Kisvárdai Várszínház

Könnyed nyárvégi-nyáresti szórakozást kínált a határon túli színészekbõl verbuválódott alkalmi társulat. Petõfi Sándor jókedvû eposzparódiája folyton vissza-visszakéredzkedik a színpadra, annak ellenére, hogy azok közé a mûvek közé tartozik, amelyeket szinte lehetetlen dramatizálni. Igencsak soványka a története, nem több néhány elnagyolt életképnél és karikatúraszerû portrénál. De a színpadi adaptáció legfõbb akadálya az, hogy A helység kalapácsa leginkább elbeszélésmódja, nyelvi játékai miatt érdekes, ha tehát - a színpadi kifejezés természete miatt - nem a szövegre kerül a hangsúly, jelentéktelenné enyészhet a feldolgozott mû.

Ezért döntött helyesen Horváth Z. Gergely (a "hősköltemény" dramatizálója és az előadás rendezője, hogy nem iktatta ki az elbeszélőt a színpadi változatból. Így - akárcsak egy epikus műben - a narráció fogja egységbe az előadást. Ez azért nem hat ezúttal "színpadellenesnek", mert a Petőfi-szerű figurának maszkírozott Mesélő (Bogdán Zsolt) a közönséggel való kapcsolattartásra helyezi a hangsúlyt: nekünk mutatja be a szereplőket, velünk kommunikál, amikor a történet fordulataiban igazít el. Az a szerepe, ami a vásári játékok kikiáltójának. Erre a színházi hagyományra utal a kezdőkép is: a nézőtér felől, énekelve vonulnak a színpadra a szereplők, megállnak velünk szemben, megmutatják magukat. Talán egy vándortársulat kezdi meg előadását. De lehet, hogy a templomba vonuló falusiak kezdenek tréfás műkedvelő játékba. Ez a régi forma manapság igencsak modernnek hat: Kisvárdán is olyan előadás született, amely nem fedi el, épp ellenkezőleg: hangsúlyozza a színházszerűségét. Az adaptáció erre a teátrális szemléletmódra épül: nem folyamatos színpadi történetmesélést látunk, az előadás is - akárcsak a feldolgozott Petőfi-mű - egy-egy helyzetet nagyít ki, és az abban rejlő játéklehetőségeket bontja ki. Ez az eredeti mű szellemével rokon megoldásnak hat: amíg Petőfinél a nyelvi leleményekre figyelünk, a kisvárdai színrevitelben a szellemes színpadi ötletekre, a komikus gegekre, a színészi játékosságból kibomló tréfákra, a megkoreografált mozgásjátékokra, a néptánc virtuozitását felhasználó képekre. Megszólal egy-egy dal is, váratlanul felhangzik néhány máshonnan való Petőfi-verssor is. Az önálló értékűvé erősödő etűdök különféle jellegű (és némileg eltérő minőségű) színházi játékok láncolatát kínálják. Többnyire szellemes színpadi variációkat látunk Petőfi-témákra.

Remek geg például, hogy Fejenagy (Czintos József) bánatos szerelmi dalának hatására piros rózsák nőnek ki a földből (azaz bújnak elő a színpad rései között). Szellemes mozgásjáték fejezi ki Csepű Palkó (Hunyadi László) feltartóztathatatlan őserejét: miközben a "ménesek nyargaló futásá"-ról szaval, két hatalmas deszkalapot mozgat a kezében, a többiek jobbra-balra dőlnek, mintha vihart kavarna ez a szilaj csikós. Aztán megpróbálják együttes erővel lefogni, visszanyomni a deszkalapokat, mint mikor a tomboló vihar ereje miatt elszabadult tárgyakat igyekszik megszelídíteni az ember. Ötletteli az a jelenet is, amikor a nekiszabadult óriási borospalackokkal kezdenek el táncolni a lányok. Szellemesen van megkoreografálva a Kántor (Szélyes Ferenc) és Harangláb verekedése is: a Szemérmetes Erzsók (Csiky Ibolya) előtt térdelő Lágyszívű Kántort a derekánál és a nyakánál fogva úgy emeli a levegőbe a helység kovácsa, hogy szerencsétlen vetélytárs csak kalimpálni tud a levegőben a használhatatlanná vált végtagjaival. Csak egy-két helyen támadt az az érzésem, hogy az előadás egészéről leválik és önálló betétté alakul egy-két tánc vagy énekszám. Csak néhol éreztem, hogy újabb ötletekkel kellene feldúsítani az etűdöket. A szereplőkből áradó játékkedv ugyanis kitölti a jelenetek esetleges üresjáratait, remekül ellensúlyozva az adaptáció néhol érződő aránytalanságait.

A rendező személyes díjkiosztásának is felfogható A helység kalapácsa szereposztása, hisz - a hagyományoknak megfelelően - az idei kisvárdai fesztivál legemlékezetesebb teljesítményeit nyújtó színészekből állt össze a nyárvégi produkció csapata. Jobbára azokból az egyéniségekből, akik évek óta meghatározó alakjai a határon túli magyar színjátszásnak. Valami olyasmit képviselnek, amit egyre ritkábban látni a hazai színpadokon: azt a színészi személyiséget, aki puszta jelenlétével is figyelmet vív ki magának. Néhány egyszerű gesztussal is képesek emberileg tartalmas figurákat teremteni. Elemi játékosságukat elementáris bölcsesség egészíti ki, így akkor is képesek súlyt adni játékuknak, amikor csak könnyű kézzel felvázolt figurákat alakítanak.

Czintos József gyermeklelkületű Fejenagyot formál, aki naiv felháborodással fogadja, hogy folyton ki akarnak babrálni vele: bezárják a templomba, és a szeretőjét is le akarják csapni a kezéről. Amikor odacsap, nem düh, csak csalódott érzékenység munkál benne. De az ellenfele sem rossz ember: Szélyes Ferenc lágyszívű Kántorja maga a megtestesült ártatlanság, aki még nagyon sokáig őrizné magában szerelmének titkát, ha mások nem rángatnák bele egy kényes szerelmi háromszöghelyzetbe. Kedves esetlenséggel térdepel Szemérmetes Erzsók előtt, félénksége nemcsak azt jelzi, hogy tart a visszautasítástól, hanem azt is, hogy nincs igazán kedve kikezdeni a vetélytársával. Fülöp Zoltán intrikus "fondor lelkületű", örökké kapatos Haranglábja élvezetet talál abban, ha zavart szíthat szerető szívek és ártatlan lelkek között. Csiky Ibolya Szemérmetes Erzsók szendeségét nagyítja fel, ő nem tehet róla, hogy teszik neki a szépet, és hogy is utasíthatná vissza egy nő azt, ha megtetszik valakinek. Vele szemben Kövesdi Szabó Márta Amazontermészetű Mártája csupa tűz, dühöngő kérlelhetetlenség; ahol ő megjelenik, ott férfinak nem lehet igaza. Győrffy András óvatoskodó, mackólelkületű Bagarjája azzal teszi teljessé az elszabadult indulatok tombolását, hogy a szelíd természetének megfelelő békét akarja a felsőbbségnél kijárni. Nagy Dezső Bírója valóban a megtestesült tekintély, ahol ő megjelenik, ott nemigen képzelhető el engedetlenség. Az előadás egyik legjobbja Bogdán Zsolt derűs, játékos Mesélője. A mindig is intenzív jelenlétre képes fiatal színész régen játszott már ennyire magától értetődő természetességgel. Emlékezetes pillanatokat szereznek a Háromszék Néptáncegyüttes játékos-energikus táncosai is.

Sándor L. István