Szép Ernő: Emberszag – Szkéné Színház 

Meghökkentő és megkerülhetetlen a kérdés: sem írónak, sem történésznek nem kell hozzá lenni. Elég a méltatlan és váratlan, személyes vagy kollektív sérelem. Hogy valakit, akinek versei, lírai vallomásai, humoros karcolatai és andalító darabjai egy országot szórakoztattak, nem sokkal hatvanadik születésnapja után megfosszanak 33 éve bérelt, kényelmes, agglegény életét megszépítő margitszigeti otthonától. Szerény luxusa volt ez a hotelszoba az optimális munkakörülményeket biztosító magányát társadalmi rangként élvező poétának,de elvesztése csapás az otthonát vesztett, váratlanul kiszolgáltatottá vált öregembernek. Pedig 1944 júniusában még „csak” a nővéreihez költöztették a „zsidóságban szenvedő” magyar írót, Szép Ernőt, a magyar fasizmus egyedi találmányaként kijelölt „csillagos házak” egyikébe. De a sérelem, ami az írót érte, nem csak egyéni volt. A diszkrimináció, aminek végzetes következményei ekkor már az egész magyar zsidóságot sújtották, a vidék után a főváros lakosságát is elérte. Szép Ernő megpróbáltatásainak sorozata, a munkaszolgálatra ítélt öregek gyalogmenetének fizikai kínja, az éhezés, a sáncásás csak ez után következett. 

Saját keserves tapasztalatai és az érthető értetlenség fogalmazódnak meg a címben feltett kérdésben. Nem a Lila ákác, a Patika szerzője volt az egyetlen a kényszermunkára hurcolt, „urakként” szólított és emlegetett bajtársak között, aki nem hitte el és nem is fogta fel, hogy merik ezt velük egy magát civilizáltnak valló országban megtenni. Szép Ernővel és sorstársaival egykorú édesapám, aki maga is naponta csüngött az angol rádió lehalkítva hallgatott adásain, hasonló kételyekkel fogadta, és sokáig propagandafogásnak hitte az ipari méretben gyilkoló gázkamrák működésével kapcsolatos híreket. Nem tudta elképzelni, hogy fordulhat elő a huszadik század derekán, hogy a gyilkosok embertársaikból, áldozataik teteméből szappant főzzenek. Szép Ernő sorstársainak naivitása a távolságtartó tárgyilagosság különös álarca. Ha azt nem is hiszem el, hogy az Emberszag hőse és írója a választható halálnemekkel szembesítve, kíváncsiságból ment volna a gázkamrába, abban biztos vagyok, hogy nem ő volt az egyetlen értelmiségi, aki hetekben mérte a háború várható idejét, tartamát, aki bízott az apokalipszis közeli végében, holott az még sok áldozatot követelt l944 júniusától l945 májusáig. Azóta tudjuk, hogy a fronton is, a hátországban is minden megtörténhetett. A rendszer volt olyan, hogy a gyilkosok mindent mertek, mindent megtehettek. De még izzott a pokol tüze, amikor már akadtak írástudók, akik felismerték, hogy feladatuk, kötelességük megőrizni, ami történt, amin keresztülmentek; megörökíteni, amit a sors, a történelem a magyar zsidókra mért. Vagy legalább annak személyesen megtapasztalt részét. 

Így született l945-ben Szép Ernő utolsó jelentős prózai műve, az Emberszag.

Szívet melengető túlzás a szerzőt a magyar irodalom szellemóriásának, szenvedéstörténetét elfelejtett vagy legalábbis elhanyagolt remekműnek nevezni. Nem is csak azért, mert ehhez a naplóban nyomon követett és a történelemből kiszakított történet – júniustól novemberig – túlságosan rövid, esetleges. Nem is csak azért, mert a történelemből kiszakított és a naplóban nyomon követett három hét narratívája még a pesti zsidók megpróbáltatásainak is csak önkényesen kiválasztott töredéke, hanem mert az író és sorstársainak kényszerű kalandját megszakító „happy end” – november kilencedike – mások, az ugyancsak Pestről, gyalogmenetben Hegyeshalomra hurcolt áldozatok tragédiájának nyitánya. (Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de az én negyvennégy éves anyámat is éppen ezen a napon indították el a nyilas karhatalom csillagos házba betörő suhancai a pokolba vezető utolsó útjára.)

Kovács Krisztián, Tóth József és Fodor Tamás (fotó: Mészáros Csaba)

Nem vitatom, hogy a napló keretei közé szorított, szociológiai tartalmat sűrítő, ám stílusában politikai pamfletet idéző, drámai mozzanataiban is könnyed hangvételű Emberszag része, sőt kihagyhatatlan része a magyar holokauszt-irodalomnak, de több kritikus kollégámtól eltérően nem mérném, nem hasonlítanám az egyetemességével a sorból, a könyvtárnyi irodalomból is kiemelkedő Sorstalansághoz. Ellenkezőleg. Szép Ernő szenvedéstörténetét éppen azért kell becsülnünk, ami csak erre a műre jellemző. Értékelnünk kell pátosztalan tárgyilagosságáért, a mellékes momentumok – valójában akár elviselhető köznapi próbatételek – premier plánba állításáért, a gyilkosokon túl sokszor az áldozatokat is elérő, már-már leleplező, távolságtartó iróniájáért.

Utoljára tudtommal l984-ben jelent meg az Emberszag a Szépirodalmi Kiadónál. A kötet kis terjedelme és 30 forintos ára lehetővé tette volna, hogy tömegek olvasmánya legyen, de a téma akkoriban a társadalmi köztudat alá és mögé szorult, és sem l945 után, sem a nyolcvanas évek elején nem kedvezett a main streamen kívülre szorult, polgárinak, sőt kávéházinak bélyegzett írónak.

Őszintén szólva sokunknak meglepetés volt a régen olvasott prózai mű színpadra állításának híre. Különösen az, hogy ezt a színházi csemegét éppen a húszévi színészkedés után a rendezés felé forduló, Szép Ernőnél két nemzedékkel fiatalabb Szikszai Rémusz kínálta három független társulat – a Szputnyik, a Vádli és a Füge közös vállalkozásaként – a Szkéne huszonéves közönségének. A második meglepetést a színlap szerezte: hogyan lehet és miért érdemes megháromszorozni a mű hősét és szerzőjét? Mit keres a színpadon egymás mellett az idős, a középkorú és az ifjú Szép Ernő? Csak az expozíciót követően derült ki számomra, hogy ők hárman, a múlt, a jelen és a jövő képviselőjeként, a kételkedő, a lelkes és a visszaemlékező író helyzetében nemcsak egymás mellett, hanem egymás szavába vágva, egymással vitázva is szerepelnek. Ez a sajátos és újszerű megoldás dramaturgiailag azért is érdekes, mert az epika keretein belül némi – igaz, halvány – teret teremt az azonos oldalra sodródott figurák közötti konfliktusoknak is. Nem mellesleg ezáltal kitágítja a furcsa szerkezetű „majdnem dráma” politikai üzenetét is, de a játékban, a színpadon ez a munka-, illetve szövegmegosztás a szereposztás következtében csak részben igazolódik. Megkerülhetetlen tény, hogy színészi teljesítményét tekintve a három Szép Ernő korántsem egyenrangú. Nem mintha Tóth József és Kovács Krisztián nem tolmácsolnák hitelesen saját szövegüket, de az öreg Szép Ernőt játszó Fodor Tamás ennél többet tesz. A hajdani fiatal színházi avantgárd mozgalmak egykori vezére, immáron hetven éves fejjel – szinte maszk nélkül – úgy veszi vállára szerepe terhét, hogy alakításában a történelem minden igazságtalansága, a fasizmus idején a magyar irodalomból kitaszított zsidó írók közös sorsa is kirajzolódik.

Simkó Katalin (fotó: Mészáros Csaba)

Fodor Tamásénál izgalmasabb, főként többrétű szerep csak a dramatizálás gerincét alkotó énekes narrátornak, Simkó Katalinnak jut. Mert az Emberszag – erről eddig nem esett szó – Szikszai Rémusznál lírai dokumentumból már-már zenés revüvé változik. Nem a látvány, hanem a szöveges és énekes betétek, Szép Ernő tízes‒húszas évekből származó megzenésített dalainak dinamikus váltakozása teszi azzá. Ha az Emberszagot a filmen-színpadon világsikert arató Kabaréhoz hasonlíthatjuk, abban Simkó Kataliné az oroszlánrész, aki leleményesen elképzelt és erőteljesen kidolgozott színészi bravúrral s zengő énekhanggal kényezteti a nézőket és szereplőtársait is. Simkó Katalin még akkor is meggyőző, amikor konferansziéból bakává, durva náci tisztté züllik, anélkül, hogy a korra és a sorsra utaló különböző tulajdonságai szétrobbantanák a történelem malmában őrlődő egyének végletes jellemét. A cselekményt időnként tovább lendítő, máskor a kor hangulati aláfestését szolgáló betétszámok, főként a sokarcú konferanszié szuggesztív előadásában, általában szervesen illeszkednek a groteszk látásmódnak köszönhetően színes színpadi mozaik stílusához. Egyszer-egyszer mégis – főként a történet epikai vonalától elszakadó, stílustörésnek ható nóták és sanzonok hallgatása közben – azt éreztük, kevesebb több lett volna.

A rendező és Németh Ilona bábtervező fantáziáját dicséri a sárgacsillagos mellékszereplők kara: a nézőtér legelső sorába ültetett és a színpadon táncra perdülő, szavukat vesztett, papírmasé fejű, rongyruhájú statiszták nem kedves bábszínházi emlékeinket elevenítik fel, hanem az ábrázolt kor történelmi kísérteteinek hol rút, hol riasztó karikatúráit. Amikor az előadás kezdetén percekig nem vesszük le a szemünket a képzelt látszatemberek vonagló végtagjairól, nem lehet nem arra gondolni,hogy a testetlen, lélektelen bábuk épp olyan tehetetlenül vergődnek a társadalom mocskában, mint a cselekvés lehetőségétől megfosztott élő emberek. Aki még nem látott – hallott? – a földön fekve vonuló, nyomorultan trappoló „sereget”, az most megtanulhatja, hogyan győzi le az élet köznapi törvényeit a kényszer. Hogy szűkítik le egyre jobban a megalázottak horizontját a kielégítetlen szükségletek. De külön jelentése, üzenete van még a színpadra hurcolt tárgyaknak is. Az öltönyös, nyakkendős, korábban könyvek, válogatottan szép tárgyak közt élő polgárok vedlett kofferei, fonott utazókosarai az ideiglenesség látszatát és reményét is keltik.

Balogh Gyula egy a rendezővel készített interjúban felveti: lehet, hogy az átdolgozás során megszületett revüszerű forma a súlyos mondanivaló egyfajta ellenpontozására szolgál? Szikszai Rémusz visszautasítja a kritikus koncepcióját, és visszakanyarodik a humorral, iróniával átszőtt darab eleve nyíltan vállalt, tragikus és aktuális mondanivalójához, amikor arra utal, hogy l944-ben nem egyszerűen a zsidókat üldözték, hanem ezáltal lefejezték a magyar értelmiséget, elpusztították, halálba kergették a magyar polgárság javát.

Szép Ernő maradandó érdeme, hogy saját megszenvedett sorsán keresztül egyes és többes szám első személyben érzékelteti azt a hatalmas vérveszteséget, ami akkor érte a magyar nemzetet, és amit azóta, szinte a mai napig nem sikerült kiheverni. 

Hetven évig vártunk, ha nem is az Emberszagra, de a pátoszt kerülő, őszinte emberi szóra. Arra a holokauszt hetvenedik évfordulójának heteiben, hónapjaiban több változatban is megszületett komplex látásmódra, ami Szikszai Rémusz munkájára is jellemző.

Földes Anna