Új Színház

A címbéli két állatot - az utóbbi állítólag a legvisszataszítóbb teremtmény, ami egyáltalában létezik - Jarry használta saját szülöttjének leírásához, így segítve a mindenkori olvasót a minél pontosabb vizualizálásban. A francia századvég egyik legkülönösebb, egymûves szerzõként ismert fenegyereke, bohóca archetípust, mitikus figurát hozott létre Übü papa személyében. André Gide A pénzhamisítók címû regényében "rizsporos arcú, koromfekete szemû, furcsa, idétlen, szolgaszerû férfiként" jellemzi Jarryt, akiben "mesterkélt volt minden." E rövid életû, bizarr mûvész - aki erõs szellemi rokonságot tart Rimbaud-val, Apollinaire-rel; elõbbi nagy példaképe, utóbbi személyes jó barátja - kamaszkorának kellemetlen emlékû fizikatanárában lelte föl Übü õsmodelljét; többszörös redukálással, átalakítással, de a név is onnét származik.

Jarry mitikus ősszörnyetegként, egyszersmind mechanikus bábfiguraként, kreatúraként képzelte el Übüt, aki egyesíti magában az emberi lény minden visszataszító, rémisztő tulajdonságát - olyan ő, mint egy szennyvízgyűjtő -, a legbornírtabb kisszerűségbe oltva. A "módszeres rombolás" maga, aki gyönyörűségét leli a szisztematikus gyilkolásban. Jarry legalább annyi elvont filozofikus érdeklődéssel és hajlammal rendelkezett, mint amennyi infantilizmussal, a dadaizmust megelőlegező abszurd látásmóddal, így megírta az "ikerdarabot" A láncra vert Übü címmel: a despotalétben csalódott Übü itt tökéletes rabszolgává vagy kispolgárrá lesz, hisz abszolút destruktivitása csakis így teljesedhet ki. Mottója: "Potrohomadta! Semmit se rombolunk le, ha még a romokat is le nem romboljuk! Márpedig nincs más módja, csak az, hogy szépen sorakozó épületeket emelünk belőlük." A figura rendkívül összetetté és nyitottá válik ezáltal, sokkal átfogóbb érvényű, semmint hogy túlságosan konkrét történeti korokhoz vagy alakokhoz kötődő értelmezéseket elbírna. (Jarry maga is erősen tiltakozott ezek ellen.) A szadizmus, a paroxizmusig menő eszelős hatalomvágy, a mohó birtoklásigény, a korlátokat nem ismerő stupiditás és gyávaság keveredik benne a romlandó emberi matéria gusztustalan jegyeivel. "Ádáz bulimiásként az egész világot bezabálná, bendőjében átalakítaná." - írja róla Nicolae Balota, az abszurd irodalom kitűnő kutatója, aki egyértelműen Ionesco és Beckett előképét látja Jarryban.

Gáspár Sándor és Bánsági Ildikó | Benda Iván felvétele

Bár Übü zseniális lelemény, a róla szóló darab nem minden ízében az. Legyünk őszinték, olvasva időnként túlírtnak, önismétlőnek hat, a szerző tobzódik egyébként valóban élvezetes nyelvi ötleteiben - melyeket Jékely Zoltán invenciózus fordítása pontosan közvetít -, s a két fő karakter működtetésén túl egyéb dramaturgiai problémával nem foglalkozik; ilyenek nyilván nem is érdekelték. "Rémbohózatot" írt, vaskos, erős hatásra törve: lazán kapcsolódó, feketén groteszk jelenetek füzérét.

Semmiképp sem hagyható említés nélkül a Katona József Színház óriási nemzetközi sikerszériát is befutott, tíz évig műsoron lévő produkciója, mely jeles darabja az egyébként ritkán játszott dráma előadás-történetének. Művész és néző agyában egyaránt ott lappanghat az emléke, lévén immáron része egyfajta közös színházi tudatnak. A Kiss Csaba rendezte mostani vállalkozásra első pillantásra azt mondhatjuk, hogy a szónak minden értelmében jóval visszafogottabb, mint a Zsámbéki jegyezte változat volt. A rendező erősen meghúzta a szöveget - igaz, helyenként hozzá is adott -, számos szerepet kihagyott és összevont; szinte "kamarásította" a művet. Választása mögött akár ironikus gesztust is sejthetünk: ő, aki olyannyira vonzódik Shakespeare világához, kivált a "darabhoz", mely oly baljós, hogy babonából még a címét sem szokás kimondani, miért ne rendezhetné meg ezt a "tragikus bohózatot", mely hemzseg a Macbeth-, Hamlet- és egyéb Shakespeare-reminiszcenciáktól, természetesen a leggyilkosabban parodisztikus közelítésben. S mindehhez rendelkezésére állt a főszerepekre két nagyszabású színész: Bánsági Ildikó és Gáspár Sándor.

Hogy az előadás mégsem "ül" igazán, annak fő oka, hogy túlságosan "jól fésült", nett, óvatos. Gáspár Sándor Übüje távolról sem borzongást és viszolygást keltő, riasztó emberi véglény; a színész érezhetően az alak elpusztíthatatlan, mindent túlélő kisszerűségét, gyávaságát kívánja hangsúlyozni, a színtiszta komikum lehetőségeit használva ki elsősorban. Bánsági Ildikó királynéja is inkább zsémbes házmesterné, mint férjének méltóan ormótlan párja, "némberfelesége". Színészi reflexből, de lehetséges, hogy természetes, zsigeri viszolygásból mindketten mintegy a figurák emberiesítésére, szelídítésére törekszenek, s ez óhatatlanul elszíntelenít. A sötétebb tónusok háttérbe szorulnak - miként az egész előadásban.

A többi színész jóval hálátlanabb helyzetben van, kettejüket kivéve. Botos Éva nagy örömét leli a bosszúszomjas fiók-Hamlet Bugrislav királyfi szerepparódiájában, Nagy Mari pedig számos, igen eltérő jelzésszerű figura felskiccelésében.

Több sarkítás, szélsőségesebb megoldások, a realisztikus közelítéstől való markánsabb elrugaszkodás jót tett volna, többet érzékítene meg az Übü-jelenség komplexitásából. Így halk lett a végeredmény - a Jarry szívének annyira kedves harsány, idegesítő, netán provokáló árnyalatok nincsenek jelen. Übü domesztikálódott.

Barabás Judit