Mondjuk ki: a Cymbeline nem tartozik Shakespeare legjobb mûvei közé. Az irodalomtörténet a kései, mesés cselekményû drámák közé sorolja - úgy középtájra. Idõben a Pericles utánra, de a Téli rege elé - minõségét tekintve éppen fordítva: a Pericles elé, de a Téli rege mögé. A Cymbeline kalandos-fordulatos darab. Kimerítõen kalandos, fárasztóan fordulatos. Van benne minden: orozva nevelt trónörökös, udvaroncnak mérget osztogató királyné, hátrahagyott asszonya hûségére fogadást kötõ férj, más ruhájában pompáskodó királyi herceg. A sok oktalanság azonban - sajnos - céltalan is. A cselszövések hiába fonódnak egybe egyetlen hátborzongató jelenetben - Imogen királykisasszony erdei ravatalon ébred férje ruháját viselõ, fejetlen hulla mellett -, a szálak úgy futnak újra szerte szét, mintha mi se történt volna. A barlanglakó királyfiak szempontjából következmények nélküli epizód, hogy találkoznak Imogen húgukkal és hogy lenyakazzák az arra csellengõ Cloten herceget, a királykisasszony pedig, aki korábban csak azért akart a római követ szolgálatába szegõdni, hogy kimagyarázhassa magát számûzött férje elõtt, hiába hiszi férjét halottnak, akkor is a római követ szolgálatába szegõdik.

A cselekményt csak tovább bonyolítja, hogy végigvonul rajta egy háború is. A darab kezdetén a kelta Britannia tartomány nem akar adót fizetni a hódító rómaiaknak, az ügyből később nemzetközi konfliktus lesz - rezont azonban jobb nem keresni az államérdekek mögött. Amikor végül Britannia megnyeri a háborút, a győztes Cymbeline király felajánlja, hogy mégiscsak megfizetik az adót Rómának. A darab egyes fordulatainak bár van köze a nagypolitikához, a hatalmi logikának hozzájuk alig. Imogen mint Cymbeline király egyetlen ismert sarja az éleződő brit-római konfliktus kellős közepén átszökik az immáron ellenséges rómaiak táborába. Az esetnek nemhogy katonai-diplomáciai következménye nincs, de még dramaturgiai se.

A Cymbeline nem tragédia és nem komédia. Műfaját tekintve leginkább az, amit alcíme állít róla: románc. Nem embernél nagyobb erők játszanak benne halandók sorsával, nem a végzet suhog rajta végig súlyos szárnyain - csak a vak véletlen verdes-cikázik benne. A vágyak és a szenvedélyek nem többek ugyan önmaguknál, csapongani mégis úgy csaponganak itt, hogy a képzeletnek is nehéz követnie - az értelemnek próbálkoznia is fölösleges. A végén pedig nem igazság tétetik, hanem a szerelmeseknek szerencséjük lesz. Bármilyen anakronisztikusan hangozzék, a darab politikumát tekintve is leginkább romantikus: államférfi és -női szereplőit nem a reneszánsz machiavellizmus mozgatja, hanem a nemzeti érzés, a protonacionalista hév.

A Budapesti Kamaraszínház ifjú rendezőjének, Almási-Tóth Andrásnak valószínűleg nem tetszett Shakespeare nehézkesen érthető darabja. Pontosabban az tetszett benne, hogy olyan érthetetlen. Úgy határozott: bohózatot csinál belőle - a baj csak az, hogy amin oly jóízűt nevet, nem a darab értelmetlensége, hanem a saját értetlensége. Sediánszky Nóra dramaturggal egyetlen szereppé vonatja össze a két királyfi szövegét. Ami a három, egymás iránt szimpátiát érző testvér találkozásában a vér szava volt, az két szereplővel játszatva testvérszerelem. Így persze az egésznek semmi értelme. Kihagyatja a darab teátrális csúcspontját, Leonatus álmát. A jelenet minden színházi mértékkel mérve hatásvadász lenne - Leonatusnak álmában megjelenik halott apja, anyja és testvérei, ráadásnak még Jupiter is -, méltón dölyfös koronája ennek a dagályos darabnak. De hát a románc már csak ilyen - hiányában a leghangsúlyosabb jelenet a végső kimagyarázkodás, ami ritka mód egyszerre unalmas és zűrzavaros, bár ironikusnak szánják. Felvonul benne az összes szereplő - a jelenet végére az Ericsson Stúdió parányi színpadán többen hemzsegnek, mint ahányan a nézőtéren ülnek -, és elmesélnek Cymbeline királynak mindent, amit eddig láttunk. Az újító dramaturgia azért szolgál még meglepetéssel. A király, amikor megtudja, hogy Clotent megölték, a gyilkost legott agyonlöveti (!), csak ezután tudja meg, hogy a kivégzett fiatalember saját elveszettnek hitt fia volt. Cymbeline ezáltal a szó klasszikus értelmében tragikus hőssé lép elő, ez azonban a rendezés szándékával ellentétes, ezért a királlyal a következőket mondatják: "Imogen, kicsin múlt, hogy el nem estél a tróntól". Bizony, ez elég pimf, a nézőtéren heherészők azonban jobb, ha tudják: nem Shakespeare-en nevetnek.

A rendezésnek vannak jelmez- és kellékötletei is. A Cymbeline-t a 20-as évek tárgyi világában játszatja - nem tudom, miért, mostanság mindenesetre szokás az ilyesmi. A király frakkban, lampaszos nadrágban, a katonák antantszíjas uniformisban. Az ismerősen régimódi ruhák azonban, ha lehet, csak még idegenebbé teszik a meseszerű darab fordulatait. A rendezés viszont még a saját ötletét sem veszi komolyan: a főrangú szereplők például ha átlagembernek akarnak látszani, rendszeresen népviseletbe öltöznek; a hazájáért harcoló Leonatus géppisztolyos kommandóssá vedlik át, a barlangi királyfi pedig dárdával vadászik. De más kellékkel is van probléma. Az első felvonás elején tálalóasztalkán tankpezsgőt raknak ki egy sarokba, hozzávaló két pohárral, amit aztán szünetig ottfelejtenek. Az ital helyén is van egy római legénylakásban, királyi palotában is elmegy, de mit keres egy királylány hálószobájában?

Egy színdarabnak nem kell feltétlenül következetesnek lennie a színpadon zajló politikai játszmák szintjén, a szereplők egymáshoz való viszonyában azonban elengedhetetlen az ilyesmi - ha mással nem, hát a szereposztással kell ezt egyértelművé tenni. A darab szerint a királyné szeretné, ha édesfia, Cloten a mostohalányát, Imogent venné feleségül - ehhez képest megpróbálja a királylányt megmérgezni. A kettő az érdekek szintjén nyilvánvalóan kizárja egymást, de legalább az emberi viszonyok szintjén értelmezni lehetne. A királyné és mostohalánya valószínűleg nőként is rivalizálnak egymással - ebben az előadásban a királyné Tímár Éva és a királylány Nagy Enikő korkülönbsége akkora, hogy az előbbi az édesanyja is lehetne az utóbbinak. A királyné korban nem passzol a nálánál passzívabb, lassúbb, tehetetlenebb királyhoz sem: a színésznő lényegesen idősebb a férfikora teljében lévő Mertz Tibornál, ám ez sincs igazán kijátszva. A darabban Pisanio - Leonatus hű szolgája majd Imogen segítője - afféle átmenet Polonius és Lőrinc barát között: ügyetlenül óvatoskodó, bölcselkedőn elővigyázatlan figura. Akárhogy is, egy öreg ember - ehhez képest a kamaraszínházi előadásban Pisaniót a főiskolai hallgató Gula Péter játssza.

Az egyik legígéretesebb játékötlet, hogy Leonatust és Clotent ugyanaz a színész - Almási Sándor - alakítsa. Az előbbit környezete derék embernek tartja, más kérdés, hogy olyan naiv, hogy az már ártalmas. Az utóbbi mindenki szerint nagyon buta, úgyhogy hiába aljas, gyakorlatilag ártalmatlan. A két szereplő szellemi képességei hasonlóak, ártalmasságuk azon múlik, mit vár tőlük a környezetük. A rendezés sajnos a párhuzamos ellentétből mindössze annyit hoz ki, hogy - Cloten lefejezését megelőlegezendő - Leonátusszal is levágatják a saját ujját.

A színészi játékok jellemábrázolásban bábszínházi mélységeket céloznak meg. Tímár Éva királynéként ármányosan somolyog, Hável László az öreg tábornok szerepében szakállát rezegtetve deklamál, az egyszerű neveltetésű királyfit játszó Janicsek Péter főiskolai hallgató kerek szemekkel néz a világba. Imogen szerepe a többiekénél bonyolultabb megformálást igényelne: úrilányságához képest a királykisasszony túlságosan kalandvágyó, a kalandokhoz viszont túlságosan úrilány, az élete tele van tragikus lehetőségekkel, a tragédiához azonban ő maga túl életrevaló. Nagy Enikőnek naivaként ezt nem sikerül ábrázolnia. Az intrikus Iachimót alakító Karácsonyi Zoltánban a Shakespeare-t kiröhögni készülő rendező emberére talált. Nincs olyan alpári poén, amit Karácsonyi ki ne játszana: ha az ujjlevágós jelenetből kell kasztrációra utaló viccet csinálni, ő eldobigálózik a levágott testrésszel, ha hasba szúrva-haldokolva kell nevetést kicsikarni, ő készségesen produkál szélgörcsöket.

Mertz Tibornak Cymbeline-ként döntésképtelen uralkodót kéne játszania, de pur et dur gyávának látszani fél. Ezért aztán annyit ordít-rohangál az előadás során, hogy a végére egész leizzad bele. Nem csak ő, az is aki nézi.

Ezzel le is lehetne zárni a kritikát: egy gyenge darabból rossz rendezéssel kínos előadás kerekedett. Lehetne, de van még valami. Pontosabban valaki. Almási Sándor. Ha színészi munkáért fair play díjat lehetne adni, neki kéne kapnia. Egy az edző által eladott meccsen egymaga úgy küzd, hogy megmenti vele a játék becsületét. Sem Cloten, sem pedig Leonatus nem bonyolult jellemek - Almási tehetsége abban áll, hogy a két figura sorozatos ostobaságait úgy tudja ábrázolni, hogy mi mindet hitelesnek érezzük. Megrendülünk Leonatus saját megcsalattatása fölött érzett fájdalmán, elhisszük neki Cloten sértett hiúságában elkövetett dőreségeit.

Almási Sándor alakítása fényében látszik csak, milyen sötét is Almási-Tóth András rendezői szándéka: a színészek munkáját, az előadással kapott lehetőséget egyszerűen arra használja, hogy bemutassa: milyen rossz darab is a Cymbeline.

Zsámboki András