Mindenki ismeri és mindenkinek van róla véleménye, még akkor is, ha be sem tette a lábát a Szigetre annak fennállása óta. A Sziget életérzés, jó pár éve nagybetûs szimbólum, Ady után szabadon. Nos hát, mit is kezdjünk vele? Szeressük vagy fanyalogjunk? Ünnepeljük vagy elítéljük?

Ismerjük el, de kritikusan. Bókoljunk erényeinek, ostorozzuk hiányosságait. Szeressük, hisz a miénk, ám ez a szeretet legyen felelősségteljes. Pontosan azért, mert a sajátunknak érezzük (ezt az attitűdöt egyébként nagyon sok Sziget-látogató hangsúlyozza), azt akarjuk, hogy minél tökéletesebb legyen. Máris itt egy paradoxon; vagyis a tökéletesség. Lehet-e valami tökéletes, amikor ennyire sokféle igényt igyekszik kiszolgálni? Természetesen nem. Aki például a népzene iránt a legfogékonyabb, az legszívesebben a Sziget valamennyi kis szögletét Világzenei Színpadokkal és kézműves árusokkal népesítené be, viszont nagy ívben elkerülné mondjuk a partisátrat. Elvileg. Csakhogy itt más a helyzet, és ez az, ami igazi bájt kölcsönöz a Szigetnek: az emberek többsége sokkal nyitottabb lesz azokra a szórakozási formákra, amelyek amúgy sohasem érdekelnék, és amelyekre a világ minden kincséért sem pazarolna pénzt és időt az év egyéb napjain. Ellenben itt tálcán kínálják a lehetőséget, hogy megismerd, és talán közelebb juss a kevésbé kedvelthez. Működni kezd a csordaszellem: muszáj odamenned, egyszerűen nem hagyhatod ki, hogy lásd, érezd, amit a többiek. Te is ki akarod venni a részedet más emberek öröméből, vagy egyszerűen szükséged van egy saját tapasztalaton alapuló, akár negatív véleményre, hogy "jól értesült" legyél.

Tóth Balázs felvétele

Ebből is következik, hogy a Sziget igazából a nyitott embereknek szól. Akik hajlandóak módosítani a véleményükön, akik szívesen fogadnak be ismeretlen dolgokat, akik nem szégyellik, hogy befolyásolhatók. Azoknak, akik nem szeretnének mindenáron kategóriákban gondolkodni. Érthető, hogy ezért annyi a (lélekben) fiatal a Szigeten.

A legtöbben nem túlzottan rajonganak a tömegrendezvényekért, érthető okokból. Én sem igazán, mégis minden évben, minimum egy napra kimegyek, hiába fogadom meg előző évben, hogy többé soha. Persze, hiszen egy hétig másról se hallok. Tekintetemmel a csuklószalagokat vadászom, és mind jobban megnyugszom, ahogy egyre többet felfedezek. Ez az összetartozás élménye, mert egy dologban biztosan egyetértünk a többi szalagossal: a Szigetre ki kell menni. Különben úgy érezném, kimaradok valamiből. Tudom, ezzel nem vagyok egyedül. Amúgy a tömeghez hozzá lehet szokni, kivéve a hétvégeket. Idén szombaton már mozdulni sem lehetett, a tűrőképességem kezdte felmondani a szolgálatot. Nagyon sok remek koncertet azért voltam kénytelen kihagyni, mert nem fértem be a sátorba, vagy ha mégis, abban sem lett volna köszönet. Bár elismerem, ez szükségszerű, és a jövőben is így lesz majd. Őszintén csodálom azokat az emberi lényeket, akik ilyen körülmények között is frenetikusan tudnak bulizni. A másik probléma a Nagyszínpaddal kapcsolatos. Nem vitás, hogy az ott fellépőknek és a közönségnek is szüksége van ekkora területre. De a nagyszínpadi koncerteket számosan élvezhetetlennek tartják. Szerintem a legszerencsétlenebb eredménye ez a Szigetnek. Mert: aki benyomul egy sátorba, az még láthat és hallhat is valamit, érezheti, hogy ami a színpadon történik, az neki is szól. De a Nagyszínpad koncertjei olyan személytelenek, hogy jobb őket elkerülni. A színpad előtti síkságon összeverődő tömegben nem lát az ember mást, csak fejeket a végtelenségig, és valahol pici pontként ugráló/ácsorgó előadókat. Bár akadt néhány kivétel. Az egyik, amikor a közönségből volt kevesebb, a másik pedig az előadó - jelen esetben Susanne Vega - természetéből fakadt. Susanne Vega intellektuális és finom zenéje népszerű, mégis rétegzene. Nem tombolni, hanem figyelni kell rá. Az elégedetlenkedők sehogy sem tudták összeegyeztetni a "nagy előadókat" a kora esti, még világos Szigettel. Lou Reed esetében talán igazuk is van. Susanne Vega visszafogott dallamaihoz azonban nem illett más, csak a naplemente. Érződött, hogy a Sziget-látogatók többségének szokatlan az unplugged-szerű nagyszínpadi produkció. Én azonban élvezettel figyeltem a csendes, szinte mozdulatlan tömeget. Sokkal több ilyen jellegű koncertre, előadóra lenne igény, ez most beigazolódott. Bizonyos zenék, például az Apollo 440 viszont csak a Nagyszínpadon érvényesülhetett. Az efféle technoszerű zenék erősen tér- és tömegigényesek, gondoljunk csak az óriási utcai partikra, amelyeket egyre több nagyvárosban - például Berlinben - rendeznek. Ellenpélda a Kispál és a Borz együttes, amely minél divatosabb, annál méretesebb, és évről évre csapnivalóbb koncerteket produkál. Művelődési ház méretű korában az egyik legjobb zenekarnak számított, manapság azonban megrészegítette a fiúkat a népszerűség. Rossz számok tömkelege hangzott el ismét, vegyítve néhány slágerrel és félslágerrel. Be kellene ismerni végre: nem az a típusú zene az övék, amely ekkora tömegnek bulihangulatot lenne képes teremteni. Ami nem volna baj, ha nem szólnának közbe a piszkos anyagiak. Örömömre szolgál, hogy zenekarok meg tudnak élni abból, amit csinálnak, de az igazán ügyesek váltani is tudnak. A Kispál valószínűleg még nem jött rá, hogy ez a zene nem tízezres nagyságrendű embercsoportnak szól. Volt egy éles váltás néhány éve, amikor vadabbá, pörgősebbé hangszerelték a régi számokat. A Nagyszínpadra ez való, a régi jó Kispál inkább egy sátorban érvényesülhetne igazán.

Minden elismerést megérdemel azonban a Világzenei Színpad, az idei év újítása. Nem csupán a remek, és sokak számára még ismeretlen előadók miatt, akik bizonyára sokkal népszerűbbek lettek ettől az országban, hanem - furcsán hangozhat, de - a színpad fekvése miatt is. Jóval barátságosabb, bensőségesebb légkört nyújtott a koncerteknek az a tény, hogy mindez egy völgyszerű területen történt. (Réges-régen a Jethro Tull is ilyen terepen lépett fel a Szigeten, talán ezért is volt annyira élvezhető a koncert.) A Világzenei Színpad előtt láttam a legtöbb felszabadult, táncoló embert. Rendkívül színes volt a zenei felhozatal (az olasz Mau Mau tele humorral, a finn Värttinä a négy gyönyörű hangú, sudár énekeslánnyal, az egy éves születésnapját ünneplő magyar Besh o droM energikus balkán népzenéjével - hogy csak néhányat említsek). Valamennyi élettel teli, lendületes ritmusú, különleges zenei csemege.

Térjünk rá végül egy nyugtalanító, leginkább szociológiai jellegű kérdésre, a Sziget kommersszé válására. Egy széles tábor szerint csak a régi, Diákszigetként ismert rendezvény volt az igazi. Mert szabadabb volt, lazább, egyáltalán nem törekedett még semmiféle tökéletességre, és nem a tömegnek, hanem a rétegtömegnek szólt, ami valamiféle hippi-punk-rocker-alternatív közönséget jelentett. Jelszava volt a lázadás a "jól fésült" társadalmi normák ellen, diszkrét és kevésbé diszkrét tombolási lehetőség, ami ilyen formában, ennyi idő alatt otthoni körülmények között - bárhonnan jött is az ember - nem adatott meg. Ezért hívták akkoriban Eurowoodstocknak. Kimondott-kimondatlan, ám nyilvánvaló velejárója volt, hogy az emberek kiütötték magukat droggal, alkohollal, valamivel, valahogy (ami most is így van, de nem olyan feltűnő). Kevés nagy előadó, kevés szponzor és nagy veszteség. Ne feledjük, a kilencvenes évek elején járunk, amikor még minden kezdeményezés lelkes, mégis esendő és labilis. Szóval, akik ezt hiányolják, azok nosztalgiáznak, híven az emberiség nagy toposzához. Vágy az elmúlt, az első, az igazi után, ami nem térhet vissza többé, hisz közben a világ is megváltozott. Az új Szigeten már tarhálni és földön fetrengeni is csak félve lehet, hangoztatják az előbbi csapat tagjai. Kezdett fenyegetetté válni akkoriban a Diáksziget léte: drogbotrányok, méltatlankodó környékbeliek és zavaros anyagi körülmények kényszerítették a szervezőket a változtatásra. Ebből alakult, fejlődött a Sziget üzleti vállalkozássá. Több híresség kellett, több szponzor, színesebb paletta, új és új szórakozási lehetőségek. Ez természetesen nagyobb tömeget vonzott, amelynek egyre nagyobbak, sokrétűbbek lettek az igényei. Már nem volt elég a lángos és a zsíros kenyér, a Kispál és a Tankcsapda, Charlie vagy a Jethro Tull, krisnások és buddhisták. Időközben fogyasztói társadalommá nőttük ki magunkat, igényesebbekké váltunk, kezdtünk hozzászokni, hogy versenyeznek a kegyeinkért. A Szigetszervezők idomultak hozzánk, illetve azokhoz, akiket az alternatív-hippi-punk-rockerekből faragott az új világ. Csak így maradhatott tartós a Sziget sikere, különben elsöpörte volna a piacképességet követelő világ. Módosult az imázs is, mert kellett neki. Ez az, amit a nosztalgiázók nem akarnak megérteni, bár reakciójuk lélektanilag teljesen érthető. Kicsit valóban zavaró ez az üzleti behatás, annak mindenképp, aki sosem volt híve a piacorientált világnak. Hangsúlyozom azonban: ahhoz képest, hogy a Szigetből sikeres üzleti vállalkozás lett, maximálisan meg tudta őrizni az eredetiségét és igényességét. Nyilván azért, mert vannak megingathatatlan elvei a szervezőknek, és nem kaptak vérszemet - remélhetőleg nem is fognak - az anyagi fellendülést látván. A másik tábor tehát kényszeredetten, de elismeri a szükségest. Nagyjából itt kéne megállni, mert tán ez az ideális pont, amikor a Sziget még különleges, de már nyereséges vállalkozás.

Köteles Anna