Két hónap után minek beszélni egy fesztiválról, melyet idén rendeztek meg a huszonhetedik alkalommal?! "Kazincbarcika" évek-évtizedek óta görgeti tovább megválaszolatlan kérdéseink sokaságát. Amatõrszínházi találkozó - kétévente reprodukálódó identitászavar! A beszámolókban sincs más, mint rendre ismétlõdõ indulatkitörések és elcsitulások, éles kritikák és nosztalgiával fûszerezett jó közérzet emlékeinek idézése. A diagnózis tehát nem egyértelmû, hiszen Kazincbarcika, s az ifjabb Horváth Istvánról elnevezett nemzetközi amatõrszínházi fesztivál élõ hagyomány. Több mint negyedszázada azonos helyszínen találkozhatunk a "többiekkel", Magyarország és a régió színházcsinálóival, s nézhetjük egymás produkcióit. A helyszín, maga Barcika - kisváros. Régen munkásvárosként, új ipari centrumként definiálták, a rendszerváltás idején látványosan elszegényedett, a mostani rövid hét viszont legalábbis számunkra, messzirõl odalátogatók számára bizonyos konszolidációról tanúskodik. A régi - ma már békeidõkként emlegetett idõszakban épült - lakótelepi blokkházak körül megnõttek a fák, szépek és gondozottak a parkok, az Egressy Mûvelõdési Központ (és a könyvtár) funkcionál, a városi vezetõk most is - mint mindig - szeretettel és büszkén köszöntik a városukba látogató színjátszókat, rendezõket, kritikusokat. És van még egy dolog, ami nem változott: a helyi közönség mostanában sem látogatja az elõadásokat, ahogyan régen sem nagyon jöttek. Illetve, ne túlozzunk, péntek este, s talán még szombaton is van egy szûk értelmiségi réteg - köztük mérnökök, mûszakiak, orvosok -, akik eljönnek megnézni egy-egy híresebb, érdekesnek tûnõ elõadást. Nem többet! Ismerõsként köszöntenek bennünket veteránokat, akik viszont (szinte) az elejétõl fogva mindig itt vagyunk.
Első identitászavar: a nemzetközi jelleg
|
És itt már nyakig benne vagyunk a kátyúban: nem lehet, nem szabad, nem illik (minden korszakban más a terminológia) megkülönböztetni a "meghívott" (esetenként delegált) csoportokat. Sőt, időnként ezért meg is róják a "szakmai" - jó, lehet, nagyképűen hangzik, bár színházat csináló emberekből, javarészt "szocializálatlan" fiatalokból álló - közönséget. Nem lehet, nem szabad, nem illik kimenni előadás közben, pozitív vagy negatív véleményt nyilvánítani a színházteremben, és teret adni indulatos véleményeknek a szakmai beszélgetéseken. A jobb sorsra érdemes zsűritagoknak is nagy diplomáciai érzékre van szükségük, hogy az "értékelés" végül is ne nivelláljon értékes és értéktelen között, hogy orientálni tudjon, a jövő érdekében.
Második identitászavar: Amatőr? Alternatív? Struktúrán kívüli?
Milyen előadások szerepeljenek a fesztiválon? Az elnevezés hitet tesz amellett, ami "amatőr", ám ez a szó az évek során többször is előjelet cserélt. Valaha értékmozzanatot hordozó jelző volt, mára teljesen tartalmatlanná vált. Amikor a jelenlegi - egyszemélyes - főválogató, Solténszky Tibor jelen sorok írójával együtt egy időben az egyetemi színjátszást képviselte Kazincbarcikán, a jelenlét vállalható értelmiségi szerep volt. Sőt! Sok mindent kifejezett: a tudatosan "felvállalt" - ez is csúnya-szép kazincbarcikai szó - struktúrán kívüliséget, ideológiai és gondolkodásbeli másságot, az akkori kőszínház engedélyezett realista vonalától való stiláris eltérést egyaránt.
A diákszínjátszás (értsd ezen a középiskolás korosztályt), az egyetemisták, az erőteljes kritikai szellemben fogalmazó, szociológiai indíttatású munkásszínjátszás, a vidék hagyományait felvállaló falusi színjátszás kiskaput jelentett. Bele lehetett szólni - gondoltuk akkoriban - a világ dolgaiba. Ez volt a dolog "tartalmi része". S ezen kívül: így, és csak így lehetett belépni a magyar színházi élet vigaszágát jelentő amatőr mozgalomba. Ez a jelző tette lehetővé sokaknak, hogy egyáltalán megmutatkozhassanak. A nemzetközi jelleg ekkor még emelte a találkozó (és a díjak) presztízsét. Ma, a rendszerváltás után egy évtizeddel van alternatív szemlénk (Budapesten) és alternatív fesztiválunk (Szegeden). Az elmúlt két év során Pécs kitett magáért a maga országos egyetemi színjátszó találkozóival. A diákszínjátszás emberemlékezet óta folyamatosan működik, "felmenő rendszerben", tehát Csurgón és Veszprémben (kétévenkénti váltásban) a találkozókon az országos kínálat nagy részét reprezentálják előadásaik. Az volna a logikus, ha ezek mellett az immár standardizált megnyilvánulási lehetőségek mellett Barcika a "fesztiválok fesztiválja" lenne, az elit rendszeres bemutatkozására szolgáló biennále.
És itt újra előkerül a nagy kérdés: kinek is szól a bemutatkozás? Az élvonalba tartozók ugyanis vagy ismerik egymást, vagy nem is (nagyon) kíváncsiak arra, amit a másik csapat produkál a maga helyén. A külföldiek kevesen vannak, nem értenek magyarul, s nem is érdekli őket, mi történik Magyarországon.
Megfigyelők meghívására nincs (nagyon) pénz, kritikusok itthonról is csak elvétve jönnek, nemzetközi szakmai fórumnak sem jó ez az összejövetel. Az egyetlen cél, hogy az évtizedek során "kikristályosodott" s közmegegyezéssel "karizmatikusnak" tartott zsűri (idén Ascher Tamás sajnálatos távolmaradása miatt az őt helyettesítő Sándor L. István, Nánay István, Fodor Tamás) véleményét meghallgassuk.
Harmadik identitászavar: Én mit keresek itt?
Ezt megkérdezi magától minden meghívott, tehát senki nem érzi azt, hogy ő itt most éppen a helyén van. Van, aki kegyet gyakorol azzal, hogy "lejön" Budapestről, úgy érzi, leereszkedik szegény kis amatőrök közé, hogy megmutassa, mi az igazi művészet. Aztán persze tűz haza! Mert évad vége, szabadság, turné, a félprofiknak szinkron, fellépés stb.
A másik véglet, aki a fenekét a földhöz veri, hogy itt lehessen. Vele egyébként mindenki azt érezteti, hogy jobb híján került a meghívottak közé...
Aztán az annyit emlegetett helyi körülmények, a "hálátlan" és figyelmetlen "szakmai" közönség, a nehezen bejátszható helyszínek, a barcikaiak részéről hősies erőfeszítéssel biztosított - néha mégis meg-megbicsakló - technikai "színvonal": az elsötétíthetetlen tornaterem, a viaszosvászonnal leszűkített visszhangos iskolai aula, a nagyteljesítményű lámpákat nem bíró áramkörök mind-mind jó alkalmat adnak arra, hogy ne derüljön ki a "zsenialitás", hogy a művész úgy érezze, ő itt disznók elé hányta a gyöngyöt. Ráadásul a teljesítményt - a vélt vagy valós zsenialitást - itt sem a közönség, sem a zsűri nem értékeli - mondják.
Kinek érdeke tehát Kazincbarcikán játszani? Nem tudhatjuk. A diákszínjátszók kiemelt csapatai például egészen különböző visszhangot kaptak az idén. A pápaiak kedves-kezdő csoportja, a Szeleburdiák mosolyt fakasztott, vállonveregetéseket kapott bőven, ám igazi, szakmai segítséget, választ a hogyan tovább? kérdésére nem. Holott A szebeni muzsikusok című előadás ambiciózus pedagógusszerzők s egyben -rendezők csúcsformáját mutatja, amelyből bizony kötelező (volna) tovább lépni. Róluk legalább mindenki tudta, hogy ígéretes kezdők. Ezzel szemben Kazincbarcika idei fesztiváljának igazi vesztese a 480-as csoport. Az ODE-fesztivál díjnyerteseiként érkeztek Kárpáti Péter darabjával. Az Akárki című moralitás előadásának valódi értékével azonban nem lehet tisztában az, aki ezen a teljességgel alkalmatlan játszóhelyen látta. A Pesti Barnabás Szakközépiskola és ma Keleti István Művészeti Iskola frissen érettségizett diákjai erről aligha tehetnek. Jelen sorok íróját is elkapta az indulat, amikor a darabválasztást bírálva - tizennyolc évesek játszanak felnőtteket, öregeket, megalázottakat és megszomorítottakat anélkül, hogy a színjátszás alapjaival tisztában lennének - nem csatlakozott a sajnálkozókhoz. Pedig a csoportban tehetséges fiatalok dolgoznak, közülük néhányat láthattunk a másik csurgói "nyertes", a Minden jó, ha vége együttes Zuti Krisztián rendezte Dosztojevszkij-adaptációjában. A csoport "beszélő" neve arról árulkodik, hogy hazánkban a fiatal értelmiségieknek érettségi után nincs módjuk, alkalmuk, keretük a színházcsinálásra. A tehetetlenség (ismeretségek) folytán játszhatnak egy darabig középiskolás színekben, de a gimnáziumi évek után a színháznak is VÉGE számukra, hiszen a budapesti Egyetemi Színpad megsemmisítése után igen kevés város adta meg fiataljainak, az egyetemista-főiskolás korosztálynak azokat a lehetőségeket, amelyeket életkoruknál fogva még nem tudnak megszerezni maguknak úgy, ahogy ezt a tapasztalatokkal rendelkező "felnőtt" alternatív színházak teszik. Számomra az ambiciózus Ördögök-adaptáció - eredeti orosz címen Bjesziként játsszák saját nagyon is eredeti olvasatukban a fiatalok - az idei fesztivál, s talán a színházi évad egészének szenzációja volt. Sajátos mozgáskultúra, egyéni formanyelv, bátor és tabukat nem ismerő színpadi gondolkodás jellemzi ezt a remek alakításokat felsorakoztató produkciót. Mindegy, minek nevezzük a játszókat: színházi műhely ez a javából, amatőrök is, alternatívok is. Az a fontos, hogy van egy olyanfajta szellemi kaland ma, amiből hamarosan nagybetűs színház lehet!
Negyedik identitászavar: Hol tartok most?
Mi az, amit hoztam? Tanulási folyamat részeredménye? Búcsú az örömteli ifjonti együttlétektől? Magas művészet?
A fesztiválsiker egyszer megugrott táv, egyszeri csúcsteljesítmény, amely évekre lebénítja az embert, vagy épp ellenkezőleg, egy új folyamat kezdete. Minden diákszínház vezetőjének fel kellene tenni ilyesfajta kérdéseket. Ám talán nem kell rontani a hangulatot. Hiszen nyerni is lehet, ha konzerváljuk egykori "bájos" előadásainkat. Huszonéves óvodások jókedvet sugárzó előadását láttuk a Kompánia budakeszi csoportjától. (A legjobb férfialakítás díját is ők vihették haza.) A jól ismert - a Szkénében az évek során többször is megfordult - skandináv együttes, a Slava Waldorf-iskolásai jutnak eszembe a Gágyor Péter szövegét frissen vasalt echte népiesben előadó gyerekek produkciójáról, a Táltosjátékról.
Másfajta modell az Előtér Művészeti Iskola, akik most éppen "apátlanul" játszottak. Művészeti vezetőjük, Weber Péter távollétében megmutatták, milyen felnőtt módon tudnak megjelenni egy fesztiválon. Nigel Williams Selejtesek című (más fordításban Osztályellenség címmel közismert), iskolai környezetben játszódó drámáját adták elő - nagy sikerrel. Meglepő volt, hogy a másik, kiváló színvonalú műhelymunkáról árulkodó produkció, a Sitkei Színkör-é egyáltalán nem tetszett a közönségnek. Talán a feladat volt kicsit nehéz (és furcsa nyár elején), hiszen az Universitas együttes egykori legendás vezetőjével, Katona Imrével együttműködve egy erdélyi népi játékokon alapuló karácsonyi történetet állítottak színpadra. Az autentikus megszólalás - énekben és prózában egyaránt - ritka képessége mellett az elkötelezett színházi jelenlét és koncentráció, az igencsak korlátozott színészi és mozgásszabadság derekas vállalása már önmagában is minősíti az egyre erőteljesebb csapat munkáját. (Egyéb előadásaikról, sikereikről magam is többször beszámoltam a falusi és az alternatív találkozókon való szereplésüket méltatva ezeken a hasábokon.)
Ötödik identitászavar:
Egyetemistának lenni civilek között!
Én is olyan "amatőr" volnék, mint ők? Ezt tanulom az iskolában (mármint az elméletet), s a színházi gyakorlatra áldozom az éjszakáimat! Vajon mennyit érek én itt, a többiek között Barcikán?
Persze nem a csoportvezetők kérdeznek ilyesmit, hiszen aki ilyen funkcióba kerül, az már "öreg róka". Tapasztalatból tudja, "mitől döglik a légy". Az ártatlan (szemű) egyetemista azonban kénytelen rácsodálkozni sok mindenre, amivel eddigi környezetében nem találkozott. Például arra, hogy másfajta formációkban is bőven szerepelnek egyetemisták.
A falusi kategóriában - legalábbis Sitkén - jó néhányan vannak. A félprofi társulatoknál (Szkéné, Szárnyak Színháza), sőt a külföldi együttesekben is előfordulnak. Ők azok, akik már túl vannak az érettségi utáni válságon, s kezdik megtalálni a helyüket ott, ahol lehet. Apropó, külföldiek. Kolozsvárott a fiataloknak - nyilatkozzák - nem áll rendelkezésre más magyar nyelvű színházi megnyilatkozási lehetőség, mint a Maszkura csoport. Az Eleusziszi misztériumok izgalmas költői anyag, még izgalmasabb kultúrtörténeti lecke - az orfikus varázsszertartások világa. A beavatásé például. A rendező Kovács István azonban színházilag ezt nem fogalmazza újra, nem segíti a fiatalokat, hogy valóban át is éljék mindazt, amiről - szép magyar nyelven - szavalnak.
Mikuli János - az egyetemi színjátszás zárt köreiben legalábbis - a mai magyar drámairodalom fontos szószólója. A Janus egyetem színházi fakultásával karöltve olyan saját színházat hozott létre, a JESZ-t, amely számos érték felsorakoztatására képes. A versenyprodukció, a Venyige Sándor jegyezte Napárnyék-boszorkány című Móricz-adaptáció akár ironikusan értelmezett hagyományos, realista alkotás is lehetne. Mikuli színházában - és tudatosan épített társulatában - megvan azonban egy másfajta színészi kultúra, amely a "történethamisítás nyolc színben" alcímnek is meg tud felelni. Az előadás savát-borsát az adja, hogy fiatal egyetemistáit, néhány éves amatőr múlttal rendelkező egyéb színészeit összehozza, egy színpadra állítja (!) a Pécsi Nemzeti Színház idős és megbecsült művészeivel, Barkó Györggyel és Fekete Andrással. Ez az együttműködés olyan színek kikeverésére alkalmas egy adott produkcióban, és olyan - hosszú távú s szinte felmérhetetlen jelentőségű - hozadékai vannak, hogy ezt a modellt csak ajánlani lehet mindenkinek, aki egyetemistákkal, vagy más, ambiciózus fiatalokkal kíván dolgozni!
Másfajta egyetemen működő másfajta színház a Szkéné. Regős János a Don Quijote-történet feldolgozásával - hogy végre nagy szavakat is használjunk - megadja egy egész generációnak az azonosulás lehetőségét. Újfajta identitástudat munkált a kazincbarcikai terem közönségében; az ország színjátszói közül sokan érezték, hogy ami itt történik, az végre róluk szól, az ő nyelvükön beszél, az ő gesztusaikkal "int be" mindannak, amit mint alternatívok, amatőrök, struktúrán kívül levők elutasítanak.
Végső identitászavar,
hogy a kép ne legyen olyan biztató
Ki vagyok én? - teszi fel szükségszerűen a kérdést minden színházzal foglalkozó, gyerekfejjel vagy felnőttként. Nőnek lenni vagy férfinak? Forradalmárnak vagy beszari kispolgárnak? Ugyanannak az alaptémának a variációi ezek. Ez fogalmazódott meg Caragiale farce-ában, melyet a romániai Jasi kissé túlkoros, ám igen jó nemzetközi hírnévnek örvendő egyetemi csapata mutatott be. Ez az a fajta nemzetközi utazó színház, amely minden fesztiválon valódi értéket képvisel. A színvonalas produkciók közé sorolhatjuk - minden személyes antipátiánk ellenére - Rolf Denneman Németországból érkezett videoinstallációval kísért monodrámáját, a Mama című előadást, melynek témája az anya fenyegető árnya és a felnőtté válás (lehetetlensége).
Zalán Tibor briliáns szójátékaival elvarázsol a losonci Kármán József Színkör. Énekes István (m. v.) az "örök" abszurd felé száguldó komédiaként állította színpadra az anyagot, némiképpen elmenve napjaink értelmezési lehetőségei mellett. (A Halvérfesték közelgő pesti bemutatóját Fodor Tamás rendezi majd.)
Az argentin szórakoztatás, a litván folklór felidézése immár fesztiválszokvány Barcikán. Az igazi kérdés, ha meg fogalmazódik is ezekben az előadásokban, a nyelvi és kulturális közeg miatt nem tud átjönni. Így a budapesti Szárnyak Színházá-ra marad a feladat, hogy az igazi alapkérdésekre keresse a választ. Három előadásuk, három különböző műfajban, szinte monomániásan igyekszik a lényegre fokuszálni. A nő szerepében - monodráma. Deák Varga Rita személye felidézi azt a jó néhány évvel ezelőtti kazincbarcikai revelációt, amelyet ugyanez a lány, ugyancsak monodrámában, akkor még teljesen szavak nélkül okozott. Az Aisát azóta itthon és külföldön a műfaj (a butó eredetű lassított színház) mintadarabjaként tartják számon. A helyzet abszurditására világít rá, hogy a kiváló színésznő - néhány alternatív (Stúdió "K") illetve profi színházi (elsősorban Gaál Erzsi rendezéseire gondolok) próbálkozás után - ugyanolyan mostoha körülmények között dolgozik, mint egy évtizeddel korábban. Ez az igazi identitászavar: ki az amatőr? Ki a profi? Az új előadásban minden megvan, ami egy hazai vagy akár nemzetközi sikersorozathoz, kiugráshoz szükséges. Csetneki Gábor, a Szárnyak rendezője ahhoz is ért, hogy Kazincbarcika fesztiválját egy kicsit elszakítsa a földhöz kötött realitásoktól. Két évvel ezelőtt a közönséget vonta be nagyszabású, s külföldön többször is kipróbált Tangó-improvizációjába. Most pedig ugyancsak a város lehetőségeit kihasználva, a Művelődési Központ és a Polgármesteri hivatal előtti tér teljes bejátszásával zárta be a fesztivál programját. A Tűz-performansz találkozás az elemekkel, felszabadító találkozás, ugyanakkor minden mozzanatán érezni, hogy tökéletesen biztonságos, kiérlelt és profi produkció. Egy identitászavaros színházi kultúrában azonban senki nem tudhatja, hol a helye. S azt sem sokan tudják, hogyan és mire kell és lehet használni a színház különböző formáit. Barcika azért fontos, mert itt kétévente újra meg újra szembesülünk (színházi) életünk abszurditásával. Idén számomra ez a szokottnál is szembetűnőbb volt. Furcsállottam is, hogy az illetékesek, a hivatalból erről gondolkodók miért nem reagálnak. Idén nyáron, hosszú évek óta először lehetett tapasztalni valamiféle összehangoltságot a különböző események között. A millennium alkalmából Miskolcon rendezett Magyar Színházak Fesztiválja kacérkodott a gondolattal, hogy a színjátszásnak azokról a területeiről is beemel, beenged valakit, amelyek rendre mindig a "falakon kívül" maradnak. Az ötlet hamvába holt. Az Országos Színházi Találkozóra a Stúdió "K" előadása, A Szűz, a Hulla, a Püspök és a Kések is beválogattatott, a Szkéné Színház Kórház - Bakony című Picaro-produkciója mellett. Az összehangolt színházi eseménysorozat végére mégis úgy került Kazincbarcika "ünnepe", hogy az ország közvéleménye már mint kirekesztett ellenkulturális eseményről sem vett róla tudomást. A régi-jó "mi mások vagyunk" identitásérlelő hatása sem működött. Indul az új évad, a különböző csoportok elkezdik a munkát. Lehet, hogy éppen most jött el a tanulságok levonásának ideje. Ki-ki a maga posztján gondolja végig: hogyan tovább, amatőrök?
ZALA SZILÁRD ZOLTÁN
