Hogy valaki Susanne Vega után Irigy Hónaljmirigyet, majd Lagzi Lajcsit és Sziámit hallgathasson, utána pedig Pokolgépre tomboljon és Soltész Rezsõre vagy épp Uhrin Benedekre csápoljon, az már tényleg a XXI. század õrülete. Rock, blues, komolyzene, táncdal, jazz, világzene, metál, DJ-k, house, funky: Lou Reed, Quimby, Deák Bill Blues, Oasis, VHK, Klezmetics, Bad Religion, Muzsikás, Unisex, Balaton, Tudósok, az Akadémia Vonósnégyes, Cpg, Aradszky László, Dolly Roll, Besh o droM - együtt, egy fesztiválon belül, ez adja igazándiból a Sziget varázsát. Ez a radikális egymásmellettiség kölcsönösen áthallásossá, idézõjelessé is teszi az egyes produkciókat, ami viszont egyáltalán nem válik kárukra: érdekesebb, izgalmasabb mindez így együtt. A Sziget széles kínálata, komplexitása és reneszánsz karneválja/kavalkádja jótékonyan hat a közönségre is: mindenevõvé teszi. Megvillantja elõtte az egymás mellett látás és gondolkodás (olykor tolerancia) lehetõségét.

S hogy a Sziget (így nagybetűvel) már nem csak egy Woodstock-imitáció vagy egy szimplán jól szervezett zenei fesztivál, hanem méltán neveztetik a Kultúra Szigetének, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az alábbi lajstrom, amely tanúsítja, hogy e szívderítően szédítő sokszínűség nemcsak a zenei palettát jellemzi, s már a felsorolásba is belefárad az ember: zene, koncertek, színház, tánc, irodalmi és felolvasó estek, beszélgetések, szemináriumok, workshopok, szabadiskola, kertmozi, néprajzi és fotókiállítások, Hócipő Kabaré, utcai mutatványosok, zsonglőrök, internet, Afrika falu, korongozás, meditáció és performance, lelki segélynyújtás és vetélkedők, bolhapiac, kalandpark, bungee jumping, paint ball, mászófal, vízifoci és lábtenisz, tortacsata: sport és játék. (És e lista közel sem teljes!)

Színház is volt!

És hogy mit láthattunk színház gyanánt?
Az előadásokat a Boom-Vonal Kft. és a Kortárs Táncszínházi Egyesület válogatta, nem csoda hát, hogy a színházat túlnyomórészt a tánc képviselte (igaz, azt elég széles skálán), a produkciók több mint fele volt a tánc. Volt táncszínház, táncos performance, volt vízió és duett. Voltak neves, már befutott előadók, társulatok, most indulók, és voltak (nem pejoratív) a pálya széléről is. Itt volt a krém, a Bozsik Yvette Társulat Kabaré című előadásával (ismét megcsodálhattuk), itt volt a Szegedi Kortárs Balett egy újabb Juronics-koreográfiával, itt volt a Dream Team Sörharcosa és a Közép-Európa Táncszínház Ős K.-ja. A színházi produkciókat bábjátékos-találkozó, Diákszínjátszó Fesztivál (a Méta Kulturális Egyesület szervezésében), színházi kreatív workshop és utcai mutatványosok bolondos zsonglőrszámai egészítették ki.
Az előadások majd fele ismerős lehetett, hiszen évad közben rendszeresen is látható vagy látható volt a különböző színházakban. Ám a gyakori színházba járókat is érhette meglepetés, s akad(hatot)t kuriózum, igazi csemege is. Érdekes volt például látni, hogyan élednek újjá ezek az előadások megszokott környezetükből/közegükből kiszakítva.
Hogy miben volt más egy "szigetelő" előadás, mint ahogy azt egyébként megszoktuk?
Hát például, hogy Hobo Tom Waits előadásából épp a teatralitás maradt el - nem voltak táncosok, nem volt díszlet és jelmez sem. Volt viszont eső, amely azonban itt nem elmosta az előadást, hanem épp ellenkezőleg, "összemosta" a nézőket s az előadót (előbbiek ugyanis az eső elől a színpadra kuporodtak).

Medgyesi Emese felvétele

Elsősorban azonban mégis a fogadtatásban (divatosabban szólva a befogadásban), vagyis a közönség reakcióiban volt más. Szabadabb, élőbb, aktívabb közönséggel találhatta szemben magát az erre járó fellépő, s eldönthette, iszonyatosan zavarba jön-e mindettől, vagy inkább zavarónak tekinti e momentumot, avagy élvezi és lubickol benne (mindháromra akadt példa). Laár András például A három testőr egyikeként egyenesen szárnyakat kapott e szabad szájú és szívű közönségtől, s megtáltosodva repeta poénokkal bombázta a nézőket és előadótársait, olykor ez utóbbiakat is megnevettetve, illetve zavarba ejtve. És így történhetett, hogy Eszenyi Enikő utolsó tangólépteit már egy rasztás hajú sráccal lejtette el a Combok Csókja című lemezbemutató produkciójában. (Meglepő volt egyébként, hogy egy ilyen típusú zenei rendezvényen, ilyen zsongító kínálat közepette is telt házakkal mennek e színházi előadások.)
Pezsdítő, vidító, erjesztő közegbe került tehát néhány napra a színház (legalábbis annak egy része).

Egy kis leltár (hiányokkal)

A Méhek (Méhes Csaba és Hargitai Gábor), a két hibbant here alacsony röptű, magas humorú zenés duója vidám infantilizmusukkal csipkedték és "bolondították" a népet.
A Juronics Tamás vezette Szegedi Kortárs Balett csapata a Hajsza című legújabb produkcióját mutatta be. Előadásukban mind gyorsabb és gyorsabb tempóban járt kézről kézre, fejről fejre, "testről testre", egy kalap, egy kabát, egy ernyő és egy szék - itt minden és mindenki a helyét s rendeltetését kereste: a párok, a tárgyak. Az örök nyugtalanság, az örök keresés és helyet nem lelés akrobatikus pantomimtánca volt Juronics koreográfiája - pezsdítő, bár kissé formális kiszerelésben.
Bozsik Yvette elvágyódása, szerintem legjobb előadása, a Kabaré viszont méltán részesült ünneplő fogadtatásban.
Molly Ackerman és a Bálványos Társulat három műfajt (zenét, táncot, festészetet) összekapcsoló Kapcsolódások című improvizatív performance-a érdekes látványosság volt, ám valahogy épp a három műfaj kapcsolata nemigen jött létre.
A Duett (Nagy Andrea és Nagy Zoltán) puritán fehér ruhás párosának tánca a nő és férfi elválhatatlanságáról szólt markáns egyszerűséggel.
A Sárvári János készítette Montázs pedig a lelkes amatörizmust képviselte.
Legizgalmasabb előadásnak talán a Goda Gábor által rendezett s az izraeli Vertigo Dance Company által gyönyörűségesen magas színvonalon előadott Gázszív mutatkozott. A lautréamont-i boncasztaláról induló, s ugyanoda érkező dadaista-szürrealista előadás, a maga "zagyvaságos" fantasztikumával, magritte-es látomásosságával, fekete humorával s önműködő írástechnikával megírt monológjával bizsergetően különös élmény volt. Ironikus visszakacsintás és tisztelgés a dadaizmus oltárán/boncasztalán Tristan Tzara előtt, kinek neve az előadásban egy zsinórrántásra Tarzan Artist felirattá vált.
Volt három vizsgaelőadás is: Blaskó Borbála Die Blume koreográfiáján igen erősen érezhetni mestere, Pina Bausch hatását (volt szép számmal ide-oda futkosás), ám Borbála e hatás alatt még nem kellőképpen felszabadult és önálló.
Nem így a Bábrándozók, Lengyel Pál végzős bábos osztálya, s annak nagy sikerű etűdjei - bábok nélkül, puszta kézzel és néhány kellékkel. Igen leleményeseknek, újszerűeknek és lelkesen munkaéheseknek tűnnek, ám a legtöbbször még inkább csak az ötlet szintjén maradnak. (Ennek ellenére előadásuk megérne egy misét.)
A Bárka (végzős stúdiósainak) Ablak- Zsiráfja közepette volt talán a legvidámabb a színházi barakk, élvezetes, vérbő, szellemes helyzetgyakorlat-füzérük alatt élt, virgonckodott leginkább a közönség is (az is igaz, itt vonták be leginkább az előadásba). Tán csak egy csöppet kurtítani kellene a produkción.
A Sziget ihletésében is született néhány előadás. Lisztóczki Hajnalka és Sándor Éva Sziget-víziója például a Sziget bolondosan kaotikus forgatagát próbálta visszaadni, több-kevesebb sikerrel.
E színes "színházi" kínálat ellenére azonban titokban mégis kicsit méltatlankodtam, miért nem lehetett több a prózai előadás. Na persze, értem én, figyelembe kellett venniük a szervezőknek, hogy egy ilyen rendezvénysorozatba nem lehet akármilyen színházi produkciót beilleszteni, főként ily késői órákban, számtalan program, koncert és pohár sör után (közé). Mégis fájt a szívem, hisz lehetett volna több a Szkéné-beli Don Quijote kalandjai-típusú előadásokból. Mert itt a nem színházrajongók is bele-belebotolhattak egy-egy színházi produkcióba, mi több, azt is megtapasztalhatták, hogy a színház fogalmába mi minden belefér.

MARIK NOÉMI