Budapesti Kamaraszínház - Tivoli

Nem lehet elbúcsúztatni az elõzõ évadot anélkül, hogy szó essék Alföldi Róbert Forgách András és Pacskovszky Zsolt szövege alapján készített Beaumarchais-változatáról.

Ha van naiv festő, vajon van-e, lehet-e valaki "naiv" rendező? A naivitást ebben az esetben korántsem az iskolázatlanság jelentené, hanem a körön, illetve körökön kívüliség. A hátsó gondolatokat azonnal első gondolatokká tevő, a szükséges áttételt azonban mégis gonddal, sőt, rafinériával használó és művelő rendezői eljárás, ami Alföldit oly sokszor jellemzi, egyben mindig eltér a kortársi munkáktól. Nincs benne nyoma a filosz-összeesküvésnek, nem üzenget, nem kacsintgat, s ha idéz, a műveltségből adódó másodlagos élményt sohasem helyezi a valóság kiváltotta érzelem fölé. Igen, Alföldi érzelmes rendező, a szó legjobb értelmében. Vannak persze, akik ezt nehezen viselik.

A Figaro premierjén a közönség két egymás mögötti széles tömbben foglalt helyet. Elöl ültek az igaziak, nagy garral szólítgatva egymást, helyet kérve és biztosítva a még igazibbaknak, hátul ültek a hozzátartozók és a bizonytalan körvonalúak, meg a bűnös módon nevetésre készek.

Elindul az est, bájjal és erővel. Stohl András A sevillai borbély play backjére formázza a szavakat, de érezni, ha akarná, akár ő maga is kiénekelné az egészet. Elszánt bohocériával szabadul el a játék, képileg leginkább narancsban tartva. Horváth Lili a grófnét egy fodrászüzlet tulajdonosának elhanyagolt feleségeként, Juhász Réka Suzanne-t, Figaro jegyesét csevegő beosztottként jeleníti meg. Húsz évet megyünk vissza az időben. Titkos diákszínjátszást látunk, ez itt a szentesi iskola. László Zsolt Almaviva figurája mögött fölsejlik a korszakos Macskafogó című rajzfilm több karaktere. Még mindig megy fölfelé a játék, Almaviva felnőtti keserűséget hoz bele, míg a háta mögötti síkban, idézőjeles "pikk-pakk" koreográfiával (mozgás: Király Attila) fut a diákszínház.

A szöveg s az eredeti politikus, értelmiségi hevület áldozatul esik a transzformációnak. De megszólal egy másik dallam, egy esendő és formátlanabb változat, a proletár Figaro története. Tanultuk hajdan, iskolában, hogy a proletár szó eredeti értelme: apátlan, anyátlan árva. Hát ez a Figaro valóban az. Az itt születő alakkal már nem lehet "lapot indíttatni". Az az utca - dramaturgiai segédlettel (dramaturg: Rácz Erzsébet) bezárult, mielőtt megnyílt volna. Szándékosnak tűnik az áldozat.

Hanem a premierközönség ezt a proli borbélygyereket mérgeset szusszantva elfújja magától. Kezd lefagyni a hangulat, s mikor a Geszti Péter szemtelen, briliáns szövegével rapet éneklő Jánosi Dávid mint Cherubin, dalát bevégezve pózba merevül, a hátsó sorok már lendülő keze megáll, s nem mer fölcsattanni a taps. Üvegsűrűségű csönd. A közönség laposakat oldalra nézve megtagadja a játékot. Nem az övé.

Pedig Stohl okkal hitte el Alföldiéknek, hogy lehetséges egy másik réteg számára is korunk hősét mutatni Figaro alakjával. Nemcsak a lapcsinálók valós és képzelt nyavalyái fájnak itt Budapesten. Ez a kültelki csóró, ez a szerencsétlen, rossz beszédű és alighanem műveletlen Figaro valódi tragédiát él meg. Ki vagyunk itt fosztva rendesen - mindannyian.

Nyomorult kis fodrászüzletünk, igaznak vélt szeretőnk szánandó martaléka lesz a tőkével rendelkezőknek. Didaktikus? Igen. Mint a mesék általában.

A díszítő és magyarázó jelenetek pamfletszerű stílben fogalmazódnak. Marcelina szerepében Andai Györgyi sötét női fájdalmakról tudósít, s a második részben neki is, és a többieknek is, mint a nagyszerűen kisszerű Bartolót formáló Cs. Németh Lajosnak is, hosszabb a reakcióideje a kelleténél, különösen az első rész stílusában megrajzolt alakokhoz viszonyítva. Ilyenkor döccen a játék. Pindroch Csaba gonosz-buta bírója tornacipőszagú telitalálat. Kölgyesi György sunyi kertésze itt mászkál közöttünk. Fanchette alakjában Madarász Éva gyilkos humorral megrajzolt karikatúrát ad a mai kamaszlányokról. Beköltözik a színpadra az utcalányok kórusa, ez meg a politikai színház karikatúrája. Sok a kiszólás, talán a kelleténél is több, nagyon is biztosak akarnak lenni az alkotók, hogy címre ér a játék.

A második rész mintha összeroppanna színészileg. A kezdeti lendület megtörik, mintha valaki fölszólt volna a színpadra, hogy állj, állj, hova mentek... elbizonytalanodik a játék. S ekkor már jobban föltűnik a kíméletlenül színezett újgazdag házbelső (Kentaur kegyetlen megoldása), s fárasztani kezd a hamar üresedő szerelmi kapcsolat vázlatos rajza.

De László Zsolt és Stohl nagy duettje szépen működik, s ott fáj, ahol kell.

Néhány hét múlva újra elmentem megnézni a játékot, hogy lássam, miként reagál a hétköznapi közönség. Ám ekkorra már hitét vesztett színészcsapat cipelte és hajtotta végre - igaz, nagyon fegyelmezetten - az instrukciókat. Nagy kár. De talán nincs veszve minden.

Az is lehet, hogy ez az Alföldi féle népszínház nem a Tivoliban találja meg majd az igazi közönségét, hanem sokkal kintebb. Róluk mesél Stohl András lila ruhás (jelmez: Bartha Andrea), zselés hajú, sírással küszködő, átvert Figarója.

Gabnai Katalin