Horváth Péter: Amphitrüon 2000

Aquincumi Nyári Színház

Nem tudom, mi volt elõbb: az aquincumi színjátszás ötlete vagy az antik témára kiírt drámaíró pályázat - 2000 augusztusának végére a hely és a mûvek mindenesetre egymásra találtak. A félköríves játszóhelyet az ókori polgárváros romjai ölelik körbe, az Aquincumi Múzeum parányi zöldjén túl, a Szentendre felé vezetõ decumanuson autóáradat, a távolban az alkonyi Tábor-hegy kékje, elõtte az óbudai hõerõmû kéménye pilácslik pirosan. Jámboran szürreális környék.

Hajdan Dionüszosz ünnepén egy nap adtak komédiát, utána három nap háromszor tragédiát. Előbb víg, aztán szomorú játékokat. Az aquincumi játékokon egy tragédiát követ egy komédia, de a két darab nemcsak a végkicsengésében különbözik. Hanem szinte mindenben. Pozsgai Zsolt Thénea-tragédiájában sosemvolt antik görög mondát dolgoz fel, de úgy, hogy az tragikumában antikabb-görögebb az Oidipusznál. Szenvedély, sors, tragikai vétség - minden megvan benne. Az Amphitrüón 2000 épp ellenkezőleg: bár Horváth Péter - Plautus, Moličre és Kleist után - sokadiknak írja meg újra Théba legendás királyának eredettörténetét, célja éppen, hogy minél (poszt)modernebb legyen. A darabbeli istenek helikopteren járnak és XX. századi vendégszövegeket citálnak.

Pozsgai Théneájában egy széthullott család tagjai próbálnak egymásra találni. Gaiosz királynak hajdan kalózok rabolták el feleségét és nagyobbik lányát - később az asszonyt megölték, a gyermeket a tengerbe vetették őt, ám Lemnosz szigetén a hullámok partra vetették, Karia, a sziget királya pedig felnevelte, majd nejévé, Thénea királynévá tette. Amikor Gaiosz elrabolt szerettei keresésére indult, hajójával harcba keveredett, elfogták. Titkolta rangját, ezért életét meghagyták, végül Thesztór néven rabszolga lett Karia udvarában. A kisebbik lány, Leukippé, felcseperedvén férfiruhában atyja keresésére indul. Vándorpapnak adja ki magát, úgy járja az Égei-szigetvilágot.

A színdarab váza olyan szabályos háromszög, mintha körzővel szerkesztették volna. Három ember keresi egymást körbe-körbe, s mert rossz irányba keresnek - a jó irányból érkező keresést pedig elutasítják maguktól -, mindhárman elbuknak. A vén és féltékeny Karia oldalán boldogtalan Théneát taszítja a személyes szolgálatára rendelt idős Thesztór (saját, fel nem ismert apja), a szigetre érkező fiatal papba viszont nyomban szerelmes lesz. Az álruhás Leukippét viszont csak apja felkutatása érdekli, és elutasítja a királyné szerelmét, amiért is a sértett királyné (és a betegesen szerelemféltő Karia) meg akarja mérgezni. Gaiosz-Thesztór pedig annyira csak hajdan elrabolt lányát akarja megkeresni, hogy rááll a királyi pár kínálta alkura. Hogy visszanyerje szabadságát, megmérgezi Leukippét. A háromszög bezárul - a tragédia teljes lesz: Leukippé halálos ágyán apa és lánya felismerik egymást. Gaiosz-Thesztór fájdalmában a királynéra támad, ám épp amikor leszúrja: egymásra ismernek. Gaiosz-Thesztór végső elkeseredésében magával is végez.

A történet kristályszerűen tiszta, áttetsző - Pozsgai dramaturgiai bravúrja, hogy a darabban mégsem előre látható semmi sem. Részben a hosszú expozíció miatt a nagyérdemű arra számít: szerelmi tragédiát fog látni, amelynek tragikus hőse a címszereplő Thénea. A hosszú expozíció prózában zajlik, onnantól kezdve azonban, hogy Thénea szerelmes lesz a vándorpapba, a szereplők trochaikus lejtésű felező nyolcasokra váltanak - a rímek feszesebbek lesznek, a szöveg feszültebb. Az információk lassú adagolását szolgálja a darabban Hüpnosz álomisten és három fia, az oniridák. Az álmodó emberszereplők rajtuk keresztül tudnak meg egyet-mást múltjukról-jövendőjükről - és bár az álmok nem hazudnak, mindig elég homályosak ahhoz, hogy az előtörténet mozaikja csak a darab legvégére álljon össze. Álomisten és az éber emberek viszonya egyébként a dráma dialektikus alaphelyzete. Az ember ébredése az álom halála, az örök álom pedig az emberi halál. Ilyen Karia és Thénea kapcsolata is: amíg a király él, Thénea szenved, Karia halálával a királyné megszabadulhat; ilyen a Thesztórnak kínált alku is: ő rabszolga, de ha a vándorpap meghal, ő ismét szabad. És ilyen végső soron maga a hármas keresés is: ha nem találják meg egymást, mindnyájan elvesznek, ám amikor meghalnak, egymásra találnak. Álomistenhez kapcsolódik a darab minduntalan visszatérő metafizikus kérdése is. Melyik inkább a való: az álom-e vagy az ébren élt világ? Ki inkább a létező: az élő és szenvedő emberek vagy a szenvedést nem ismerő, halhatatlan istenek?

Az Amphitrüónt sokan sokfajtaképp megírták. A mítosz eredeti változatában Heraklész fogantatásának etiológiája: arról szól, hogyan lehet a hős egyszerre Zeusz fia és ősi thébai királyi család leszármazottja. Plautusnál az istenekkel üzletelő Amphitrüónra van kihegyezve a történet: Zeusz segít a királynak legyőzni Labdakoszt, cserébe egy éjszakára kölcsönkapja Alkménét. Moličre-nél és Kleistnél a dráma az abszolutizmus egyik legvisszataszítóbb intézményének, a "királyi vér nem szennyez" elvnek az apologetikája (ahol mutatis mutandis az abszolút monarcha az isten és az alattvaló a király). Horváth Péter komédiájában az istenek korunk szupersztárjai, akikre nem vonatkoznak a középosztály erkölcsei - a hétköznapi emberek családi élete nekik egyéjszakás kaland, fűt-fát ígérnek az asszonyoknak, hogy az övék legyenek, a hódításban csak a saját imidzsük a fontos. Az Amphitrüón 2000 közvetlen elődje Kleist vígjátéka - csak éppen fordított előjellel: Horváth az átlagember pártján áll. Kleist darabja végén a bölcs Zeusz magyarázza el a saját kangőzös optikájától nem látó thébai királynak: mi is történt, miért is jó neki, hogy a felesége mástól fog gyereket szülni. Horváth Amphitrüónja ezzel szemben már a darab közepén rájön, mi a helyzet, és a végső nagyjelenetben direkt válaszol úgy, hogy Alkméné ne őt, hanem Zeuszt válassza férjéül - nehogy a férfiúságában sértett isten bosszút álljon az asszonyon. A helyzet persze inkább megható, semmint komikus - írói állásfoglalásnak mindenesetre szimpatikus.

Horváth darabja egyébként nincs híján a komédiás ötleteknek. Az egyik legjobb, hogy a thébai népet egyetlen szereplőbe sűríti: a városi őr alakjába, aki - mivel a férfiak mind Amphitrüónnal vannak csatázni - egy félig serdült leány. Még az is egész jó ötlet, ahogy a szupersztár isteneket korunk hightech tárgyi kultúrájával jellemzi. (Hermész mobilon hív Zeusznak "villámos sasmadarat" - egy helikoptert.) Az ötletek akkor kezdenek fékeveszetté válni, amikor a szerzőnek Hermészről eszébe jut Hermész Triszmegisztosz, és innentől a tolvajisten beszédébe minduntalan vendégszövegek keverednek. Alludáció követ asszociációt. És nincs megállás. A fekete retekről Hermésznek eszébe jut Babits Fekete országa, az idő van!-ról Gothár, kamuról Camus, Camus-ről pedig Sartre. A felhasznált irodalom Shakespeare-től a Romana regényekig, a poénok az idétlentől az ízléstelenig terjednek. Ráadásul nyomukban az is alpárivá válik, aminek egyébként lenne funkciója.

Emlékszem, annak idején a Máté Gábor rendezte Szeget szeggelben tetszettek a maroktelefonos poénok, ahogy kezdetben Alföldi Róbertnél is a helyén volt az ilyesmi. Mostanra azonban - rövid három év alatt - ez a fajta "aktualizálás" a színházi ötletek legalpáribbjává züllött. Horváth Péterről pedig sajnos nem lehet azt mondani, hogy óvatosan élne vele.

Végül az előadásról... A két darabot különböző rendezők rendezték - a Théneát Mészáros Károly, az Amphitrüónt maga a szerző, Horváth Péter -, a felhasznált eszközök között mégis sok a hasonlóság. Az isteneket mindkét drámában karikatúraszerűen jelenítik meg a színészek, sokkal elrajzoltabban, mint az embereket. A darabértelmezések különbözősége miatt azonban a hasonló eszközöknek nagyon különböző a hatása. Amikor Rubold Ödön a Thénea végén álomistenként vigyorogva elmondja monológját arról, hogy az álmok nem egyszerűen platóni reáliák, hanem emberek nélkül is meglévő, náluknál valóságosabb létezők, a hatás groteszk-visszás, az elhangzottakkal éppen ellentétes. A halottak iránti isteni közöny arról győzi meg a nézőt, hogy nincsen igazibb az érző embernél. A Théneában egyébként nincsenek "nagy alakítások", az előadás mégis szíven üti a nézőt. Ha nagyon muszáj, Papp János színészi munkáját emelném ki: ő az, aki Thesztór-Gaioszként kevés eszközt használó játékával is megindító hatást ér el (egyébként ugyanez mondható el Amphitrüón-alakításáról a Horváth-darabban).

A komédiában az istenek "túljátszása" az írói szándékot van hivatva erősíteni: a cél, hogy nevetségessé tegyék a szupersztárokat. A darab fent leírt fogyatékosságai miatt azonban ez a fajta színészi játék csak az egyébként is bántó, ízléstelen szólamokat hangosítja föl. Amit Rubold Ödön Hermészeként, Pálfai Péter Zeuszaként, Maszlay István Szosziászaként a színpadon látunk, csak azért nem lehet kulisszahasogató ripacskodásnak nevezni, mert az aquincumi játékoknak nincsenek kulisszái. Mulatságos színészi játéknak legfeljebb Törtei Tünde romlatlanul ledér Nép-alakítását lehet nevezni.

A Thénea végén méltán tapsolnak a nézők. Az Amphitrüón 2000 után is sok tenyér verődik össze - de ez inkább csak az esti Duna-partról odatévedt szúnyogoknak szól.

Zsámboki András