Friedrich Schiller: Haramiák – Pesti Színház

Ehhez az előadáshoz nem is egy, hanem két szórólap is készült, két különböző stílusban. Az egyiken kétoldalt a két Moor testvér, középen Spiegelberg, mindhárman fekete zakóban, fehér nyakravalóval, alul egy díszes kereveten Amália, hatalmas kalapban. A másikon ugyanők, Karl és Spiegelberg csuklyás köpenyben, Franz és Amália elegánsan, a háttérben a haramiák, vörös füst gomolyog, nyilván akció, egy terrortámadás közben vannak. Egyértelműen ez utóbbi illik ehhez a hagyományosnak, jól fésültnek semmiképp sem nevezhető előadáshoz. Schiller első, 1781-ben megjelent drámája – amit még az embertelenül szigorú Karlsschule hallgatójaként, huszonévesen írt a Sturm und Drang vad szellemében – ma már aligha játszható hagyományosan, teljes terjedelmében, a kocsmát, a kastélyt, a cseh erdőt megjelenítő, aprólékosan kidolgozott díszletekkel: a mai nézőnek sok a hihetetlen szélsőség, a testvérgyűlölet, az élve eltemetett apa, a leszúrt kedves. (Ez a „hagyományos” így persze elég homályos fogalom. Nagyjából arra a stílusra gondolok, amiben Seress Zoltán s főleg Papp Zoltán játszik az idős Moort, illetve az inast, Danielt alakítva, igen jól egyébként, csak egy másik előadásból érkezve ide.) A mannheimi színház egykori nézői – tudjuk meg Rüdiger Safranski nagyszerű Schiller-monográfiájából – lelkesen fogadták az előadást (ami egyébként öt órát tartott!). Egy szemtanú így számolt be róla: „A színház tébolydához hasonlított, forgó szemek, ökölbe szorított kezek, dobogó lábak, rekedt felkiáltások a nézőtéren!” A már stuttgarti katonaorvosként dolgozó szerző, aki csak titokban utazhatott Mannheimbe, igazán elégedett lehetett. A Haramiák kortárs darab volt, eredetileg kortárs közegben is játszódott (a Pesti Színház előadásában is említett prágai csata 1757 májusában volt, ez a hétéves háború egyik ütközete), bár az intendáns visszahelyeztette a cselekményt a XV. századba. Az előadás nézői a bőrükön érezték azt a zsarnokságot, ami ellen Schiller lázadt, ezt mondatva Karllal: „Nem fogom hagyni, hogy törvények korlátozzák az akaratomat. A törvény csúszómászóvá teszi azt is, ami repülhetett volna. A törvény nagy embert még nem hozott létre, de a szabadság nagyságokat, szélsőségeket teremt.”

(fotó: Dömölky Dániel)

Kérdés mármost, hogy újrafordítva, alaposan meghúzva s korántsem hagyományosan játszható-e a dráma. Megteszi-e a két, sőt, az apát is beleértve, három Moor a kötelességét, katarzist okoz-e a nézőnek, elgondolkodtatja-e – Schiller szállóigévé vált mondatára célzok, amely következő drámája, a Fiesco harmadik felvonásának negyedik jelenetében szerepel: „A mór megtette kötelességét, a mór mehet.”

Az emberi élet egyik nagy kérdése, hogy mitől válik valaki gonosszá, gyilkossá, netán tömeggyilkossá, gátlástalan zsarnokká, Néróvá, Sztálinná, Hitlerré, vagy csak a maga szűkebb körét öntudatlanul, esetleg – ami még rosszabb – tudatosan tönkretevő szülővé, gyerekké, házastárssá. S mert ez életünk nagy kérdése, jelen van a művészetben is, s időnként különösen hangsúlyossá válik, így napjainkban is. Miért lesz valaki az Iszlám Állam, a Boko Haram tagja, miért lesz (lenne) valaki terrorista, keresztények, zsidók, cigányok, migránsok megsemmisítésére törve, miért vagyunk fogékonyak mások megbélyegzésére, kirekesztésére?

   Úgy tűnhet, a Haramiák keresi ezekre a kérdésekre a válaszokat. Franz Moor (Orosz Ákos) gonosszá válik, Karl Moor (Király Dániel) és egykori barátja, Moritz Spiegelberg (Hajduk Károly) letérnek a tisztesség útjáról, ráadásul nem kevesen csatlakoznak hozzájuk, s szörnyű tetteket követnek el – ezekről csak szóban értesülünk, bár egy alkalommal Spiegelberg a véres hátizsákjából előveszi egy apáca levágott fejét, de ez inkább komikus, színpadon ezzel nem lehet sokkolni – filmen nem akarnám látni, ahogy a kolostor feldúlását vagy az itt valamiért nőiesített Roller (Járó Zsuzsa) megmentését sem az akasztófától. Mikor egy lelkes fiatalember, a tizenhat éves Kosinsky (Ember Márk e. h.) igen hatásos belépővel jelentkezik a rablóvezérnél, az a szóbelin így vizsgáztatja: „Böktél már le szegény utazókat egy kis apróért, vagy szúrtál nőket hátulról hasba?”, majd jóindulatúan hazaküldi.

Keresi a válaszokat a darab, ez tény, de ezek a válaszok, mi tagadás, nem igazán összetettek. Franz Moor mindközönségesen féltékeny a bátyjára, akit apja mindig sokkal jobban szeretett („Micsoda álmaim voltak!”), mint őt (már ha szereti egyáltalán), akit ráadásul a saját csúnyasága is zavar. Eleinte még ravaszkodik, ügyel a látszatra, célja, az öcs kisemmizése érdekében úgy tesz, mintha szeretné apját (aki ezt el is hiszi), mintha sajnálná rossz útra tévedt testvérét, de hamar kibukik belőle valódi énje s ezt vágja oda az apjának: „Dögölj, rohadj már meg!”, s amikor az meghal (látszólag!), ujjong: „Most már én vagyok az úr. … Unom már játszani a szelíd jófiút! A simogatás és a kedveskedés nem az én módszerem. … Bakanccsal rúgok a húsotokba, korbácsot csattogtatok felettetek.” Magától értetődik, hogy fivére kedvesét, Amáliát (Bach Kata) is magának akarja, nem törődve annak érzelmeivel. Egy XVIII. századi drámában persze eléri a nemezis: az eredetiben kalapja zsinórjával megfojtja magát, itt kissé zaklatottan a nyílt színen fölvágja az ereit.

Karl lipcsei diákként igen kicsapongó életet él – gondoljunk a kutyasiratóra, amit ugyan Spiegelberg nem mond el nekünk (helyesen, az első rész így is másfél óra), ám a teljes szövegben ott olvashatjuk. De épp hazakészül, bár elvei fenntartásával: „Levélben már bocsánatot kértem apámtól, mindent bevallottam neki a legapróbb részletekig, és ahol őszinteség van, ott kell, hogy legyen megbocsátás is.” Csak hát Franz megvezeti az apát, akinek megbocsátó levele helyett az övé érkezik, amiben közli, hogy apja kitagadta. Karl ezért vállalja el az éppen megalakult rablóbanda vezetését! Kiút aztán számára sincs a végén: a haramiákkal tartani nem akarván úgy dönt, hogy az igazságszolgáltatás kezére adja magát.

A rablóbandává alakulást, hisz a lipcsei balhék miatt már úgyis keresik őket, Spiegelberg találja ki: „Nyuszik, nyomoroncok, zsibbadt gyíkok vagytok, ha nem mertek nagyot álmodni!” Mernek, egyelőre. (Schiller korában, tudjuk meg szintén Safranskitól, a rablóbandák egész országrészekben keltettek félelmet, vagy negyven ezren garázdálkodtak ilyenekben.) Spiegelberg is egyszerű képlet: hatalomra és dicsőségre, hírnévre vágyik. Mikor a haverok Karlt választják főnöknek, csalódottsága és dühe nem ismer határt: „Csicskák, lúzerek!”            

Fontos, hogy a darabban mindenkinek, aki gonosszá válik, van megfelelő, mindent igazoló ideológiája. 

Franz alapelve: „Aki tud úszni, ússzon, aki béna, fulladjon meg. Én mást nem kaptam, meglátjuk, mit hozok ki ebből. Az igazság az erősebbeknél van, az erőt pedig csak a törvények korlátozzák.” És kellő cinizmussal hozzáteszi: „Persze, vannak ezek az általánosan elfogadott értékek, amik megóvják a társadalmat. Becsület! – valóban sokat ér, mesterien üzletelhet vele, aki ért hozzá, hogy jó áron adja el. Lelkiismeret! – hát hogyne! (…) ha feladod, még a legszorultabb helyzetből is szabadulhatsz.”

Király Dániel és Hajduk Károly (fotó: Dömölky Dániel)

Karl igazából nem gonosszá, hanem kegyetlenné válik. Mélyen lenézi saját korát: „Undorodom ettől az impotens századtól, ha Plutarkhosz nagy embereiről olvasok!” És gyakran olvas, egész kis zsebkönyvtárat hordoz magánál a cseh erdőkben bolyongva. De ettől még – erre céloztam – hazatérne. Öccse levele téríti a bűnözők útjára, s hamarosan az ideológiát is megtalálja hozzá: „Mi sem vagyunk kegyetlenebbek a természetnél vagy az időnél. A természet nyugodtan és ellentmondást nem tűrően követi a saját törvényeit, az ember elpusztul, ha szembeszegül velük. (…) A kérdésem csupán az, hogy az erkölcsi természet miért lenne irgalmasabb, mint a fizikai természet. Egy eszme talán nem pusztíthatja el a vele szembenállót épp úgy, mint a fizika törvényei?” Ez bizony félelmetes! Különösen a mából visszatekintve. A folytatás még félelmetesebb:„Egyesek azt állítják, hogy a terror a bűnözők fegyvere, ezért szerintük mi bűnözők vagyunk. Így igaz! De csak abban az értelemben, ahogy a szabadságharcos kezében lévő kard is hasonlít a bűnözők fegyvereihez. Erkölcs nélkül a terror csak rombol, de terror nélkül az erkölcs erőtlen. A terror az erkölcs velejárója…” Nem tudom megállni, hogy ne idézzem Robespierre szavait Büchner Danton halála című, 1835 elején, tehát a francia forradalom után írt drámájából: „A köztársaság fegyvere a rémuralom, a köztársaság ereje az erény. Az erény, mert nélküle a rémuralom végzetes. A rémuralom, mert nélküle az erény tehetetlen.” Szép mondatok. És nagyon a helyükön vannak, sajnos. 

   Karl mindezzel együtt nem a zsákmányért öl, a pénz nem érdekli – mint Razmann el is mondja róla –, sőt szétosztja az árvák és a szegények között. Ő „akkor pörög igazán”, ha elkap egy másokat szipolyozó „vállalkozót” vagy egy gátlástalanul csaló „fehérgalléros bűnözőt”. 

Spigelberg filozófiája jóval gyakorlatiasabb: „Tisztesség, most komolyan? Egyáltalán, mi az, hogy tisztesség? Újgazdag hülyékről levenni a terheik egyharmadát, (…) az elfekvő pénzt visszavezetni a körforgásba, helyreállítani a javak egyensúlyát, a Jóistent megszabadítani néhány éhenkórásztól, megspórolni neki a háborút, a járványokat és a drága időt – látod, szerintem ez a tisztességes: méltó eszközzé válni a gondviselés kezében –” A Karlra változatlanul féltékeny Moritzot aztán Karl híve, Schweizer szúrja le.

Ezek nagyon fontos gondolatok. De egy előadáshoz kevesek. Pontosabban egy színdarabhoz is. Márpedig ha a Haramiákat választja egy rendező, akkor a Haramiákat el kell játszani. (Vagy: a Haramiákat kell eljátszani.) De a Haramiák című mai előadás hatásosságának legnagyobb ellensége, azt hiszem, a Haramiák című XVIII. századi dráma. Mintha lejárt volna a szavatossága.

Az alkotók becsületére legyen mondva: szemlátomást igazán mindent megpróbáltak, élükön a láthatóan roppant tehetséges rendezővel, Kovács D. Dániellel. Új fordítás készült, Hevesi Judit és Czeglényi Boglárka alapos munkája, ezt a szöveget aztán igencsak meghúzták és (Pesti) színháziasították. A szereplők (olykor) úgy beszélnek, mint mai kortársaik. „Csicskák, lúzerek!” – az eredetiben ilyen nincs. Ott speciel az áll, hogy „Sklaven und Memmen!”, azaz „Rabszolgák és gyáva fickók!” (Jó, a gyáva helyett írjuk azt, hogy nyámnyila!) Bevallom, nem voltam rest rászánni – ha már németes vagyok – egy napfényes szombat délelőttöt a szlenges színpadi és az eredeti fordulatok összevetésére. Nem biztos, hogy helyes, ha az „Oh, ich will mir eine fürchterliche Zerstreuung machen – es bleibt dabei, ich bin euer Haupmann!” mondat így hangzik el: „Szétbasszuk a világot – én leszek a főnök!” Az adott korból, az adott darabból ugyanis nem lehet kilépni, hisz megspórolhatatlan mondjuk az apa tetszhalála, aki kedélyes három hónapot tölt egy koporsóban, mert hiába kaparta a fedelét belülről, Franz felnyitotta ugyan, de zordul újra rácsapta. Az Élet és Irodalom 2016. január 15-i számában Ady Mária kritikájában elemzi az „impotens” (az eredetiben csak „tintenklecksend”, „tintacsöpögtető”) századot Plutarkhosz nagy embereivel szembeállító mondatát: „A blőd referencia agyoncsapja az elsatnyult korát ostorozó könyvmoly sóhajának iróniáját.” Ma senki nem emlegeti a Párhuzamos életrajzok szerzőjét, sem szlengben, sem szleng nélkül. Akkor most hol is vagyunk? (Elhangzanak persze pontosan az eredetihez hű mondatok is. De a két nyelvi réteg nem szervül, furcsa hibrid jön létre.

Lehet persze mondani, hogy így megteremtődik valami kapcsolódás, villódzás, átjárás Schiller kora és a miénk közt. Ahogy gyakorlatilag minden eszköz ezt a kapcsolódást szolgálja. A komor és kortalan díszlet (Horváth Jenny), ami Ady Mária számára „betonrengeteget”, „lakótelepi sivárságot” idéz meg, a kapucnis jelmez (Pető Kata), a pszichedelikus diszkózene (Bartha Márk) vagy hogy a helikopterrel érkező, stilizáltan beszélő Tisztviselő (Csapó Attila) váratlanul az Ének az esőbent kezdi énekelni. Nem beszélve a sokszor látott s lassan elkoptatott eszközökről, a nézőtéri fények beadásáról vagy a közönség megszólításáról. Mindettől viszont el is lehet bizonytalanodni, ahogy a húzások is megnehezítik néha a dolgunkat, fogalmunk sincs például, ki Hermann (Csapó Attila). A színészek mindenesetre helytállnak, különösen a groteszkül fogalmazó Orosz Ákos és Bach Kata, akinek Amália kevés jelenetében sikerül felvázolni egy kissé labilis idegrendszerű, könnyen megingatható fiatal lányt. (Persze milyen legyen ebben a kastélyban?) Ahogy első megszólalása közben el-elcsuklik a hangja, s figyelmeztetően feltartja egyik ujját, jelezve, mindjárt folytatja – pazar!

Ezen az előadáson most kívül maradtam, ha érdeklődéssel figyeltem is, s különösen hálás voltam az olyan pillanatokért, mint Hajduk Károly nagyszerű Spiegelberg-áriája. Lehet persze, ha tizenéves lennék, mint a váratlanul felbukkanó és aztán eltűnő Kosinsky, máshogy történik, s amikor Franz (vagy Orosz Ákos?) megkérdi a közönségtől, melyik érzelem támad a legagresszívebben az életre: a harag, a szorongás, a szomorúság, a félelem vagy esetleg valami más, lázasan elkezdek gondolkodni. Így viszont csupán az jut eszembe, hogy a Karl által emlegetett „jól bevált klasszikusok”-kal sem árt vigyázni…

Nincs egy kortárs dráma a csellengő, bandákba verődő fiatalokról?

D. Magyari Imre