Új Színház Stúdiószínpad

Nehéz a dolga manapság az epatírozóknak - egyre nehezebb. Burzsoá még csak akadna, megbotránkozni való téma viszont alig. Se Isten, se Haza, se Család. Ilyenek ezek a mai burzsoák: ezeknek már semmi se szent. Halász Péternek mint régi polgárpukkasztónak mégis sikerült témára találnia, olyanra, ami - ha elviccelõdnek rajta - méltán számíthat közfelháborodásra.

A halálos beteg gyermek minden, csak nem vicc. A halálos beteg gyermek tragédia. Még viccelődni se kell, elég, ha nincs a színészeken koturnus, gyolcstóga, a háttérből nem zeng a sok-van-mi-csodálatos, elég - és a nézők ledöbbennek. Pedig minden olyan ismerős, vagy ha hál’ isten nem, akkor annyira valószínű: rémült telefonhívás a munkahelyre, zavarodott anamnézis, kínosan vidámkodó mikulásozás a gyerekosztályon, orvosi szakirodalom kétségbeesett tanulmányozása, csüggedt fertőtlenítés, rostokban és antioxidánsokban gazdag reggeli készítése, beszélgetések a sötétben a hitvesi ágyon... Olyan az egész, mint a pop-artban: elég, ha lefotózzuk és kinagyítjuk, ha megcsináljuk a pontos mását plasztikból, elég, ha elég hétköznapi és posztamensre rakjuk - máris döbbenetes, meghökkentő, zavarba ejtő. Leukémia a színpadon. Tragédia és mégis olyan pimf. Menete van, rendje van, statisztikai valószínűsége van - és mégis tragédia. Az ilyesmit csak jól kell megválasztani, színpadra vinni - innentől kezdve automatikusan zavarba ejt.

Benda Iván felvétele

Halász Péter Gyerekünk című darabja minden, csak nem automatikus, sőt. Spontánul rafinált. Hőse, a leukémiás kisfiú meg se jelenik a színen, a középpontban az apuka - Hirtling István -, körülötte a nők: a feleség - Kari Györgyi -, a titkárnő - Kecskés Karina -, a doktornő - Egri Márta - és a pedagógus - Takács Katalin. Körülöttük mi, a nézők. Szereplők-résztvevők statikus-hierarchikus rendben. Az apuka: átlagos, egészséges, normális. Mainstream. Ehhez képest a négy nő mintha klinikai pszichiátriai albumból léptek volna elő. Ilyen, kérem, a borderline skizofrén, ez egy szorongó katatón, ilyen a kataplexiás affektív sérült, ez meg egy bipoláris kedélybeteg hipomániás korszakában. (Az előadás végignézése után ki-ki beazonosíthatja a színészeket-elmebajokat.) A nézőket némi macerálás - erőteljes felszólítások, testi moleszta - nyomán vonják be a játékba. A darab azzal indul, hogy Takács Katalin végigmegy a színen, leejt egy csecsemőt, felveszi, ránk bámul. Leejti, felveszi, ránk bámul, leejti, felveszi, ránk bámul, leejti, felveszi, ránk bámul. Epatírozva vagyunk, próbálunk nem nagyon nyárspolgárnak lenni, a következő nézős játékba is belemegyünk, annál is inkább, mert a játék épp arról szól: nem is mi vagyunk a nézők, legalábbis a csecsemőleejtős darabnak, a Leukémiának nem (Halász alkalmasint logikai paradoxonokat elkerülendő hívja a reflektált darabot így, a reflektálót meg Gyerekünknek). Próbálunk együtt érezni a leukémiás kisfiú szüleivel. Az apuka - sajnos - feltehetőleg csalja az asszonyt a titkárnőjével, a leukémiával kapcsolatban pedig állandóan azon izgul, hogy mit fognak szólni hozzá a munkahélyen. Nagyon nyárspolgár. Aki az anyukával vagy a többi nővel empatizál, az maga sem normális. Lehet úgy is tenni, mint akinek semmi köze ezekhez az emberekhez, de hogyan, ha egyszer már belementünk a nézőmolesztálós játékba? Halász kelepcéje tökéletes.

A darab ugyan nem, de azért lehet vele mit kezdeni. Jellemek nincsenek benne, ilyesminek az ábrázolására-megépítésére sincs lehetőség, figurák viszont vannak, és mivel a színészeket jól válogatta hozzá a rendező, be is mozdulnak. A helyzetek főként monológokból - jobb esetben, párhuzamos monológokból - állnak, viszont jól vannak megírva - a két legjobban sikerült az anamnézis és a kémiatanárnő fogadóórája. A vérrealista játékstílus jó ritmusban váltakozik a stilizálttal, abszurd telefonbeszélgetés groteszk télapófingatással, a szöveges poénok a zenés ötletekkel - az utóbbiak közül a legjobb-leghátborzongatóbb, amikor a Mikulás gyermekkórus hangjaira egymáshoz kötözött kis cipőket húz végig a színpadon. A jelenetek statikusságát a beiktatott nézőmacerálás van hivatva mozgalmasabbá tenni. Nem jó eszköz, külsődleges eszköz - Halász viszont tudja jól használni. A macerálások a jellemek meghosszabbításai a nézőtérre. A "mit fognak hozzá szólni"-n aggódó Hirtling apukának megesküszünk, hogy nem áruljuk el, milyen unalmas a Leukémia című darab, Takács Kati, mint a kultúra hipomániás fáklyavivője, köszönetet mond nekünk az előadás létrehozásában vállalt közreműködésért.

Halász Péter még azt is eléri, hogy mi, nézők, végül arcunkon megkönnyebbült mosollyal menjünk haza - nem kéne. A darab végső csavarja, hogy a gyerek nem hal meg, hanem felnő és buzi lesz. A szülők, mintha mi se történt volna: az anya tovább sopánkodik, az apa tovább izgul, hogy mit fognak hozzá szólni. Amit eddig élni tragikus volt, az most legfeljebb kínos, amit eddig nézni kínos volt, az most komikus. Pontosabban, tragédiát sosem is élt át senki, ennek az emberpárnak nincs olyanja, amivel azt foghatná, nem is volt, ezeket egyszerűen ha bármi kizökkenti, ilyenek lesznek. Az anyuka sopánkodós, az apuka izgulós. A nézők zavart együttérzése nem egyszerűen csökken, mert a leukémia gyógyulással végződik, hanem objektum hiányában megszűnik - ne fecséreljük empátiánkat fölöslegesen! Örüljünk inkább, hogy kiszabadultunk Halász érzelmi kelepcéjéből! Az előadás még néhányszor véget ér, mi pedig megkönnyebbülten tapsolunk. Kár.

Zsámboki András