Elõször is ezúttal sem állhatom meg, hogy méltányoljam a kereskedelmi TV2 igyekezetét: mostanában már egyedül teljesít egy alapvetõ közszolgálati feladatot: színházi elõadásokat közvetít. Másfelõl ezúttal is dühöngenem kell egy sort azon, ahogyan ezt teszi. Eléggé szembetûnõ módon bizonyos elõírt kvóta teljesítése vezeti ebben. Hogy nézhetetlen idõben, vasárnap éjfél után adnak színházat, abba még beletörõdnék. Éppen arra jó a videó, hogy az ilyen mûsorokat fölvegyük, és akkor nézzük meg, amikor módunk van rá. Csakhogy az éjfél utáni mûsorok sohasem akkor kezdõdnek, amikorra írják õket. A késés még hagyján, azt be lehet kalkulálni. A programozásnál a végén az ember ráhagy vagy egy órát, annyiba csak belefér az egész adás. Legutóbb azonban bõ tíz perccel elõbb kezdték a Karnyónét. Csak a véletlenen múlt, hogy a beállításokat ellenõrizendõ korábban éppen odakapcsoltam, s így kevéssel a kezdés után el tudtam indítani a felvételt. Szóval a színházi közvetítés a TV2-n is rendületlenül mostohagyerek, akit csak a tartásdíjért vettek ki a lelencbõl.
Ami az adás érdemét illeti: Hargitai Ivánnak már korábban is jobban állt a televízió, mint a színház. A Homburg hercege is sokkal jobban mutatott a képernyőn, mint a színpadon. Mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy jobban látszott. Abban a barnás sötétségben, amelyet annyira kedvel, a kamera sokkal többet látott, mint az emberi szem. A képernyőn követhető volt a játék finom intimitása, amit a színházban elnyelt a félhomály. Az Új Színház stúdiójában bemutatott Karnyóné esetében ezt még fokozta az is, hogy Zeke Edit igen furcsa, föltehetőleg pincemélyben meghúzódó üzletet jelző díszletéhez derékszögben ültették a nézőket, s történetesen az én szemszögemből a bemutatón minden fontos dolog távolinak, félreesőnek tetszett. A kamera viszont szorgosan utána ment az eseményeknek, felkutatta és megmutatta a lényeget. Már amennyire tehette persze, mert a darabzáró tündérjáték homályán az sem tudott igazán áthatolni.
A darab nehézkességén viszont a televízió sem változtathatott, igaz, a színházi előadás még fokozta is azt. A rendező szemlátomást élvezte a gügyögő nyelvezetet, a szereplőket amúgy pompásan jellemző keresettséget, kimódoltságot, az egész előadást a kedves, gyermeteg együgyűség ábrázolásának rendelte alá. Lázár Kati és Nagy Mari nemcsak remekül játszotta el - s ez a képernyő intimitásában pedig igen jól érvényesült is - Karnyóné és gyermeke jámbor ostobaságát, hanem megemelte, rokonszenvessé, erkölcsi értékké is emelte azt. A butaság, a műveletlenség, a szellemi visszamaradottság az ártatlanság, az érintetlenség, a természet adta jóság képében jelent meg. Amit azután hangsúlyosan vissza is igazolt a darab végén az ugyancsak kiváló Székely B. Miklós Karnyója, a háborúból, hadifogságból - inkább az utóbbi időkből, mintsem a napóleoni csatákból - hazatérő, élményeiről fokozatosan lerészegedve beszámoló katonája, akit egyedül a fogyatékos gyermek ismert föl.
Szóval aki nem alszik el a csűr-csavaros szöveg, a lottócsalási tréfa bonyodalmai, a két szeleburdiak huzakodásai közepette, aki túlteszi magát Kovalcsik Anikónak a szöveget túlságosan is illusztráló jelmezein, az sok örömét lelheti a fölvételben, és jeles erkölcsi tanulsággal is gazdagodhat. Az említetteken túl élvezheti Schneider Zoltán és Vass György mórikálását a két úrfi szerepében, Botos Éva ragyogó mosolyát, amellyel a belevaló szolgáló követi a cselszövényt, Lázár könyvelői háborgásait Almási Sándor előadásában, és nem utolsósorban a Kuruzst adó Schlanger Andrást.
Hargitai Ivánnak csak azért nem ajánlom, hogy rendezzen a televízióban, mert az a szakma, a televíziós játékok rendezése, pillanatnyilag Magyarországon nem létezik. És képmutató optimizmus volna akár csak úgy is fogalmazni, hogy szünetel. A közvetítést viszont mégis csak rendezte valaki: jórészt Szentesi Zsolnak (nem sajtóhiba!) is köszönhető, hogy Csokonai darabjának sok értéke a színházinál elevenebben jelenhetett meg a televízióban.
Zappe László
