Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdió
Közel két évtizede váltam el Alan Ayckbourntõl, akit nemcsak olvasójaként, nézõjeként, hanem fordítójaként is jóval többre becsültem, mint - merõben más okokból - a hazai kritika és a hazai közönség. Kritikusaink bulvárszerzõként kezelték le, a rendezõk a nehézkes magyar bulvár szabályai szerint állították színpadra, a közönség pedig ehhez képest makacsul nem találta elég szórakoztatónak. Magam az angol középosztály kiváló krónikásaként tiszteltem a szerzõt, aki a bulvár és az irodalom határán egyensúlyozva szellemes technikájú darabjaiban mindig megújulva képes bemutatni a polgári rétegek rossz közérzetét és nem egyszer fatális, már-már tragikus színezetû kommunikációs zavarait, s úgy véltem, külföldi recepciójának gátja éppen ennek a szokásaiban, önértékelésében, másokhoz való viszonyában nagyon speciális közegének a megközelíthetõségében rejlik. (Ayckbourn a maga bombasikereit csak hazájában aratta, még Amerikában sem sikerült meggyökereztetni.) A mi rendezõink viszont a közönség által legszívesebben látott helyzetkomikumot erõltették, holott Ayckbourn technikai virtuozitása nem a helyzetek poentírozásában áll, hanem elsõrendûen abban a kihívásban, amelyet minden darabjában maga elé állít - három karácsony három konyhában, hálószobák különbözõ fénytörésben, ugyanaz a cselekmény a ház különbözõ helyiségeibõl szemlélve, azonos berendezésû ház, amelyet váltakozó családok laknak stb. -, és még ezek a technikai trükkök is a szereplõk hasonló alaptermészetétõl és dilemmáitól kapják meg értelmüket.
A hetvenes-nyolcvanas évek óta Ayckbournnel már alig próbálkoztak színházaink, holott a szerző azóta is bámulatos termékenységgel ontja darabjait, amivel ugyancsak nem használ önmagának: egyrészt az ilyen nagyüzemszerű termelés mindig gyanút kelt, másrészt elszívja az időt a szövegeket felülvizsgáló-megújító reprízek elől. Mindenesetre az Időzavar, amelyre most a Budapesti Kamaraszínház rátalált, az életmű immár negyvenhatodik darabja, és Ayckbourn pályáján újdonságszámba megy: bűnügyi komédia még nem szerepelt az étlapján.
A bűnügyi komédia, amely itt a sci-fik közvetítésével oly divatossá vált időutazással kombinálódik, nem kedvez, sőt talán ellent is mond az elmélyültebb jellemábrázolásnak: látványos, de felszínes, egy-két tulajdonságra szorítkozó figurateremtést igényel, tehát, bármilyen paradox, Ayckbournnek ez a műve a többihez képest viszonylag könnyen exportálható. (Gondoljunk az Agatha Christie-adaptációk, elsőbben is a legendás Egérfogó karaktereinek dimenziótlan színességére.) A közönségnek könnyű a dolga: nem kell bonyolult és idegenszerű figurák magatartásába behatolnia, elég, ha hagyományos kihívásoknak próbál eleget tenni, vagyis megérti, hogy ki miért hol és mikor. Ez sem könnyű, de a nézők élvezni szokták. Adott esetben az időjáték bonyodalmait kell nyomon követni, vagyis kibogozni, hogy hogyan is változtatja, azaz forgatja jó irányba a darab három női szereplője - ugyanazon gyilkos tényleges, illetve végül megmenekülő áldozatai - a múltat úgy, hogy a jelen és a jövő rémségeire egyszerűen ne kerülhessen sor. Ehhez pedig nem kell más, mint hogy ugyanabban a szállodai lakosztályban időutazásokat tegyenek húsz-húsz éves átmenetekkel a jövő - 2020 -, a jelen - 2000 - és a múlt - 1980 - között. (Mellékesen a bemutató idején a jelen a naptári idő szerinti 1994-re volt lokalizálva, s ettől számítódtak oda-vissza a húsz éves intervallumok.)
Amit tehát a Shure Stúdióban kapunk, az nem tipikus Ayckbourn, és ha az előadásnak sikere lesz, az nem lesz tipikus Ayckbourn-siker - ez a darab felszínesebb és fogyaszthatóbb az igazi jó Ayckbournöknél.
A pályakezdő rendező, Révész Ágota mindenekelőtt fordítóként kelti fel a figyelmet: színpadérett, szellemes, Helena angol-magyar szlengjében fiatalosan üde fordítást produkált. (Csak éppen Helena becenevével, a familiáris ízű Hugival nem tudok mit kezdeni; az eredetit, a francia Poupée-ból - a. m. "Baba" - torzított Poopaye-t persze át kellett költeni, de aligha ily módon.) Ügyes a címadás is: a játékosan kétértelmű Időzavar jól helyettesíti az eredeti Átjáró ajtókat. Rendezőként Révész Ágota gördülékeny, egyszer-egyszer feszült, üzembiztos előadást hozott tető alá, s az üresjáratokról is inkább a szerző tehet, amikor a nők közötti jelenetekbe túl sok olyan információt pakol, amelyekkel a néző már kezdettől tisztában van. A darab egyébként tudatos hommage Hitchcock előtt, főleg a híres zuhanyjelenetnek van meg a maga pendant-ja, ennek érvényesülését azonban lerontja a túl kis méretű színpad: a gyilkos Julian (Dózsa Zoltán) lopakodását nem lehet a hátborzongatásig nyújtani.
Az előadás technikai része jó kezekben van, ám a szereplők megcsillogtatásában a fiatal rendező komoly akadállyal szembesült. Rutinos, biztos ízlésű, külső megjelenésükben és atmoszférájukban is hatásos, de azon túl az ábrázolás felszínességét a nézőtérre is kisugárzó erős jelenléttel ellensúlyozó színészek kellenének ezekre a szerepekre. A sötét Julian szerepében Dózsa Zoltánt emelhetjük ki, akinek játéka olykor felemelkedik kitűnő öregkori maszkja szuggesztivitásához; mellette Bacsa Ildikó fiatalos üdeséggel igyekszik kibontani az oda-vissza cikázó jellemfejlődés ívét a mazochista kliensekre specializálódott prostituálttól a finom és decens úrilányig.
Szántó Judit
