transzplantációs piacon", vagy éppen egy béldarabot jelképező vörös gézről, amelyet az egyik szereplő "hasából" varázsolnak elő, egy másik szereplővel viszont "megtöltik"), hol maguk a testek, a belőlük létrehozott alakzatok "térképezik" a teret. Kár, hogy ezúttal Waltz nem csupán táncoltatja, de beszélteti is a szereplőket, ez - táncosokról lévén szó (ráadásul igencsak nemzetközi összetételű csapatról) - bizony levon az összhatásból, helyenként ellene játszik a mozgással és képekkel létrehozott szuggesztivitásnak, s az sem volt szerencsés, hogy a már említett leghatásosabb jelenetet az előadás elejére tette, s ehhez hasonló erejű, megdöbbentő hatást a továbbiakban már nem tudott (igaz, talán nem is akart) létrehozni. Mindezek ellenére a Körper emlékezetes, elsősorban az emocionális hatásokra és szuggesztivitásra épülő, nagyszerű produkció.
A másik általam látott táncszínházban, a fiatal hamburgi rendező, Falk Richter és a holland táncos-koreográfusnő, Anouk van Dijk közös alkotásában (Nothing Hurst), két táncos (Anouk van Dijk és Jack Gallagher) és két színész (Bibiana Beglau és Sylvana Krappatsch) valamint az "aktívan közreműködő" zenész, Malte Beckenbach szerepelt. A produkció legfőbb érdekessége ez a szereposztás volt, mellyel mintha a prózai és táncszínház határait, a lehetséges átmeneteket, a kettő szintézisével létrehozható "műfajötvözet" lehetőségeit vizsgálták volna. A színészek táncolnak is, a történeteket inkább mesélik, mint eljátsszák, a táncosok szöveget is mondanak (angolul), a tánc, zene és szó harmonikus egysége jön létre, a "szakmai" nézőben izgalmas műfaj-meghatározási kérdések és kísérletek, lehetőségek merülnek föl, a többiek egyszerűen csak jól szórakoznak. Waltz produkciójának szuggesztivitását, "erejét" azért nem éri el, de a mai német színház (vagy szerényebben az elmúlt évad) palettáján egy újszerű, érdekes folytatással kecsegtető szín a Kampnagel Hamburg előadása. Gondolom, ez hathatott a válogatókra.
Hogy a hamburgi Deutsches Schauspielhaus Schlachten! (jelentése csatázni, de mészárolni is) című előadása már monumentalitásával, a vállalkozás nagyságával is hatott, az aligha kétséges. Tom Lanoye holland író, műfordító rendezőtársa, Luk Perceval segítségével Shakespeare királydrámáiból (a II. Richárdtól a III. Richárdig) készített egy - a szünetekkel együtt csaknem 12 órás - monstre produkciót. A szöveg meglehetősen jól sikerült: úgy használja fel az egyes darabok kulcsmozzanatait, hogy a létrejövő egészből világosan kirajzolódik a véres hatalomhajhászás abszurditása, de viszonylag pontosan követhető a történelmi "ki kicsoda a Shakespeare-drámákban", vagyis érthetővé, követhetővé válnak az egyes darabok és szereplők történelmi összefüggései, "folytonosságai" is. Ez persze nem színházi szempont, de - különösen a néha még egy-egy darabon belül is nehezen tájékozódó nem "shakespeare-ológus" nézők számára - érdekes. Érdekes a színrevitel is, amely az egyszerűségből indul ki és meglepően - de hatásosan - statikusan kezdődik. A jelmezek egyszerű szabású inkább leplek, mint ruhák, gyakorlatilag csak három színben (fekete-fehér-vörös). A játéktér variálható, lépcsőzetes dobogórendszer. Az előadás szinte állóképekkel, statikus, de nagyon szuggesztív dialógusokkal indul (az egész előadást 15 színész játssza, többnyire kiemelkedően magas színvonalon). A tempó a 2. és 3. részben (IV. és V. Henrik) fokozódik, több lesz az "akció" és a vér, innen azonban megint visszafogottabbá válik, olyannyira, hogy a befejezés (a III. Richárdból) szinte "szószínházzá" egyszerűsödik. Ez a dramaturgiai ív nagyon következetes és dicséretesen kerüli a külsődleges effektusokat, de a nézőtől olyan fokú állandó figyelmet, koncentrációt igényel, ami 12 órán keresztül alig tartható fönn, ezért a nézői élmény intenzitása a koncentrációkészség és szellemi fáradékonyság függvényében meglehetősen hullámzó, de aki teljesítette ezt a színházi maratont, az egyhamar bizonyára nem felejti el. Igaz, ebben a művészi élmény mellett jelentős szerepe van a néző szellemi és fizikai igénybevételének, illetve annak emlékének is.
A Schaubühnével kapcsolatban már említettem a tehetség megbecsülését a német színházi életben. Ez, úgy látszik, a svájci német színházra is vonatkozik: még az elmúlt évadban lett a bázeli színház prózai társulatának vezetője az a (Zürichben született) Stefan Bachmann, aki először az 1992-ben barátaival alapított Theater Affekt rendezőjeként tűnt föl, és akit 1995-ös Wahlverwandtschaften (Goethe regényének - Vonzások és választások - színpadi adaptációja) rendezése óta (Theater am Neumark, Zürich) a német (nyelvű) színház legnagyobb rendezőígéretének tartanak. Bachmann társulata mindjárt az első évadban elnyerte a német kritikusok szavazása alapján "Az évad színháza" címet. Újabb elismerés, hogy a bázeli színház Ibsen-előadása, A nép ellensége meghívást kapott az idei Theatertreffenre is. Ennek az előadásnak a rendezője a Theater Affekt alapítása óta Bachmann állandó dramaturgja és "fegyvertársa"-ként ismert Lars-Ole Walburg, aki első bázeli rendezésében nem tagadta meg dramaturg voltát. Ibsen művét alaposan meghúzva és aktualizálva, sajátos értelmezésben vitte színre. Walburg értelmezésében hiába egyértelmű doktor Stockmann erkölcsi igazsága, a módszer, ahogyan igazáért harcol, ahogyan az előadás végén kijelenti, hogy: "A világon a legerősebb ember, aki egyedül áll", az nem teszi őt igazán rokonszenvessé. A rendező nem mutatja rokonszenvesnek a doktort a feleségéhez fűződő viszonyában sem: az előrehaladott terhes nő (az Ibsen által megírt többgyermekes asszony helyett) hatalmas táskákat cipelve jön a bevásárlásból, állandóan tesz-vesz, dolgozik, miközben Stockmann csak az igazáért vívott harccal törődik. Ezzel kerüli el a rendező az egyoldalú és leegyszerűsítő fekete-fehér látás- és ábrázolásmódot. Segíti őt ebben a választott karikírozó, groteszk elemeket használó játékstílus és Ricarda Beilharz (szintén az egykori Theater Affekt-csapat tagja) díszlete. A színpadon egy abszurdan hosszú, a tér teljes szélességében húzódó, azt két részre osztó fotelsor húzódik. Fölötte öt egyforma ajtó a hátsó színpadfalon, ami helyenként relativizálja a teret és groteszken komikus "járásokra", ki-bejövetelekre nyújt lehetőséget. Walburg azonban az "igazság" és az "igazságért vívott harc" plasztikusabb bemutatására irányuló igyekezetében nem mossa össze az értékeket: elsősorban a szélsőséges (Stockmannt vállukra emelve éljenző, majd szinte megbélyegezve elutasító) újságírókat, a kisstílű manipulátor polgármestert és a szellemileg leépülőben lévő, demenciás Aslaksent láttatja szinte megsemmisítő kritikával. A rendező az "aktualizálásban" is nagyon messzire megy, nyilvánvalóan mai svájci, sőt bázeli utalásokkal. Az, hogy beszédét Stockmann doktor a németeknek se érthető "schwyzerdütsch"-ben mondja, és azt a felesége "szinkrontolmácsolja", még a nem svájci nézőnek is "fogyasztható" színpadi effektus, azzal viszont már nehéz mit kezdeni, hogy fax érkezik a gyűlésre, amelyben az egyik - állítólag harcosan ellenzéki - svájci parlamenti képviselőt is "nevesítik". Walburg rendezése ezzel együtt egyszerre szórakoztató és elgondolkoztató Ibsen-olvasat.
Azt hiszem, pontatlanul fogalmaztam, amikor azt írtam, hogy Bachmannt tartják a német színház legnagyobb rendezőígéretének. 1995-ös "berobbanása" után szinte egy csapásra a legfoglalkoztatottabb rendezők közé került. Ezt alátámasztandó, az idei Theatertreffenre is egy "vendégrendezését" hívták meg. A hamburgi Deutsches Schauspielhausban új német drámát, Rainald Goetz Jeff Koons című művét állította színre. A dráma megnevezéssel azért ebben az esetben csínján kell bánnunk. A német irodalom beskatulyázhatatlan fenegyerekének számító költő, dráma- és regényíró Goetz ugyan színpadra szánta művét, de a szöveg mégis inkább "lírai folyam", melyben az író még azt sem határozta meg, melyik szöveget melyik szereplő mondja. Ez persze legalább annyira inspirálóan is hathat a színrevivőkre, mint amennyire nehezíti a dolgukat. Bachmann, Wilfried Schulz dramaturggal "rendet vágott" a szövegben, jelenetsorokat alkottak, amelyeknek kulcsszavai a művész és a művészet. Egy ádám- és évakosztümös emberpárt hoz be a színre a rendezés (Oliver Mallison, Nina Kunzendorf), akik a Koons-Staller-Cicciolina pár, illetve Koons ismert "giccsszobor párjának" színpadi megtestesülései. A helyszínek: egy kocsma, ahol hét Warhol-parókás alak iszik és énekel, egy hálószoba, vagy inkább csak egy hatalmas ágy (a művész hálószobája), egy hivatali szoba (a művész dolgozószobája), egy kiállítási terem, valamint egy "közöttes tér" rokokó parókás alakokkal. (Barbara Ehnes kétszintes díszlete a felső szint forgóra épített varázslatos variabilitásával egyszerűen zseniális!) Koons "megtestesült" szoborpárján kívül hatalmas plüss állatok is megjelennek (élükön a nevezetes rózsaszínű párduccal), amelyek (akik?) a tudálékos, nyögvenyelős politikus-művészeti kiállításmegnyitótól megundorodva egy plüssállat-csoportszex orgiát rendeznek. Bachmann csodálatosan használja ki az írótól kapott "szabad kezet", stilizál, ironizál, játszik a művészet és giccs fogalmaival (színházilag, nem szóban persze), körüljárja, próbálgatja őket, s közben - olyan könnyedséggel, ami igazán csak a legnagyobbak sajátja - létrehoz egy lenyűgözően szellemes, ötletes színházi előadást. Az idei Theatertreffen minden általam látott előadása élményszámba ment, de számomra ez a hamburgi előadás volt az a produkció, amelyikért önmagában is érdemes volt Berlinbe (de bárhová a világon) elmenni.
Hizsnyan Géza
