Egri Gárdonyi Géza Színház

Szögezzük le, szórakoztató mûfajban (is) legfontosabb erény a mértéktartás. Az egri Gárdonyi Géza Színház elõadása minimum egy órával hosszabb, mint lennie kellene. Nem tud választani Edith Piaf dalaiból, a közismert repertoár minden slágerét el akarja énekeltetni, ha már talált egy erre alkalmas és képes énekes-színésznõt.

Honnan ered a hiba? Két feltételezésünk lehet, amely a következő... három! Első lehetőség, hogy a címszereplő "ide nekem az oroszlánt is" alapon - mindent akar egyszerre. Valószínűbbnek tűnik, hogy a szerző, Pam Gems az igazi forrás. Darabja - cselekménynek alig nevezhető biografikus mesélgetés, csemegézés az életközhelyekhez kapcsolt híres dalok között. Kvázi antológia, amelyből minden produkciónak válogatnia kellene, a főszereplő (legjobb) képességei, a tervezett előadás jellege és karaktere szerint. Tehát a direkció, a dramaturg és (hazai szokás szerint) a rendező felelős azért, hogy mi kerül be egy adott, konkrét előadásba a lehetőségek tárházát és a dalok tömegét kínáló nyersanyaghalmazból. S tegyük hozzá, ha volna valamiféle rendező elv, akkor meg lehetne válogatni a felhasználandó kötőanyagot is!

De térjünk vissza a magunk hármas felosztásához, hiszen az is lehet, hogy túlbecsülöm a szerzőnő tudatosságát. A második lehetőség tehát a gyenge, szerkezet nélkül burjánzó darab volna, ám ez esetben a felsorolt felelősöknek intézkednie kéne, hogy a hibák kiküszöböltessenek!!!

Induljunk ki abból, hogy Pamelánk hősnői (köztük Marlene is, Edith is) a bulimia/anorexia tünetcsoport hordozói, tehát a féktelen zabálás vágya mozgatja őket, amely, mivel eredeti területén az étkezés/konyhaművészet kontextusában nem tud megvalósulni, túlkontrollált művészi magatartásban, életfogytiglani fogyókúrában manifesztálódik, vagy áttevődik egy másik területre, ami a mi esetünkben, Piafnál fékevesztett szexuális túlfogyasztáshoz vezet! Ez a kórtörténet azonban alig éri el a szappanoperák konfliktusainak színvonalát. Én arra gyanakszom, hogy szerzőnk és hősnői a mértéktelenségben (is) hasonlítanak egymásra. A felhasznált dalok döbbenetes mennyisége, a darab rétestésztaszerű elnyújtottsága ugyanabból a mindent behabzsoló vágyból fakad, mint az Edith által elfogyasztott férfiak száma. Nem is beszélve arról, milyen kellemetlen helyzetbe kerül egy kisebb vidéki színház, amely még a lehetséges szerepösszevonások racionális megoldását alkalmazva sem képes (Edithünk és) a produkció férfiigényét kielégíteni.

Tehát - kevesebb több lenne. Jobb helyeken, úgy mondják, 10-14 dal (szólószám) a standard. Sajnos itt az egész második rész felesleges és unalmas, hiszen az egyszer bevált recept szerint: "hiányt kifejező sanzon - alkoholizálás és/vagy kábítószerezés - férfifogyasztás - újabb sanzon" szekvencia többször is megismétlődik. A végén már nem a könnyeink folynak, még csak nem is a nagy igénybevételbe belefáradt énekesnőt, a kiváló Nádasy Erikát sajnáljuk, hanem hosszú időn át csak azt várjuk, hogy ez a jelképesnek is tekinthető, mechanikus őrlő malom végre leálljon. Közben persze viszolygunk attól, hogy a giccsszerű gondolkodásmódtól nem mentes szerzőnk mindezt, igen rossz ízléssel, talán a női sors jelképének szánja. Ha feminista lennék, utcára vonulnék, hogy ezt a primitív, leegyszerűsítő szemléletet elítéljem!

Kritikusként megállapítom: kár, hogy kellemetlen este kerekedik a tehetséges muzsikálásból, jó énekesből, vegyes-változó színészekből. Ezt azért valakinek kézbe kellett volna vennie, meg kellett volna akadályoznia. Nádasyról azonban kiderült a fővárosi közönség számára, hogy néhány sanzonnak kiváló előadója. Az, hogy milyen színésznő lehetne miközben énekel, ebben a rendezésben - örök titok marad. Kár.

Unoka Hugó