Soproni Petõfi Színház

Van Szõke István rendezésének egy jellegzetes epizódja. Amikor a Hargitáról elmenekülõ népmesei hõs, kicsi Ábel éppen a városba tart, a korábbi tágas, levegõs, hegyvidéki tér hirtelen összeszûkül, s hõsünk egy valószerûtlenül pici vasúti kupéban zötykölõdik ismeretlen sorsa felé. Rusztikus fakazetta a vasúti alkalmatosság, ülnek benne vagy hatan, szinte egymáshoz ér az orruk, közben szenvedélyesen gesztikulálnak, meggyõzni akarják a másikat igazukról. Itt, ebben a szó szoros értelmében vett átmeneti miliõben ismerkedik meg Ábel a városi, pajeszos, zsidó fogorvossal, hogy hamarosan szolgálatába álljon egy idõre, s szívét odaajándékozza a doktor szépséges asszisztensének, Blankának. Kerényi József építész, Szõke állandó díszlettervezõje valóságos, metaforikus és mesei játékteret teremtett a vasúti kupéval, amely abszurd szûkre szabottságával, imbolygó zötykölõdésével nemcsak a játékosok mozgásterét szûkíti le, hanem kimetsz egy egészen piciny darabot a színpad hatalmas terébõl. S mivel a sötét tér egésze látszik, csak a kupé van kivilágítva, már maga a színpadi térélmény metaforikus tartalmak hordozójává válik. A semmibe, az ismeretlenbe, a kiszámíthatatlanul sötétlõ jövõbe utaznak hõseink, miközben múlik az idõ és múlik az élet. Valahogy úgy, mint József Attilánál: "így iramlanak örök éjben kivilágított nappalok".

Roppant mulatságos és játékos dolgok esnek meg ebben az abszurd szűkösségben, az alkalmilag összezárt szereplők sokféle korosztályt és sokféle embertípust testesítenek meg, a bábeli hangzavart néha elnyomja a kerekek csattogása, a zötykölődés hangja, de gyorsan peregnek a képek Szőkénél, s a következő epizódok már a városi orvosi rendelő polgári szalonjában játszódnak. Kerényi a nyitó kép faoszlopokból ácsolt, félköríves, monumentális Hargita-fantáziájának motívumait finoman viszi végig a játékon, itt, a városi lakásban már csak a rusztikus faajtók és szekrények erezete emlékeztet a székely havasok zúgó erdeire, hogy a záró képsorból, az amerikai sztriptízbár-epizódból végképp száműzessék minden, ami az egykori archaikus és bensőséges világra emlékeztetne.

De kezdjük az elején: a Soproni Petőfi Színházban Tamási Áron regénytrilógiájából színpadi játékká átültetett előadást látunk; Pozsgai Zsolt, a szövegkönyv szerzője leleményesen gyúrta egységes drámafigurává Tamási regényciklusának legendás ifjú hősét. Ábel félig népmesei, félig drámai alak, s mindenképpen alkalmas rá, hogy egy kisebbségi népcsoport s egy egész archaikus világ szószólójaként testesítsen meg emberi és társadalmi szenvedélyeket. Leleményes székely fiú, aki helytáll a zord vidék viszontagságai közepette, csak az emberi árulást, a hamisságot, a fensőbbség fennhéjázó gőgjét és hatalmi arroganciáját nem szívlelheti. "Ábelt a szegénység űzi föl a Hargitára s később - nyomorgó székely munkások tízezreivel - Amerikába. A kedves suhancot, a mulatságos kópét nem az isteni kedély, hanem az istentelen sivárság kényszeríti pikaróvá" - figyelmeztet Tamási egyik legjobb értője, Sütő András. A Hargitán pásztorként vígan él, míg román hegyi rablók ki nem rabolják, s földönfutóvá nem teszik. Ekkor világgá megy, előbb a városba, majd Amerikába, hogy értelmet találjon életének, s megválaszolja a gyötrő kérdést: "mivégre vagyunk a világban?"

A soproni produkció újdonsága és unikuma, hogy a népmesei, balladás drámai történetet zenés játékba ágyazza: időről időre székely népi rigmusok, szépséges népdalok, ismert és kevésbé ismert nóták csendülnek fel Könczei György átiratában és hangszerelésében. (Az előadás koreográfusa ugyancsak Könczei.) A látvány, a hatás elementáris; az operai szólók és dalbetétek önmagukban is alkalmasak arra, hogy felkeltsék egy teljes világ képzetét és illúzióját. Szőkének - aki gazdag pályája során nem először oldott meg pompásan zenés darabokat Kaposvártól Kecskeméten (Tűzijáték) át Miskolcig (Koldusopera) - most is harmonikusan kezére áll a zenés játék, ám itt most azzal kell szembenéznie, hogy a népdalok csengése és hangszeres feldolgozása, a népi táncok koreográfiája önállóan is életre kelhet, önállósulhat, s autonóm műalkotásként leválhat az előadás folyamatáról. Egyszerűbben szólva, kettéhasadhat az előadás a zenés betétekre s a drámai epizódokra. Szerencsére a rendező biztos kézzel kerüli el a kínálkozó csapdákat, s ott remekel leginkább, ahol sikerül megteremtenie zene, tánc és drámai akció szerves egységét. Egyébként is úgy tűnik, letisztult színházeszmény és szemléletmód birtokában lát munkához, szigorú művészi ökonómiát érlelt meg benne az idő játékintenzitásban, szenvedélyben, hangerőben s világlátásban. Így aztán a Thália vendégjáték-sorozatán, a Vidéki Színházak Találkozóján önfeledten örülhetett az egybegyűlt hatalmas tömeg a gyönyörűséges népdaloknak, székely nótáknak, népi táncoknak. Magam is gyönyörködve hallgattam hajlításaikat, fájdalmas szépségüket - ám ettől még egyáltalán nem támadt vágy bennem megkedvelni a többségi magyarság egén éppen regnáló tolvaj kicsi gazdákat.

Az ábeli balladás drámaiságban az tűnt a legmegragadóbbnak, hogy e székely fiú ötven éve égető, magunkkal hurcolt, képtelen, tragikus és megoldhatatlan történelmi léthelyzetek költészetét állítja elénk. Tamási pontosan azt írja meg, hogy a világba elvándorló magányos lélek sehol nem talál otthonosságot, s ezért lételméleti töprengései közepette arra a következtetésre jut, éppen az a dolga a világban, hogy otthont találjon benne. A zenés játékban eme írói gondolat persze árnyaltan, bensőségesen és arányosan van kifejtve s Szőke ökonomikusan, teljes rendezői fegyverzetében, legerőteljesebb alkotói formáját mutatva valósítja meg költészet és dráma összhangját. Meglepően ütőképes társulat és sokféle műfajban otthonosan mozgó alkotótársak állnak rendelkezésére. A címszerepet alakító igen fiatal Boros Zoltán eszményi Ábel, kitűnően énekel, lendületet ad játékának az ifjúság heve, hamvassága, őszinte lelkesültségének naiv bája. De egyenrangú játszótársa Urbán Andrea dévaj Tekla kecskeként és megtört Teréz néniként, Mikó István hűséges Bolhás kutyaként és Amerikába szakadt Gáspár bácsiként, s ugyancsak pompás Győri Péter bicskanyitogató román rendőre (Surgyelán) és pajeszos, rátarti zsidó fogorvosa. Az előadás legjobban sikerült epizódja egyébként éppen a városi zsidó rituálé: Ábel alkalmazkodni próbál, törleszkedik, de hamar be kell látnia, hogy ebbe az ősi rítusok szerint élő zárt közösségbe soha nem fogják befogadni. Játékos, mulatságos és drámai ez a jelenetsor: a kaftános zsidók ünnepet ülnek éppen, kétértelmű hívó, faggatózó és leckéztető szavaikkal próbálják maguk közé édesgetni a fiút, ám végül mindig kihagyják a táncból.

Az Amerika-epizód színes, villódzó, kitűnően megvilágított, ám picit elrajzoltan romantikusra sikeredett: az éjszakai bárban unatkozó bankárok dőzsölnek, s az Amerikába szakadt hazánkfiai döbbenten, némán nézik a nőimitátor működését, a jazz vad ritmusát, a sztriptízbár húsvásárát, s a rekedtes dizőz halálos sápadtságba fúló szólóját. Utóbbit a kitűnő és szépséges énekesnő, Keresztes Ildikó adja ihletett és fegyelmezett színészi odaadással.

A rendező ezúttal is hű marad önmagához, sok mulatságos, játékos és ironikus epizóddal teszi színessé az előadást, ilyen az erdélyi havasokban Tekla kecske megfejése, amelyet az ifjabb közönség nagy örömére precízen és ízlésesen végeznek el Szőke instrukciói szerint. (A fehér ruhácskába öltöztetett bájosan gömbölyded játékos keresztbe font karját feji meg kicsi Ábel.) S ilyen a tombolóan duhaj magyarkodók ironikusan láttatott képe: a hajdani, történelmi dzsentrivirtus ritmusát megtöri a sírva vigadók, a dajdajozva magyarkodók leleplezően gyilkos szatírája.

Ügyesen megszerkesztett drámai történet, ökonomikusan adagolt, az epikai alapanyaghoz szervesen simuló zene, megejtő és elgondolkodtató történelmi sorsmetszet, mozgalmas képekből rafináltan kibontott történelmi vízió: a soproniak Ábelje hatalmas, megérdemelt sikert aratott a Vidéki Színházak Találkozóján. A várszínházi, Kerényi Imre rendezte Csíksomlyói passió óta ritkaságszámba megy az efféle produkció magyar színpadokon. S természetesen most sem a zenés történet tematizálható világa, világnézeti karaktere a meghatározó, hanem a játékból kibomló komplex világkép, a megélt emberi dráma. Pontosan az, ahogy Tamási, Szőke és a soproni társulat megismerni s bemutatni próbálja a mi igencsak bonyodalmas történelmünket.

Kovács Dezső