Ugye ismerik? Figaro énekli Mozartnál a negyedik felvonásban, elkeseredésében. Szerelemrõl van szó, menyasszonyról, Suzanne-ról, a nõi nemrõl... Figaro barátunk elsorolja, mi az, amivel az asszonyok el tudják bûvölni a férfiembert, ám a mondat második fele mindig arról szól, amivel kétségbe lehet ejteni minket. Hõsünk az ária fõrészében azonban hangot vált: csak a szép, a jó szólal meg a sor elején, s a folytatás a címben idézett szókapcsolat: ...a "többit nem mondom"!

Magam éppen olyan "szerelmes természetű" vagyok, mint Figaro. Csakhogy én az operát szeretem, fájdalmasan, kétségek közepette, s néha bizony meglehetősen nekikeseredve.
Az évad végére összegyűlt számítógépemben legalább fél tucat kritika, ami ilyen vagy olyan okból nem jelent meg. Vallomás, lelkendezés, gyalázkodás, az adott pillanat aktualitását tükrözve, primer és friss érzéseket rögzítve. Az alábbiakban ezen írások töredékei mint mozaikdarabkák sorakoznak, bár alig hiszem, hogy kialakulna belőlük operajátszásunk idei képe. Szubjektív szilánkok ezek, s nemcsak azért, mert a "többit" - öncenzúra okán - nem mondom. Figarónak könnyű, neki Mozart mindent kifejező zenét komponált da Ponte abbé sorkezdeteit befejezendő.

Kovalik-szilánk

Ha az évad legkellemesebb operai estéjét kellene megneveznem, nem tétováznék: a Tháliában láttam a szegediek vendégjátékát, Rossini alapján: Se villa, se borbély címmel. (Értő elemzése olvasható volt Bóka B. László tollából a Criticai Lapok egyik korábbi számában.) Az Andrássy úti palotában egy látványában, szervezettségében nyugati színvonalú Peter Grimest állított színpadra az ügyeletes zseninek kikiáltott ifjú rendező. A többi nem rajta múlt. Megbízták gálaműsorok adjusztálásával, tehát azt sem mondhatjuk, hogy nem foglalkoztatták Pesten! A Zeneművészeti Főiskola operaszakos hallgatói számára fergeteges félévi vizsgaelőadást rendezett. Látta vagy 150 ember az intézmény Kistermében. (A többit, például az operisták év végi vizsgáját a Thália és a nyíregyházi Móricz Zsigmond színház koprodukciójában - más rendezővel - szándékosan nem mondom!)

Szívfájdalom

Az előző évadban Kovalik nagy sikere volt az Őszi Fesztivál anyagi közreműködésével színpadra állított korszakalkotó Ligeti György-opera, a Grand Macabre - méltán mondható - zseniális színpadra állítása. Két előadás után (mit jelenthet ez, 600-700 nézőt?) lekerült a Thália műsoráról!
Idén az ugyancsak világhírű Eötvös Péternek tisztelgett (volna) a magyar zenei élet. Szabó István rendezésében fiatal énekesek (Sinka Krisztina, Meláth Andrea) robbantak (volna) be a zenei köztudatba, s évek óta saját nívójuk alatt teljesítő művészek tudtak megújulni. (Forró gratulációt érdemel Sárkány Kázmér!) A Tavaszi Fesztivál keretében játszott két előadást csupán az operaházi, illetve a fesztiválprotokoll láthatta-hallhatta.

Tűzijáték, ötletparádé

Szerencsésebb volt egy másik huszadik századi zenés színpadi mű az Erkel Színházban (a Vukánt nem mondom...). A gyermekelőadások sorozatában jó néhány alkalommal játszották a Pomádé király új ruhája című Ránki-mesét. Az ügyes dramaturgiai munkával két felvonásosra "húzott" változat minden korosztály számára szórakoztató. Kerényi Miklós Gábor kockázatos vállalkozásba fogott: a megírásakor, 1953-ban veszélyes politikai szatírának számító anyagot teljes egészében a játék örömének áldozta. Egyfajta színházcsinálói "így rendeztek ti" jegyében parodizálta kollégáit: Szinetárt (a Boriszt már mondtam, de most nem mondom), Nagy Viktort (akitől a Rigolettót nem mondom), persze saját magát is, és Kovalik Balázst. A többit ... nem ismertem fel!
Mondom, mert kell, mert felfedezés számomra, Túri Erzsébet okos-szép, s a rendezéssel igazi partneri viszonyban mutatkozó díszletét, s nem mondom a jelmeztervezőt...
Mondom, mert hangosan kell, hogy minden operarajongó meghallja: remek fiatal basszus énekelte másodszereposztásban, de hál’ istennek sokszor, Pomádé király szerepét. Rácz István csodálatos hang, ám ennél is fontosabb, hogy játékában nem használja az operaházi sablonokat, valódi, élő, energiával teli - és igen jó ízlésű - színész! Számomra ő az év nagy felfedezése. A többi énekes, a koreográfus, és az üdítő tánckar most kivételesen csupán a helyhiány miatt nincs felsorolva.

Matiné

Budapest után vidék. "Karcsúsít" az operajátszás: Szeged, Pécs úgy látszik megelégelte az állandó társulatot, egyre több vendéget hív. Győr viszont meglepően érett és kiegyensúlyozott produkcióval állt elő. Véletlen, hogy vasárnap délutáni - ám zeneileg teljes értékű - Aida-előadást láttam, melynek dicséretét, nincs mit tenni, végig kell énekelnem.
A furcsaság: régi rádióműsorokra emlékeztető narrátorszöveget hallottunk a hangosbeszélőből, amely elmesélte a cselekményt. Ám éppen ezen az áron történhetett meg a CSODA: merik olaszul énekelni Verdi remekét. Mindent dicsérni kell: a kórus szövegmondását, Bor József kiegyensúlyozott rendezését, s az igazi - hazai - sztárszereposztást. Az énekesek közül Bellai Eszter érzékeny, finom és választékos, ám a csúcspontokon mennyekbe repítő Aidáját. A Bándi-féle nemes ércet. A csúcsformában éneklő tenorista férfias vágyaihoz tán túlságosan is félénk, gátlásos színpadi figurát alakító, ám pompázatos fiatal hangú Wiedemann Bernadettet. A többiek sem rosszak, de azért ... nem mondom.

A filozófia oltárán

A debreceni Fidelio legjobb egyéni teljesítménye Bakonyi Anikóé, aki Marzelline szerepében lép színre. Szikora János rendezése kicsit szájbarágós mesejátékká fokozza le Beethoven remekét, talán éppen azért, hogy ennek keretében néhány igazi csúcspontot teremthessen. (Az első felvonás kvartettjét, vagy a börtönképben az életmentő kenyér átadásának pillanatát). Szikorától megszoktuk az átütő erejű, tartalommal telített "képek" használatát. Az utolsó pillanat ilyen megvilágosító erejű Debrecenben. A szerelmespár (Florestan Albert Miklós illúziókeltő alakításában, és Fidelio-Leonore szerepében Papp Vilhelmina) elfut és eltűnik a teljes mélységében megnyíló színpad kék végtelenségében, ám a hoppon maradt egyszerű, hétköznapi emberek, a nézők alteregói (Bakonyi-Marzelline, Jacquinót nem mondom) előtt legördül egy sötét függöny, lezárul a szabadság lehetősége, a hősök számára kijelölt mámoros boldogságot nem nekünk találták ki. Szép koncepció, a többit ... nem mondom.

Felszálló ág

Miskolc - a többi vidéki nagyvárossal ellentétben - operát akar, majdnem azt mondom, minden áron! Hegyi Árpád Jutocsa élvezi a város támogatását, ott van mellette - tanácsadói minőségben - Mura Péter, aki valamikor, három-négy évtizeddel ezelőtt elindította ezt az operabarát folyamatot. És ott van zenei vezetőként a fiatal és ambiciózus Kesselyák Gergely karmester.
A Bohéméletet az idén még magyarul éneklik fiatalok, akik országos próbaéneklésen válogattattak ki a főszerepekre. Jövőre már olaszul megy, repertoárdarabként Puccini operája, s úgy tűnik, ez a szabály. A nagyközönség először érthető és követhető darabbal ismerkedik (s ehhez az átalakított színház kiváló akusztikája is hozzájárul), majd a nemzetközi standard szerint jön az eredeti nyelvű verzió - a következő évben.
Sajnos nem láttam a kettős-hármas szereposztás minden résztvevőjét, ám azt örömmel nyugtáztam, hogy mind Kertész Marcella, mind Eperjesi Erika Musette-alakítása jól sikerült. Pérchy Kornélia finom, szerény, játékban-énekben egyaránt hiteles Mimi, ami egy első szerepében színpadra lépő művész esetében a legnagyobb bók, amit elmondhatunk... Az itteni alakítás, a fővárosi és külföldi koncertszereplések alapján tudhatjuk, hogy az ő nevét érdemes megjegyezni!
A színpadi játék (Hegyi Árpád Jutocsa eddig maga rendezte az operaprodukciókat) erőteljes. Fontos a látvány is, bár az intim jelenetek a legsikerültebbek. Példaként egy még igen fiatal, ám az intenzív színpadi jelenlét tekintetében már ma is kiemelkedő, s igen keményen dolgozó énekes színész munkáját emelném ki. Sólyom-Nagy Máté itt is jó (meg a nem mondott Carmen-adaptációban is, ahol kilóg a főiskolás jellegtelenségből és a rendezői ízléstelenségből).
De térjünk vissza Miskolcra, ahol a Magyar Színházak Fesztiváljának nyitó előadása is opera volt! Erkel Bánk bánja régebbi produkció, én viszont most láttam először, Dávid Attila jól funkcionáló, az első két felvonásban bravúrosan mozgékony, ingergazdag díszletében. Az előadásnak - ismét - két pólusa van, s ezek szerencsésen egészítik ki egymást. A látványos tablók (ahol Erkel ezt kívánja, a darab elején és végén) igen kifejezőek, s egyáltalán nem tűnnek kompromisszumnak. A képek szépek, jelentésük pontosan olvasható. Ám az opera lelke - Hegyi Árpád Jutocsa szerint - a párjelenet. Molnár András énekesként kicsit egyedül marad, amikor Csonka Zsuzsa még mindig vonzó Melinda-sziluettjével találkozik. A neves szoprán - akinek jól emlékszünk miskolci debütálására a Jancsó-féle Csárdáskirálynőben, a hetvenes évek derekán - nem nagyon mondja a szavakat. A közönség meg nem nagyon érti. Így hát én sem...
Meglepő előadás: a nagy "ágyjelenet" főszereplője ugyanis Gertrudis (Molnár Anna), aki végre méltó partnere Molnár Andrásnak. A színészi játék egyre intenzívebb, ők ketten többször felemelik (!) és az ágyhoz kenik egymást. Spriccel a vér, forr a zenekar, de ők, mindennek ellenére, eléneklik, amit kell.
Számomra ezzel az előadással zárult az 1999/2000-es évad. Az éneklés csodálatos dolog, s örvend a közönség, ha jó a játék, ha működik a díszlet, ha valakinek - rendezőnek, dramaturgnak, karmesternek, énekesnek - van mit mondania, közölnie, átadnia. Néha részesei vagyunk ilyesfajta örömünnepnek, s a többit, a többit ... nem mondom!

Z. SZ. Z.