Mostanában is voltak drámaíró versenyek, és a televíziók tudósítottak róluk. Pontosabban csak az egyik volt drámaíró verseny, a szó mostanában használatos értelmében, a másik inkább csak elõadási versenynek tetszett. A József Attila Színházban ugyanis pontosan az történt, amit néhány esztendeje Siposhegyi Péter kitalált: egy véletlenszerûen kiválasztott újságcikk témájára írók (ezúttal határon túli fiatalok-középkorúak) darabot rögtönöztek, amit aztán este elõadtak. A Tivoliban, ahol egyébként ezúttal Siposhegyi is fölszólalt, viszont elõre elkészült darabokat adtak elõ rögtönözve.

A Duna TV számolt be az egyikről, az M2 a másikról. A Duna TV nagy ívű bevezetővel kezdte műsorát, a színjátszás kezdeteitől egészen a görög drámaversenyekig vázolva a színjáték történetét. Ebből kiderülhetett, hogy annak a versenynek persze nem az ő műsorukban összefoglalt eseménysor a folytatása, hanem inkább az, amiről az M2 számolt be. Az athéni klasszikusok ugyanis nem rögtönözték darabjaikat.

Televíziós műsornak viszont mindenképpen a Duna TV-é volt a kellemesebb. Már csak azért is, mert fél órába sikerült összefoglalnia a nap eseményeit, míg az M2 műsora csaknem egy óra hosszan tartott. Más kérdés, hogy a televíziós riport alkalmas műfaj-e egy ilyen történés közlésére. A Duna TV riportja egy kellemes, vidám, játékos napról számolt be. A József Attila Színház igazgatója derűsen kommentálja, miként élvezkedik intézménye lázas működését látván. Az adásba csak kedves, eléggé okos beszédek és vidám előadásrészletek kerültek. Jó volt nézni az egészet, valóban az az érzése támadt az embernek, hogy a fokozott koncentráció és a csökkentett felelősség jót tesz a produkciónak.

Az M2-n bemutatott versengés a róla készült riporttal együtt szélsőségesebbnek, egyúttal szedett-vedettebbnek látszott. Itt közismert, jelentős drámaírói, színpadi múlttal rendelkező öregek előre megírt alkotásai kerültek színre, akik nyilatkozóknak is rutinosak, az előadást rögtönözve létrehozó színészeknek viszont képtelen kérdésekre kellett válaszolniuk, amikor az általuk játszott szerep milyenségéről, időszerűségéről faggatták őket. Keservesen keresgéltek elméjükben, amíg megtalálták az éppen odaillő (vagy éppen nem is annyira odaillő) közhelyet. Aztán egyszer csak a riporter szerepét átvette Gyurkovics Tibor, az írótárs, akiről elfelejtették közölni, milyen minőségben van jelen, miért kezdi hirtelen faggatni barátait. A legjobb részek azok voltak, ahol a színészek önfeledt ökörködésbe kezdtek, lemondtak arról, hogy valami okosat kiagyaljanak. A legtöbb igazság alighanem Alföldi Róbertnek abban a viccesnek szánt megjegyzésében volt, hogy mi szükség a hatheti próbaidőszakra, amikor az előadás végül is azután sem lesz olyan sokkal jobb. A kényszerű koncentráció bizonyára a színházban is sokat javít a munkamorálon.

Természetesen mindkét műsor eredményhirdetéssel ért véget. A Duna TV-ben megünnepelték a győzteseket. Az M2-n a szponzorok díjakat adtak át. Mindenki mindenkitől kapott mindenfélét, és mindenkit megemlítettek, aki valamilyen módon, például az ünnepi torta előállításával hozzájárult a produkcióhoz. Alighanem ez volt a lényeg. A támogatók, a szponzorok föllépése, cégnevek elhangzása. Bizonyára ők nyerték a legtöbbet.

Z. L.