Újvidéki Színház Sziveri

János Mi szél hozott? (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989) címet viselõ verseskötetében olvasható a Szelídítés címû tízrészes, mûfaji megjelölés nélküli "fejezet", melyet a költõ "Antoine de Saint-Exupéry és René Magritte szellemének" ajánl hódolattal, és amely az életmû egészében mind az egyéni költõi hang megtalálása, mind pedig a versekben megnyilatkozó életszemlélet tekintetében a híd szerepét tölti be a kezdeti korszak versei és a tõlük lényegében különbözõ késõbbi, az ún. nagyversek között. Sziveri ebben a kötetében jut el a léttel kapcsolatos - ki vagyok, ki vagy s ki a költõ? - kérdésekig. ("Hány ember vagyok én? Hány ember vagy te? S hány ember a költõ?") Ekkor formálódnak még hol kimunkálatlanul homályos, hol pedig már célba találóan pontos és szikár verssorokká azok a léttel kapcsolatos gondolatok, amelyek majd az életmûvet záró nagy versekben a legszemélyesebb megéltségtõl hitelesítve szólalnak meg. Ekkor tart a költõ hangpróbát a rá majd annyira jellemzõ groteszket és lírait vegyítõ megszólalási formából, költõi dikcióból.

Hogy az eszmélést példázó kérdések drámai felvetését Sziveri Antoine de Saint-Exupéry és René Magritte szellemének ajánlja, azzal mintegy kijelöli azokat a támpontokat, amelyekhez kötődve, amelyektől irányítva teszi fel a létezésre vonatkozó kérdéseit.

És erre az Antoine de Saint-Exupéry-i és René Magritte-i kettősségre épül a Szelídítések címet viselő, Sziveri János drámai verskollázsából és verseiből összeszerkesztett előadás az Újvidéki Színházban, amely azonban nem egy költői opus színpadra ügyeskedett változata, hanem következetesen végiggondolt s ezt a végiggondoltságot pontos színpadi képekbe fogalmazó - színház.

Kollektív színházi tett, amely Sziveri művei alapján (Gyarmati Kata dramaturgi közreműködésével), de szuverén színpadi formanyelven - a szövegtől nem függetlenül, hiszen abból kiindulva teszi, nyilván az hívta életre, ám szöveg nélkül is érthető színházi módon, eszközökkel - fogalmazza meg az élet groteszk és költői pillanatait.

Ezek bontakoznak ki előttünk a színen, előbb a Nagy József-féle színházat idéző emberien esetlen, de hitelesen groteszk kocsmai jelenetben, majd pedig ettől elemelkedve, elszakadva a születés és a szerelem pillanatát kibontó szép lírai képben, illetve az apa-fiú viszony közéjük szőtt komikus párjeleneteiben, hogy végül a halál természetes melankóliája zárja le a színpadi, s ugyanakkor felismerhetően életszerű történetet.

A költő a lét alapkérdéseit teszi fel, az előadás pedig a létezés alaphelyzeteit mutatja be, ábrázolja.

Elég egy tárgy, egy mozdulat, egy fénypont - ebből, ha több van, az már maga a csillagos ég -, hogy az élet legfontosabb pillanataival, a szerelemmel, a születéssel s a halállal szembesüljünk. A kezdet, a vég, s ami közte van/lehet, és a legszebb az ember életében, az a néhány perc boldogság, ott játszódik le Mezei Kinga színpadán, Nagy Gábor és Szorcsik Kriszta mozgáskompozíciójában, Mezei Szilárd zenéjére. Minden pátosz nélkül, de tisztán, ünnepélyesen, mint a legszebb szerelmi óda, minden érzelmesség nélkül, de a legtöményebben érzéssel telítve, minden közönségesség nélkül, de a boros-mámoros esetlenség felismerhető mindennapiságával.

És hogy mindez ne csak néhány pillanat szép, kidolgozott, pontosan megcsinált színpadi jelenete legyen, s így maradjon meg bennünk, jóllehet, ami a színen történik, az szép, kidolgozott és szakmailag tökéletes, hanem létfilozófiává váljék, abban segít a Narancs mamának mondott ősanyajelenség, aki - mint a Csongor és Tündében az Éj (jut eszembe: a Szelídítések módján, stílusában milyen egyedülálló, csodálatos, s egyúttal talán minden eddiginél hitelesebb Csongor és Tünde-előadást lehetne csinálni!), ki öléből a világot szülte - puszta jelenlétével is figyelmeztet a színpadon felvillanó, újra s újra történő, mert mindannyiunk életében megismétlődő pillanatok parányiságára és végtelenségére, mondhatnánk, örökkévalóságára.

Mindenki és minden, aki ebben az életnek nevezett léthuzatban van és lehet, él, akar, vágyakozik, szenved s meghal.

Minden jelenet külön részletes leírást s ily módon elemzést érdemel(ne), ha egyáltalán leírhatók lennének a tekintetekből, az érintésekből, a mosolyból és könnyből (ahogy az előadás egyik szerb méltatója fogalmazta) szőtt pillanatok, mindaz, ami a lét legparányibb összetevője, életünk atomja, s ami a színpadon mégis olyan ritkán tud megmutatkozni a maga hiteles és ugyanakkor művészi valóságában.

Ahhoz, hogy ez megtörténjék, olyan ihletettség kell, amelytől néhány elnyűtt, szemre csúszott fekete kalap egy (kocsma)asztal körül s az asztalon néhány fekete, elnyűtt kabátujjból fehérlő kézben a cserépbögrék színházi (művészi) valósággá válhatnak. Egy asztal, ugyanaz, amelyik a kocsmában volt, és két egymásba süllyedt tekintet, meg a másik érintésére hidracsápokként megsokszorozódó két pár kéz elég, hogy csodálatos szerelmi jelenet fejlődjék. Egy vég narancssárga vászon, amely, mint a másik bőre fejthető le a testről, és olyan, mint afféle szerelmeseket összekötő köldökzsinór, elég ahhoz, hogy meghatározza egy férfi és egy nő együvé tartozásának teljes lírai és drámai viszonyrendszerét. (Talán ez a jelenet van legközelebb az Antoine de Saint-Exupéry-i elvhez: meghalni azért érdemes, akit megszelídítettél!) Egy mozdulat, mellyel a madzaggal megkötött, potrohszerű hasat rejtő nadrág tulajdonosa, miközben kacsázva előre siet, jelzi, ki itt a gazda, és ki az, akinek hallgass a neve.

Nem kell egyéb ahhoz, hogy a látvány színházzá legyen?

Már hogyne kellene. Kell például néhány színész, akik csapatként hiszik, hogy a színházban a színészek, illetve a játszók és a nézők közötti együttlélegzést létrehozó feszültség forrása a mozdulat, a zene, a fény, s természetesen, bár nem kiemelten a szó. S akik ennek a felfogásnak képesek komplex művészi formát adni.

Attól függetlenül, hogy a három tandemre osztott színészcsapat minden tagjának s az előadás szerkezetében magányos, de lényegében mindenkihez kötődő Narancs mamának (H. Faragó Edit) is vannak igazi színészi pillanatai, az előadás valódi értéke a hibátlanul összehangolt kollektív teljesítmény, melyet sem Mezei Kinga és Nagypát Gábor érzelemteljes, sem Szorcsik Kriszta és Balázs Áron líraian groteszk párjelenetének izzása, nemkülönben Magyar Attila és Szabó Attila az előadás komoly pillanataiba oldódást hozó, függőségi viszonyt ábrázoló közjátéka nem tör meg, ellenkezőleg, eggyé forraszt.

Az Újvidéki Színház előadása Sziveri János verseinek töredékeire, soraira, érzelmi-gondolati motívumaira épül, ezekből s ezeken formálódik, de nem Sziveri-est, hanem öntörvényű színház, melyben az előadás költészetét nem a szó, hanem a látvány jelenti, azok a játékötletek, amelyeket a rendező és színészei csodálatos technikával precíz színpadi helyzetekké formálnak, élethelyzetekké, érzelemmel és (ön)iróniával, belefeledkező lírával és kemény drámaisággal, tragikus elveszettséggel és komikus esetlenséggel.

Gerold László