Carl Zuckmayer: A köpenicki kapitány – Ódry Színpad

Szilágyi Bálint IV. éves bábrendező hallgató vizsgarendezéseként mutatták be az Ódry Színpadon Carl Zuckmayer német író 1930-ban írt társadalmi szatíráját, amely a feljebbvalói rangjelzések előtt feltétlenül hajbókoló-kapituláló (katonai) tisztviselőkről és a velük végső kiszolgáltatottságában szembeszegülő-kitoló szerencsétlen munkanélküli kisemberről szól. A darab sok szempontból Zeitstück, de ma már szinte inkább magyar, mint német, mert elragadóan szól a megélhetési nehézségekről, a külföldre költözés és a hazaszeretet manapság nálunk különösen aktuális és drámai viszonyáról. Másfelől egy hosszasan börtönben időzött, priuszos csavargó visszaintegrálódásának sikere a társadalomba sokkal kétségesebb a mai Magyarországon, mint a darab helyszínének, Németországnak a mai szociális ellátórendszerében. 

Wilhelm Voigt cipész kisebb stiklikért (lopásért és okirat-hamisításért) kapott több évtizedes börtönbüntetéssel a háta mögött próbál álláshoz jutni a századelő brandenburgi, majd berlini valóságában: ám hiába kérelmez tartózkodási engedélyt, munkahely hiányában nem adnak neki – munkát viszont bejelentett lakóhely nélkül nem kap. Az ördögi kör mögött nem csak a jogalkalmazó hivatalok érzéketlensége, hanem egy egész társadalmi rend képmutató embertelensége áll, ahol a felfelé tenyérbe mászó hízelgés, lefelé gátlástalan rúgás attitűdje normatíve rögzült. 

(fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Az előadás műfaji megjelölése a színlapon „német mese”. A németség mint jelző utólag ügyes távolító élcnek tűnik – hiszen bár számos utalás található a szövegben a németekhez társított sztereotípiákra („Németek vagyunk, azt kapod, ami jár” – mondja Voigtnak a sógora; „Itt rend van, mindennek megvan a menete” – hangzik el több szituációban), valójában cseppet sem német-specifikus a történet, ahogy erre már utaltam. Szilágyi Bálint saját új fordításában ugyanakkor – mint utólag beláthatjuk, helyes mértéktartással – csak a kínálkozó aktuális párhuzamokkal él, de azokkal bátran: a helyszínek megjelölésében a Nemzeti Kávéház az eredetiben is szerepel, de az éjszakai szállás már az új magyar változatban kapja az abszurd Nemzeti Hajléktalanszálló elnevezést, és ugyanígy válik Nemzetivé a Cipőgyár is. Voigt pedig a börtönben „nemzeti oktatásban” részesül, ami a katonai ismeretek aprólékos számonkérését jelenti.

És noha a darab valóban mesébe (sőt fabulába) illő epikus történetet beszél el, a színpadra állítás műfaji lehetőségei meglehetősen tágak: szóba jöhet egy realista előadásmód, de a vígjátékszerű sarkítás, sőt a burleszk is érvényes értelmezési és ábrázolási módja Voigt alakjának és sorsának. Szilágyi Bálint leginkább az első változat mellett döntött, helyesen. Több fajsúlyos kiszólás, tételmondat is elhangzik a darabban, amelyek valószínűleg kevéssé tűrnék a túl erős alak- és helyzetkontúrozást. Ilyenek például a korabeli német társadalomra eklatánsan jellemző, de az erőkultusz és a tekintélyelvűség történelmileg jól kitaposott útját azóta is szegélyező militarista szemlélet megnyilvánulásai: „Egyenruha nélkül csak egy nyomorult civil vagy” – felesel a részeg gránátos az első gárdaezred kapitányának (aki önmagára civil öltözékben amúgy is csak úgy tekint, mint egy „fél adag virslire mustár nélkül”); „Az ember csak hadnagytól felfelé kezdődik” – gazsulál a kapitánynak a puhagerincű egyenruhaszabó. De nem állna jól az elrajzolt színrevitel Voigt panaszos, minden naiv álmodozással leszámoló megállapításának sem: „Ahogy kinézel, úgy néznek rád” – értsd: esélyed sincs például arra, hogy sikered legyen egy könnyűvérű nőnél egy snájdig egyenruhás katonával szemben az ütött-kopott munkásöltözékedben – pláne ha még az udvarláshoz szánt virágot is a pincérnő hajából vagy kénytelen elcsenni. Voigt figurájának tehát jobban áll az édes-bús karakter, és végső elhatározását is jobban érthetjük, ha az ő és a cselekmény ábrázolása megmarad a többnyire realista keretekben. Amikor Voigt végképp reményét vesztette, hogy munkát kapjon saját hazájában, elsősorban útlevél-, másodsorban pénzszerzés érdekében adja ki magát a köpenicki kapitánynak, tartóztatja le a köpenicki polgármestert, és fosztja ki a városháza pénztárát. Azért tartja többre az útlevelet a pénznél, mert az számára a hazatérés lehetőségének a garanciája. Ragaszkodik hozzá ugyanis, hogy otthon, Németországban haljon meg, és halála után német földben nyugodjék („… az embernek végül is van anyanyelve, és amikor már semmije sincs, az még akkor is megvan. El se tetszik hinni, milyen gyönyörű ez a Németország, ha az ember ott van a messzeségben, és mindig csak rágondol”^*). Útlevélszerzési kísérlete meghiúsul, a köpenicki városháza ugyanis nem illetékes ilyen okmány kiállításában. Voigt az ellopott pénzt nem élte fel (személyiségénél fogva képtelen is lett volna erre), útlevél nélkül pedig nem ment külföldre. Azért adta végül fel magát, mert meg van győződve arról, hogy a büntetése letöltését követően már igazán nem tagadhatják meg tőle a hatóságok az úti okmányt. A hivataloknak és az életszerűtlen jogszabályoknak kiszolgáltatott, de önmaga sorsát a kezébe vevő, mindent egy lapra feltevő kisember példázata jól összefér a visszafogott jelenetezéssel és színészvezetéssel. 

Az előadás bővelkedik a jó szerepformálásokban. Csak Feczesin Kristóf játszik egyetlen szerepet, a címszerepet (szédítő magasságok és rémisztő mélységek nélkül); mindenki más több alakban tűnik fel. Kiemelendő Márkus Sándor éles eszűen fölényes főtörzsőrmestere, akinek két uborka lenyelése közben hivatali pozíciójából nem futja a Voigt iránti emberségességre. De a cipőgyár vezetőjeként is jó mértékkel adagolja az extravagáns nyegleséget, Voigt sógorának szerepében pedig ideális tempó- és arányérzékkel kelt empátiahiányos, magához való észben bővelkedő tucatembert.

Példás, ahogyan Papp Endre gárdakapitányként egy kávézóbeli részegeskedő vitába keveredvén, s civil öltözete miatt rendőri őrizetbe kerülvén az emiatt érzett szégyenérzet közepette is megőrzi tartását. Vetekszik ezzel a törődött, unott pincér szerepének megformálása, aki a tivornyázó társaság tagjai közt lavírozva már semmilyen „úri allűrön” nem lepődik meg, inkább suttyomban bele-beleiszik a felszolgálandó italba. Ez a párhuzamos jelenete az előszínpad sarkában apróság ugyan, de az előadás egyik legszebb, dinamikát fokozó rendezői megoldása. A börtönigazgató szerepében már-már perverzitásig monomániásan kéri számon a fogvatartottakon a gyakorlati katonai ismereteket – ebben a helyzetben az elnyomás olyan groteszk képviselőjévé válik, mint akár a Tóték őrnagya.

Ember Márk egyenruhaszabója a kuncsaftok felé tenyérbe mászóan simulékony, beosztottjával és saját gyerekével szemben önhitten hatalmaskodó. Brechti ihletettségűnek hat, ahogy az előszínpadra lépve szól ki: „Hogy ma már kikből lesznek tisztek…” – utalva egy ügyfelére, akinek nemcsak termetes alkatára, de a hiúságára is kicsi a zubbony.

Konfár Erikkel kapcsolatban nem is lehet rangsorolni (ha már katonai körökben mozgunk) a szerepformálásokat: hivatali beosztottként és polgármesterként is revelatívan önazonos. 

Az előadást szerencsére csak néhány ponton terheli maníros karikírozás (többnyire Eke Angéla játékában: felesleges affektáló pózai miatt alakítása jobbára tartalmatlannak hat Voigt húgának szerepében). 

Érdemes külön és részletesen szólni az előadás fontos és kifejező tárgyi világáról (a látvány Molnár Anna munkája). A díszlet egy hosszúkás dobogó, ami bútorként is szolgál, és meglepően innovatív elemként a Voigt húgánál lakó albérlőlány szobájában játszódó jelenetben a fedelét a nézőtér felé lehajtva egy könyv lapját formázza. Nagy betűkkel áll rajta A brémai muzsikusok macskájának élethelyzetét összesűrítő és Voigt sorsára fájóan rímelő tételmondat a Grimm-meséből: „A halálnál bármi jobb”*. (Ez lesz a túlélés filozófiájának alapvetése Voigt számára is.) A dobogófedélből stilizált könyvlapon az albérlőlány maga dől a fedélnek könyvjelző gyanánt – remek képi ötlet.

Az előadás mondhatni „minimál” tárgyi eszköztárában szinte egyetlen domináns elem a fényes drótokból formázott klasszikus lófej, amely önmagában figyelemreméltó képzőművészeti alkotás. Több is van belőle – ezek nemcsak lovakként funkcionálnak, hanem hol hatósági attribútumként, hol börtöncella rácsaként, máskor ruhaállványként, vagy katonai fegyverként, kvázi tekintélybotként. Az utolsó jelenetben a négy katona, élükön a köpenicki kapitány ruhájában Voigttal a berlini Brandenburgi kapu tetejét díszítő quadrigát (négyes lófogatot) mintázza. Invenciózus összekapcsolása ez a helyszínnek (Köpenick akkoriban önálló település volt, ma Berlin egyik külső kerülete) és magának a történetnek. Szép önreflektív fordításként jelenik meg továbbá „az egyik ló berozsdásodott” megfogalmazás a „lesántult” értelmében. A Voigt kezében lévő díszbot – a győzelem istenének vaskeresztje a quadrigáról – korábban állványos mikrofonként és keresztként is szolgál. Ugyancsak érdekes, hogy Voigt egyfajta attribútumként kezdettől fogva egy játékgolyót forgat a kezében, ám amikor kapitányi jelmezbe bújik, a játékgolyóval fizet a szabónak, lecserélve azt a díszbotra – mintegy képletesen hátrahagyva addigi életét és személyiségét.

A köpenicki városháza „elfoglalásához” kapcsolódó utolsó jelenetek egy hatalmas, a színpadot függőlegesen beterítő német zászló előtt játszódnak. Ironikus eltávolítása ez a történetnek, hiszen mégiscsak a nemzeti büszkeség legfőbb szimbóluma előtt zajlik le egy „közbotrány”: egy nincstelen, álláskereső, az életösztöntől még nem elszakadt kisember túljár a hivatalosságok eszén.

A mai Németország kvázi nemzeti hősként tiszteli, és az ellenállás bátor példájaként tanítja a köpenicki kapitány történetét. Bizalomkeltő, hogy a következő magyar rendezőgeneráció egyik tagja értő figyelemmel és mértékadó interpretációs készséggel talált a műnek színpadi formát, és érvényesen ábrázolta a kilátástalan sorsú, a társadalom perifériáján élő, de hazáját szerető kisember és a túlburjánzott, lelketlen állam viszonyát.

Mészáros Szilárd