József Attila Színház

Képzeletben egy asztal mellé ültetem Fejes Endre hõseit: várom, hogy a holdfényben, vagy hunyorgó lámpa mellett ki-ki elsorolja, amit a valóság párnáján álmodott. A sort talán az elsõnek megismert Hazudós nyitná meg, azután rálicitálna a színpadon is hódító szívrabló, a Sötétruhás fiú. A görög diplomata szerepében tetszelgõ esztergályos meg a Teleki téri árudáról ábrándozó Mocorgó remekül megértenék a világháborús harctéren, õrségben és fedezékben is a képzelt zöld szemû asszony lidércalakjával vigasztalódó, az ötvenes évek osztályharcos hétköznapjaiban sosemvolt nagysurányi kastélyáról áradozó, szerepjátszó altisztet, Vonó Ignácot is. Egyikük sem kételkedne a másik megálmodott igazában... Mint ahogy a körülöttünk élõk, barátok, bajtársak, szomszédok és szeretõk is hisznek Fejes Endre szépen szóló, hitelesen hazudó hõseinek. Mert ezeknek az élet kíméletlen küzdelmeiben alulmaradó kisembereknek a szó a legerõsebb fegyverük. Szavakkal hódítanak és szavakhoz, mesékhez menekülnek, kitalált történetektõl várják a megváltást.

Ezért is szeretjük annyira hallgatni őket. Szeretjük elhinni azt is, ami hihetetlen. Magunknak sem valljuk be, hogy még Vonó Ignác festett egekbe néző, fellegjáró álmait is könnyebb elhinni, mint Fejes Endre e remekbe sikerült teremtményének színpadi szerencséjét! Azt a hazai színházi életben szokatlan, zökkenőmentes indulást, ami azóta is egyedülálló. A krónika szerint ugyanis Fejes Endre egyszer csak betoppant 1969 telén a Madách Színházba, hóna alatt egy eredetileg a rádió számára írott darab kéziratával, és egy hét múlva már megkezdődtek Kerényi Imre vezetésével a darab próbái a Madách Kamarában. A színház még eredeti műsortervét is megváltoztatta, hogy minél előbb megtarthassák a Vonó Ignác bemutatóját. Így sikerült - igaz, mindössze két nappal - megelőzni, lekörözni a Magyar Rádiót. De a bemutató ott is esemény volt: Rácz György rendező Latinovits Zoltánra osztotta Vonó Ignác szerepét, Ruttkai Évára özvegy Máknét.

A darab az 1969. december 19-én megtartott ősbemutató óta - érdeme szerint - gyorsan beszáguldhatta volna Közép-Európát, vagy legalábbis a hazai színpadokat. Diadalútja azonban meglehetős késéssel kezdődött. Politikai óvatosság tette, vagy az utánozhatatlannak vélt ősbemutató kirobbanó sikere? Ennek kellett elhalványodnia ahhoz, hogy mások, másutt újra próbálkozzanak? Tény, hogy majd egy évtizedbe telt, amíg Fejes darabja újra színre került, előbb Miskolcon, Veszprémben, azután Szolnokon, és a Józsefvárosban is. A példa és a mérce természetesen továbbra is a legendává nőtt első Vonó Ignác, a leghitelesebb Fejes-színész, Garas Dezső alakítása lehetett. Hiszen Garas nem csupán egy habókos, kacska kezű altisztet játszott el, hanem az író megfogalmazatlan gondolatait is megjelenítve, az eltorzult magyar alkat mitologikussá növekedett reprezentánsát, "az" altisztet. A nyugdíjas állásában megelégedett, önként alázatos, libériás proletárt, aki egyszerre úrhatnám és kiszolgáltatott. Oldalán a szerző kegyelméből és saját nyomorúsága folytán mellérendelt szerelmes-hűséges özvegyasszonnyal, azzal a groteszk proletármúzsával, akit Kiss Manyi teremtett. Örkény a Macskajáték sikersorozata után jegyezte meg, hogy ő nem egy Macskajátékot ír, hanem annyit, ahány Orbánné született. Kiderült, hogy Fejes hősei is képesek arcot, alakot, életkort váltani: Bán János kamaszküllemében kortalan, költői lelkületű Vonó Ignáca után Madaras József egy tömbből faragott, nyerseségét hol leplező, hol levető altisztje bizonyította, hogy Vonó Ignácból is több van. Mák Lajosnét Kiss Manyi után Margitai Ági (életkorából következően is) vonzóbbnak, a nemi csatában esélyesebbnek ábrázolta, remekül.

A dráma ősbemutatója a magyar dráma felfelé ívelő, kivételes korszakára esett. Történelmi féligazságok után a kortársak történelmileg meghatározott, a körülményektől mégis olykor függetlenedő habitusának vizsgálata, a tragédia és komédia keresztútján született tragikomédiák újszerűsége a hatvanas évek végén friss levegőt hozott a színpadra. Reveláció volt a hagyományos dramaturgia normáit fellazító epikus dráma, új lehetőség a novellának, kisregénynek sikeres epikus művek egész estét betöltő dialógusokra tágítása. A Rozsdatemető írója előbb sokféle sorsból, cselekményszálból sodort családregényét sűrítette hatásos színpadi képsorba, azután Vonó Ignác alakja köré komponált, viszonylag rövid novellájából, négy évtized majdnem eseménytelen krónikájából ragadta ki hőse sorsának fordulópontjait az első világháborútól az 1956-os eseményekig. Méghozzá oly módon, hogy a történelem nem tárgya és nem kulisszája, de meghatározó háttere az egyes jeleneteknek. Ennek ellenére, az idő múlását Vonó Ignác drámájában nem a történelem és a történet fordulatai, hanem a hős évtizedenként azonos rituálé szerint ünnepelt születésnapjai mérik és tagolják. Mintha nem is alulnézetből, hanem csak oldalról, a privát élet egy élesen megvilágított szögletéből figyelnénk a történelmet. A magánszférának ez a megkülönböztetett helye, szerepe jó évtizeddel 1956. november 4. után tiltakozást jelentett és menedéket kínált. Sejthető, sőt kiszámítható, hogy az erre az életérzésre, széles körben előtérbe kerülő individuális értékrendre a mai néző is fokozott figyelemmel és érzékenységgel reagál.

Fejesnek a Rozsdatemetőben kirajzolódó - annak idején heves vitákat kiváltó - történelemszemlélete Vonó Ignác Hábetlerékénél is szűkebb kis világában is az elszenvedett történelemről és a túlélés viszonylag tűrhető módozatairól és módszereiről vall. Arról, hogy az első világháborúban a frontra kényszerített kisember számára szerencse lehet még a sebesülés is: ennek - és a felsőbbség kegyének - köszönhette Vonó Ignác, hogy szerény, de biztos megélhetéssel, nyugdíjas állással rendelkező altiszt lehet az urak világában. Élete később, a társadalmi rendet, hatalmi hierarchiát is fenekestől felfordító viharban sem sokat változott: munkahelyéből, az OTI-ból SZTK lett, de Ignác, az altiszt továbbra is fényesre pucolhatta a tanácsos úr cipőjét. A tulajdonviszonyok gyökeres átalakulása után is albérlő maradt özvegy Mák Lajosné Homok utcai lakásában, szívesen látott vendég a főbérlő konyhájában és verejtékszagú ágyában. Évődtek, veszekedtek, ittak és szeretkeztek is néhanap, de feleségül mégsem vette az asszonyt, hiába törte az magát pálinkával és palacsintával megbecsült albérlőjének egzisztenciát is jelentő szerelméért.

Epikus folyamatosságnak nyoma sincs a cselekményben: a második világháború valójában főként csak következményeiben szerepel. A darab második része pedig azonos státusban, de egészen más környezetben mutatja Vonó Ignácot. Addigra már a hozzáillő és hozzá hűséges, ordenáréságában is szeretetre méltó proli asszony helyett egy deklasszálódott úrilányt, egy finom lelkű, kissé merev hajdani apácát választott társnak. Virág Teklát, aki elérhetetlen volt és idegen, mint a holdfényben megidézett zöld szemű asszony, de azután váratlanul mégis meghódítható, és akin keresztül az altiszt végre bejuthatott a rég csodált úri világba. Pontosabban az urak Magyarországának addigra már elsüllyedt Atlantiszába. Igaz, nem felfedezőként, nem hódítóként, vagy éppen a történelem által kirendelt igazságtévőnek - ahogy a korabeli ideológia hirdette -, hanem Virág Tekla kihűlt ágyán keresztül, lopakodva, önmagát megtagadva, álarcban és álruhában. Nem a nevét, munkakörét kellett retusálnia, "csak" a múltját: Ignácot földjét, vagyonát vesztett földbirtokosként simán maguk közé fogadták a történelem kárvallottjai. És ezzel a győzelemmel kezdődik az altiszt igazi veresége. Egy ember, aki saját otthonában sem lehet önmaga - boldognak is csak tettetheti, hazudhatja magát...

Kisemberek végig sem gondolt identitásválságát erről az oldalról nemigen ábrázolták Fejes Endre előtt. Morális ítéletet sem mondtak az övénél hitelesebb empátiával az új világ felfedezői. Nemcsak korabeli sikerének, a darab évtizedeket túlélő érvényének is ez az (egyik) titka. Vonó Ignác leplezett tudathasadása és a leleplezéstől való félelme folyamatos, növekvő feszültséggel tölti be a színpadot, és hálás játéklehetőséget kínál a címszerepet játszó színésznek is. Címeres pecsétgyűrűje, értékes ezüsttárcája - mindkettő a tanácsos úr potom pénzért vásárolt kincsei közül való - csak kellék. A lényeg a színész hallgatása, hümmögése, és az az eltitkolhatatlan stílus- és modorbéli disszonancia, aminek a hős nyilván nincs is tudatában. Mint ahogy a mi bunkofonos, luxuskocsikban terpeszkedő újgazdagjaink sem tudják, mikor lóg ki szőrös lábuk a makkos cipőhöz viselt kurta zokniból. De hasonlóképpen visszafogottan érzékelteti, jelzi Fejes Endre a környezet értetlen cinkosságát is.

Vonó Ignác úrhatnámsága csak annyira stilizált, amennyire a népmesék királyának dikciói: "Ó, sokszor átfut rajtam, ó, anyám, ó, apám, ó drága szent hazám, lóra termett szerencsétlen magyar nép. Hová lett az ősi kastély, hatalmas kertjében, százados fák alatt tiszta vizű patak. Holdfényes partján a zöld szemű asszony, titokzatos hölgy, akiért párbajban átlőtték a csuklómat." De a nagyúri társaságban senki sincs, aki az andalító szövegből kihallaná a hamis hangokat. Máknénak kell berontani Virág Tekla szalonjába ahhoz, hogy leleplezze (és megmentse) "idegenbe szakadt" párját. A proletariátus hatalmát féltő és fitogtató házmesterné, miközben büszke arra, hogy "a barikád teljesen megfelelő oldalán áll", ott, ahova "a történelem előreforgó kereke pontosan beigazította", épp olyan természetességgel használja a belőle kikívánkozó, erőteljes, nyers kifejezéseket, az évtizedek alatt ráragadt falvédő bölcsességeket és a mozgalmi zsargonnak a nép közé szivárgott, tartalmatlan frázisait. Máknénak ez a háromféle elemből szőtt nyelve, ez a hangsúlyosan heterogén stílus akkor is eleven és kifejező, ha valójában senki sem használja a Homok utcában: Fejes hősei, akárcsak a Rozsdatemetőben, itt is merészen élnek a rájuk, és csak rájuk jellemző, költött szókompozíciókkal és megcsavart, dupla fenekű mondatokkal.

Az idei felújítás előtt tartottam - tartottunk - tőle, hogy Fejes hőse, három évtizedet átvészelt drámája túlságosan közelről szenvedte meg a politika hullámverését ahhoz, hogy túlélje a rendszerváltozást. Hogy a nézőtéren ülők, akiknek nemcsak az első világháború, de 1956 is történelem, képtelenek lesznek azonosulni egy történelmi kulisszák között tévelygő, tapogatózó, önmagához hűtlenül is hűséges emberarcú kaméleonnal. De a darab rácáfolt gyanakvásunkra. Én magam még azt sem éreztem, amire Bóta Gábor utalt a Magyar Hírlapban, a közönség kezdeti tartózkodását. Éppen ellenkezőleg: úgy tűnt, hogy a nézők, életkortól függetlenül, értik és érzik, hogy a kiszolgáltatottságát készséggel viselő és elviselő altiszt maradandó típusa, már-már etalonja a magyar kisembernek. Vonó Ignác olyan alázatosan és leleményesen fogadja el a körülményeket, mint aki eleve számol a lázadás reménytelenségével. Illúziókból szőtt álmai a többi között abban különböznek a szappanoperák virtuális valóságától, hogy Fejes egyetlen pillanatra sem enged a kísértésnek, és folyamatosan figyelmeztet bennünket a hazugság hazug voltára. A legvaskosabb, már-már naturális jelenetekben is (amilyen például a fő- és albérlő születésnapi lerészegedése) érzékelteti, hogy egy, a valóság felett lebegő rituáléba avatja be a nézőket.

Horgas Péter játékterében is minden igazi, de semmi sem valódi. Jelzései nem annyira a tárgyi környezetet, inkább a helyszínek és helyzetek hangulatát érzékeltetik. Ehhez pedig valóban elég egy pár homokzsák, néhány lépcső, vagy az albérleti nyomorúságra utaló, ócska bútordarab. A későbbi, Virág Teklával megosztott közös otthon raktári környezetre hajazó, franciabalkonos szalonjában a stílbútorok elhelyezése kevésbé szerencsés: a falhoz állított, funkciótlan szekrények, kopott kredencek még az úri világ ízlésbeli fölényétől is megfosztják a jó házból való, széplelkű apácát.

Garas Dezsőnek nyilván nem lehetett könnyű egy hajdani önmagától korban, alkatban, stílusban annyira távol álló Vonó Ignácra építeni az előadást, mint amilyen Koltai Róbert. Még az is zavarhatta, hogy az ősbemutató után minden (elragadtatott) kritikusa egyetértett abban, hogy Vonó Ignác alakja ezek után örökre elválaszthatatlan az övétől, s most, rendezőként éppen neki adatott meg egy, az övétől szinte minden szempontból különböző Vonó Ignác színpadra állítása. A kísérlet - most már elmondható - kitűnően sikerült: Garas Dezső Koltai alakjában és alakításában nem egykori önmagát kereste, hanem tág teret adott a színésznek az új, valamivel vaskosabb és földközelibb Vonó Ignác megteremtésére: a Koltai felmarkolta identitásdráma napjainkban kínosan aktuális: másnak, többnek lenni és főként látszani, mint ami megadatott, létező és ismerős magatartás. Koltai ezen belül úgy építi fel szerepének ívét, hogy a második részben, a leleplezéstől való félelem szorításában és annak elutasításában, a minden mindegy őszinteségében egzisztenciálisan is megérintse a nézőt. A dráma záróakkordjában kitörő megkönnyebbült, elkeseredett nevetésével - amivel a városra zúduló orosz tankokat köszönti - Vonó Ignác elhárítja a happy endet és a tragédiát is. Házasságának sorsa, jövője Koltai megjelenítésében még nyitottabb, bizonytalanabb, mint nyomtatásban. Hiszen Vonó Ignácra a megszégyenítő leleplezés után (elvben) már csak özvegy Mák Lajosné albérlete vár. De az is lehet, hogy Koltai jó dumájával, férfiasságával mégiscsak kikászálódik a neki állított csapdából, és Virág Tekla szerelmes kegyelméből megmaradhat a maga építette légvár lakójának.

Pogány Judit Máknéja nemcsak egyenjogú társa a címszereplőnek. Anélkül, hogy partnerének teljesítményét lebecsülném, megkockáztatom: Mákné sorsa, hűsége, keserves győzelme, végső kisemmizettsége saját jogon, önállóan is betölti a színpadot. Az asszony elhízott teste, szétment vonásai, széles gesztusai kezdettől érthetővé teszik Vonó Ignác évtizedes vonakodását; hiszen az úri világot a perifériáról csodáló altisztek nem ilyen némberekről szoktak ábrándozni. Még akkor sem, ha ők sütik a legfinomabb palacsintát! Viszont Fejes Endre, igazi írói gavallériával Mákné szájába adja a leghatásosabb szövegeket, a legszellemesebben megcsavart, dupla fenekű mondatokat, a legvaskosabb, ám prózaiságukban is költői metaforákat. Nem lehet Máknét nem szeretni, amikor a nyelvére kívánkozó proletár zsargont megpróbálja innen-onnan összeszedett, szépelgő szavakkal megédesíteni, és nem lehet nem kinevetni, amikor a mozgalmi frazeológia rozsdás frázisaival bizonyítja nem létező hatalmát. Pogány Judit meghökkentő természetességgel, valóban anyanyelvként használja Mák Lajosné igazából nem létező nyelvét és megkönnyíti a közönségnek Fejes nyelvalkotó készségének, költői teljesítményének élvezetét. Pogány Juditnak köszönhető, hogy az író dialógusai jórészt valóságos szókoncertként hatnak, villódznak az előadásban.

Több kételyt ébresztett - legalábbis bennem - a dráma második részének deklasszált úri környezete. Az ősbemutató idején némi joggal mentegettük a karikatúraszerű színpadi ábrázolást azzal, hogy Fejes és a rendező tudatosan ragadnak meg a korabeli publicisztika szintjén, politikai óvatosságból vállalják, másolják az olajnyomatok sematizált képsorát. A letűnt világból itt maradt, hatalmukat vesztett urak, papok, grófok és apácák ebben a groteszk fénytörésben inkább elfogadtatták az 1956 után folytatódó történelmi igazságtétel túlzásait is: kísértetek ők, akik nem is érdemlik meg a feltámadást. Csakhogy az új, József Attila színházi változat nem taktikai okból tűnik túlságosan harsánynak, hanem mert sem a rendezőnek, sem a színészeknek nem jutott eszébe valami más, hitelesebb, ám bonyolultabb megoldás. Természetesen nem kívánható Csatáry gróftól (Józsa Imre), hogy Esterházy Péter családregényének tiszteletet parancsoló, árnyaltan jellemzett arisztokratáit idézze. Beérnénk azzal, ha valamivel érdekesebb, és a maga módján méltóságteljesebb is lenne, mint egy kistérségi megbízotti állásra pályázó, az egyetemi diploma alól felmentett vizesnyolcas. Szórády Bubi (Schnell Ádám) jól ismert, az üzleti életben sikeresen manifesztálódó adaptációs készségét is markánsabban, és főként eredetibb eszközökkel kellett volna megjeleníteni ahhoz, hogy ne kabaréfiguraként lézengjen a jelenetben. Láng József papja csak falni képes, de el nem tudnám képzelni a szószéken. Máter Terézia villámcsapásszerű szexuális felszabadulásából viszont (Radó Denise karakterisztikusabb változatában) nemcsak mulatságos, de hiteles és találó portré kerekedik.

Két olyan mellékalakja van a drámának, akiknek sugárzása, vonzása Vonó Ignác lelkiállapotát, sorsát is alapvetően meghatározza. Del Pietro Antal tanácsos úr hajdan - Mensáros László alakításában - maga volt az úri társadalom idolja. Méltóságát rangján, modorán kívül mentalitása is sugallta, olyannyira, hogy micisapkában is sikerült megőriznie belőle annyit, amennyi Vonó Ignác illúzióinak konzerválásához elegendő. Újréti László viszont csak "az úri társaság tagja". Hajdan a Magyar Királyi Postatakarékban az előléptetéseknél külön osztották a "címet" és a jelleget. Nos Újréti figurájának az SZTK-ban csak az első jutott. Szerepe szerint elegáns öltönyök, fényes lakkcipők viselője, de mintha észt nem, csak hivatalt adott volna neki az élet. Igaz, Fejes darabja ezt az értelmezést is megengedi, sőt, a tanácsos úrnak a színpadon kívül pöffeszkedő és boldoguló neje a maga történetével még igazolja is. Csakhogy akkor a színésznek ezt a figurát kellett volna hitelesen - kritikusan, ironikusan - eljátszani.

A másik figura, akinek sikerül teljesen a maga bűvkörébe vonni Vonó Ignácot, s aki hús-vér alakjában győzi le a képzeletbeli zöld szemű asszony szelídségével, finomságával pedig özvegy Mák Lajosnét, az Virág Tekla, a Párizst járt hajdani apáca. Fehér Anna számára Virág Tekla boldogulása, házassága kiváló lehetőséget kínál arra, hogy a szerep követelte szikárságát és légiességét, sugárzó szűziességét és Vonó Ignácot elvarázsoló erotikus vonzását egyaránt - sőt együtt is - elhitesse.

Könyvtárnyi lamentáció igazolja, magyarázza a magyar dráma színpadi történetének kudarcait. Ezek ismeretében kétszeres öröm minden sikert ígérő cáfolat. A Vonó Ignác József Attila színházi bemutatója - amelyen a kórházból éppen szabadult szerző csak a nézőtéren fogadta félszeg feszengéssel a közönség ünneplő tapsát - ilyen ígéretes bizonyíték. Annak is örülhetnénk, ha ez alkalomból csak két jeles színész jutalomjátéka színesítené az igényesebb közönséget egyelőre nem kényeztető évadot. De ünnepelni akkor érdemes igazán, ha kiderül: ismét egy művel több sorolható be az időtálló, felújításra és megújításra még sokszor érdemes XX. századi magyar darabok, majdani klasszikusok könyvtárába. És Fejes Endre Vonó Ignáca három évtizeddel megszületése után, a kétezredik esztendőben ilyen drámának bizonyult.

Földes Anna