Jó, ha a nézõt meglepetés éri. Nem biztos azonban, hogy örül, ha prózát vár és helyette valami másban részesül. Ha Operába megy az ember többé-kevésbé tudja, mire számíthat. Ott dalban beszélik el. (Hat éves unokahúgomnak például tetszett a Traviata elõadása, csak azt nehezményezte, hogy sokat énekelnek).

Manapság a legváratlanabb helyeken és művekben egyszerre csak dalra fakadnak. A legprózaibbnak hitt színházban is. Mi ebben a gond?! Eddig is sokszor kísérte zene az előadást, de annak az volt a tiszte - vagy betöltötte, vagy éppen ellenkezően munkált -, hogy a háttérben, a kívánatos hangulatot szolgálja. De mostanában nem erről van szó, hanem valami zenésszínház-kényszerről, ami már szinte az összes, mindeddig prózai társulaton eluralkodott.

Mi a bajom ezzel a zenéléssel? A néző mást akar, mint a hétköznapokban, és ez más. Nagyon is más. Vidámság kell és móka-kacagás. Elgondolkodtak már azon, hogy miért volt kedvelt műfaj az operett az ötvenes években? Micsoda igazságok kimondására volt képes: boldogok csak az óperencián túl leszünk, ne hidd, hogy a szerelemért hűség jár cserébe (Csárdáskirálynő), no és az olyan filozófiai kérdésfelvetések, mint a Virág, virág, lótuszvirág miért muskátli nem lettél (Mosoly országa). Kellett a léleknek a hétköznapokból elvezető. Ma is valamire várakozva ülünk be a nézőtérre. Egyre többet dallanak nekünk.

Miért nem örülök én ennek. Nagyon kevés prózai színésznek van énekhangja, s ha van is, hiányzik az a pallérozottság, amely a hangot érzelemgazdag kifejezőeszközzé teszi. Az énekhang hiányát kivételes esetekben észre sem lehet venni. Törőcsik Mari zenés produkcióiban fel sem tűnik. Különös a zenei hitelesség. Kincses Veronika és Misura Zsuzsa hangja elhiteti, hogy törékeny, bimbózó leánykák, sokkal inkább, mint a náluk generációval fiatalabb darázsderekúak. A színművészetin azért tanul mindenki énekelni, hogy hangja érzelemgazdagabb legyen. Ám nem kellene mindjárt dalolni vele, azt imitálni, amit Barbara Streisand és Edit Piaf énekelt. Már csak azért sem, mert nem lehet. Egy-egy másodpercre el lehet "kapni" az intonálásukat, le lehet utánozni a mozdulataikat is. De szánandó az eredmény. A dolog azért is becsapós, mert énekelni jó. Nagyon jó. Mindenki dallik.

Nagyon sokszor eszembe jut egy énektanár. Ülök a nézőtéren, hallgatom a produkciót és azt gondolom, miért nem volt nekik Rádai Sárájuk. Rárai Sára a zeneiskolában tanított. Növendéknek azokat fogadta el, akiknek valamennyi - az ő minősítése szerint - lepkepupsztlinyi (hogy is lehetne ezt nyomdaképesebben fogalmazni? lepkeszellentésnyi?) - hangja volt. A többieket elzavarta. Ha egy oktávnyi volt a hangterjedelem, akkor azon belül sajátíttatta el azt, hogyan lehet az énekhanggal bármit kifejezni. Nyáron, a nyitott ablakok miatt kétemeletnyi magasságból is lehallatszott : ne bömbölj, ne öblögess, az orr nem a hangképzés szerve. Addig-addig munkálkodott, míg énekelni meg nem tanított. Még a háziszínpadi szereplést is ki kellett nála érdemelni. Senkinek nem engedett többet, mint amennyit a hangterjedelme és énektudása elbírt. Így volt öröm az énekszó nemcsak az éneklőnek, de a hallgatóságnak is.

Nagyon régen volt mindez - majd három évtizede. Nem is jutottak eszembe sokáig ezek az emlékek, csak mostanában. Ülök a nézőtéren és hallgatom a jobb sorsra érdemes színészeket, amint énekelnek, ahogy tudnak. Sóhajtozva Rádai Sára nevét emlegetem.

Józsa