Végzős színinövendékek vizsgaelőadásáról kritikus-hallgatók – SZFE

Az alábbiakban a Színház- és Filmművészeti Egyetem színikritika kurzusa hallgatóinak írásaiból közlünk összeállítást, melyek tárgya Shakespeare Macbethjének az Ódry Színpad Padlásán, Hargitai Iván rendezésében bemutatott előadása. 

(A szerk.)

 

Fémcső, kötél, gurulószék 

Aki a végzős színinövendékek vizsgáira vált jegyet, bölcsen teszi, ha nem hagyományos előadásra számít. Mindenképpen formabontó, fiatalos lendületű és/vagy interaktivitást sem nélkülöző est várja. Nincs ez másképp azzal a négyszereplős Macbethtel sem, amelyben három színművészetis diák játszhat nagyot, ez a végzős vizsga kritériuma: a főszerep. 

Kókai Tünde (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Varga Lili, Kókai Tünde és Patkós Márton alakítják Macbethet, Lady Macbethet és persze az összes többi szereplőt is. Ez a szerepváltás-dömping a nézőt a folyamatos felfedezés állapotában tartja; újra és újra felvetődik a kérdés a kilencven percre húzott Shakespeare-dráma esetében: ki beszél éppen? A néző dolgát nem könnyíti meg az sem, hogy mindenki szinte végig ugyanabban a jelmezben játszik. Aki előzetes tudásként még az alapmű behatóbb ismeretével sem rendelkezik, igencsak elveszettnek érezheti magát, hiszen Macbethünk egyszer még nemet is vált: két jelenet erejéig Varga Lili alakítja. Ez legkésőbb akkor derülhet ki a felületes szemlélő számára, amikor két lány kezd el csókolózni a színen. 

A végzősök hármasa kiegészül Farkas Franciskával, aki amatőr színjátszóból (Harlekin Gyermekszínpad) modellkedésen át filmfőszereppel (Viktória) fesztiválkülöndíjig jutó, de sajnos kiforrott színészi eszköztárral (még) nem rendelkező játszótárs, amiért is nem lehet egységes a színészi megformálás színvonala – sajnos ez az előadás gyengéje. 

Erőssége viszont Widder Kristóf, a Horváth Csaba első osztályában végzett fizikai színházi rendező-koreográfus-színész munkája, akitől a mozgásötletek származnak. Rendhagyó a térszervezés, rendhagyóak a kellékek: fémcső, kötél, gurulószék, fekete nylon. A fémcsövek harci eszközök, a kötél a bérgyilkos jelenetben válik a bekerített ember kivégzésének eszközévé, a gurulószék ülőalkalmatosság és a helyváltoztatás lehetséges eszköze, az óriási fekete nylon a királygyilkosságnál kap fontos szerepet. 

A három nő–egy férfi leosztás legkézenfekvőbb megvalósulásai a három boszorkány kontra Macbeth jelenetek. Az Ódry Színpad Padlásának téglalap alakú játéktere egysorosan körberakva székekkel, négy ponton hagy járást, s hosszanti irányban hátulról megvilágított hangulatteremtő, sematikus rajzok övezik (látvány: Magyarósi Éva). A bejárattal szemközti járást nylonfüggöny takarja, amire Macbeth az első jelenet végén festékszóró spray-vel ezt írja fel: É N. A fémcsövek csatajeleneteknél a vívás imitálását teszik lehetővé, de az egyikből harci kürt is válik. A királygyilkosság egy feketére festett iskolai padon esik meg. 

Macbeth története a boszorkányok sugallatával kezdődik: ők ültetik el a fejében, hogy király lesz, ez ad inspirációt és erőt neki az uralkodó meggyilkolásához. Felesége végig vérszomjas társa, ám a bűn bűnt fiadzik. Sok emberéleten át visz az út egészen Lady Macbeth megőrüléséig és öngyilkosságáig, majd a magát sérthetetlennek vélő Macbeth pusztulásáig – a boszorkányok jóslata szerint: az végez vele, „akit nem anya szült”, s akkor, amikor „a birnami erdő megelevenedik”. Nagyon ötletes megoldás, hogy a felállított közönségből lesz a megelevenedett erdő, amitől Macbeth megriadhat. Varga Lili elementáris erővel, végig nagyfokú intenzitással játssza különféle szerepeit, még Macbethtől is átveszi egyszer; Kókai Tünde eredményesen abszolválja a nagy Lady Macbeth-monológokat, az övé az őrülési jelenet is, ami azonban már kevésbé sikerült. Patkós Mártoné szinte végig a címszerep. Erőteljesen rajzolja meg a figurát, megszólalásai, gesztusai helyükön, hitelesek a változásai, egyedül a királygyilkosságot hevíti túlzott dühroham. 

Az Ódry Padlásán a Macbeth sikerült vizsga és érvényes előadás.

Kereszty Ágnes

 

Nincs gyógyszered a lelkére?

„… Nem tudod

A gond emlékét tövestől kitépni,

Az agyba írt kínt elmosni, s a zsúfolt

Szívből valami édes feledés 

Ellenmérgével elűzni a rosszat,

Amitől úgy szorong?”

Az Ódry Színpad kamaratermében rendezte meg Hargitai Iván három végzős diákkal és a vendég Farkas Franciskával Shakespeare Macbeth című tragédiáját. A történetet, melyben a Boszorkányok keltette becsvágy bűnre csábítja Macbethet és hitvesét, de az általuk elkövetett királygyilkosság később csak újabb borzalmakat szül. A bűnöktől vívódó lelkiismeret végül őrületbe és halálba kergeti mindkettőjüket.

Az előadás Szabó Lőrinc műfordítását használja, ezzel teremtve kontrasztot a modern képi világ és a költői hangzás között. Még inkább elemeli a rendező az elhangzó szavakat a látottaktól azzal, hogy a négy színész felváltva alakítja a történet szereplőit. Így, bár szemünk láttára mesélik el Macbeth tragédiáját, a néző érzi, ez valójában nem a skót királyról szól. 

Miután a nézők elfoglalják a helyüket körben a teremben, mögöttük, a gyerekrajzokat ábrázoló papír-takarásban küzdelem zaja hallatszik. Végre előlépnek a harcolók. Három lány papírmaszkkal, és egy fiú bukósisakkal, s mindnyájan fémrudakkal. Először úgy tűnik, egymás ellen harcolnak, kóstolgatják egymást, aztán mintha felénk fordulnának és vészjóslóan méregetnének, gurulós székekkel ide-oda suhanva. A térben egy iskolapad áll még, rajta klaviatúra, ami a földre kerülve a harcosok prédájaként kíméletlenül megsemmisül (látványtervező: Magyarósi Éva). A szereplők mozgása távol-keleti harcművészet kimért, táncszerű mozdulatait idézi, a fémrudak éles csattanása egymáson vagy durva koppanása a földön féktelen erőt és elszántságot sugall. A néma nyitány magában rejti az eltökélt harcot, az erőszak tombolását (mozgás: Widder Kristóf).

Aztán elindul a történet. A színészek hol megkettőzik valamelyik szereplőt, mint a gyilkosságra felbujtáskor Lady Macbeth alakját, akit először Kókai Tünde szólaltat meg, és mintha már akkor feléledne benne rosszabbik énje, Varga Lili veszi át olykor a szót, máskor egyszerűen szerepet cserélnek, mint Macbeth őrülési jelenetében, amikor Patkós Márton helyett Varga Lili lesz Macbeth, Kókai Tünde helyett pedig Farkas Franciska játssza a Ladyt. Ezek a jelenetek mindig különösen nagy hangsúlyt kapnak a színészcserével. Mivel a színpad a néhány korábban említett kelléket leszámítva egy üres tér, a zenei atmoszférateremtésen túl (zeneszerző: László Attila) csak a színészi játék az, ami megteremti ezt a feszültséggel teli világot: hol a túlvilági boszorkák szeánszát, hol a vendégekkel teli királyi lakomát. A színészek testjátéka is rendkívül kifejező. A négy játszó négy különböző karakter. Patkós Márton testesíti meg az erőt, az elszánt harcost. Az elhangzó jóslat után merengve heveredik le a földre, és ártatlanul álmodozik az eljövendő hatalomról, míg el nem ér hozzá mindenre elszánt hitvese, visszarántva őt a valóságba, ahol tettekre van szükség az álmok eléréséhez. És Macbeth megteszi, amit kell, de lelke háborog, szemünk láttára válik nyugalma bizonytalan vagdalkozássá, míg végül elvesztve a kontrollt, az ellene lázadókat kész akár egyedül, pusztakézzel visszaverni. A csatára készülve őrült szenvedéllyel követeli a nézők székeit, barikádot emelve belőlük trónusa köré. Varga Lili alakítása a leginkább túlvilági. Ő játssza el Macbeth őrülési jelenetét, és őt rejti Lady Macbeth királynői alakja a legsötétebb pillanatokban. Minden mozdulata, hanghordozása jól tükrözi ezt a felszín alatt rejlő legbensőbb ént. Varga Lili Banquo szerepében Macbeth hű bajtársa, erős és bátor. A banyák jóslatakor ő is megrészegül, és benne is remény ébred a beteljesedésre. Kókai Tünde legtöbbször Lady Macbeth szerepében látható. Olykor kimért hanghordozásával királynői, máskor szenvedélyes szavai egy szerelmes feleségről árulkodnak. Banquo szellemeként a vacsorán szavak nélkül is számonkérő. Lady Macbeth utolsó jelenetében elesett kislányként bújik az asztal alá, hogy lemossa szégyenét, megszabaduljon szörnyű bűnétől. Farkas Franciska alakítja Duncant, a királyt, aki napszemüvegben és katonai dzsekiben jelenik meg a táborban, hogy magabiztosan, nyíltan kifejezze háláját a nyertes csata után. A gyilkosság éjjelén gyermekien összegömbölyödve alszik, hogy aztán Macbeth súlyos csapásai alatt kínok közt vergődve érje a halál. Farkas Franciska játssza Lady Macbethet a királyi vacsorán, ahol Macbeth Banquo szellemét látja. Először gyöngéd törődéssel próbálja férjét kijózanítani, később egyre kétségbeesettebben. Végül riadtan és dühösen utasítja az udvart távozásra. Az utolsó jelenetben Macbeth szárnysegédeként félénk és bizonytalan, józanul mérlegelve a király őrjöngését.

Az előadás záró képeként mind a négyen a trón körül harcolnak láthatatlan ellenségeikkel. Ekkorra összemosódnak a szerepek, csak a saját bűnei miatt kétségbeesett ember kilátástalan kapálózását látjuk játékukban. Macbeth bűne nem a királygyilkosság volt, hanem lelkének megölése azzal, hogy lelkiismerete ellen cselekedett. Ez okozza vesztét. 

Bencze Anna

 

Féktelenül

Mindent lehet. El lehet játszani a negyvenszereplős Shakespeare-drámát négy színésszel egy egyetemi padláson. A képzeletünk működik, a végzősök tehetsége és néhány irodai görgős szék, bot, kötél, vörös gumikesztyű, antracitszürke műanyag fólia elegendő ahhoz, hogy a sötét skót tragédia megelevenedjen.

Gyilkosság, hatalom, belső kín, erőszak, őrület: Hargitai Iván rendező irányításával nehéz darabban vizsgázik a Bagossy‒Pelsőczy‒Rába osztály három végzőse, Kókai Tünde, Patkós Márton és Varga Lili. A csapat Farkas Franciskával egészül ki. A fekete játéktér elliptikus, körüljárható, körbefutható, csomagolópapír-képek keretezik. A temperával festett komor asszociációk és a színpadi tér közötti szaturnuszi gyűrűn ülnek a nézők. Magyarósi Éva látványtervező nem engedélyez egyetlen harmonikus pontot sem: nem pihentethetjük a szemünket, minden vagy fekete, vagy éles fényű, fémes. Nem kevésbé baljóslatú azt hallani, hogy skorpiók nyüzsögnek az agyamban, mint hullazsákot szemlélni a fekete padlaton hosszú percekig. Widder Kristóf sodró erejű, szokatlan mozgást tervezett. Emlékezetes a jóslat előtti kép: a három boszorkány ellenfényben, némán, azonos tartásban ül egymás mellett a trónusszerű fekete irodaszékeken, szimmetrikus mozdulatokkal lassan karcolva a padlót fémrudakkal. Vészjósló látvány. Macbeth királyölése brutális: Duncan úgy tekereg kínjában, mint egy pálcára szúrt állat; az áldozat‒gyilkos párjelenetet pillanatnyi szünet nélkül követi a tárgy elleni erőszak: a szétdöfködött pad forgácsai röpködnek az orrunk előtt. Nagy munka ölni, nagy erő kell halni.

Nincs szereposztás, mindenki játszik mindent. A szünet nélküli, kilencven perces előadás alatt akadnak jelenetváltási, értési zökkenők, de a játék lendülete viszi a nézőt. A Szabó Lőrinc-fordítást ért sok húzás megőrizte a dráma feszességét, nagyrészt érthetőségét is, de az a néző bajban van, aki először találkozik a darabbal. A szerepcserék fokozzák a feszültséget és a nézői koncentrációt is.

Patkós Márton Macbeth-jelenetei a legerősebbek, játékában a hatalom megszerzése utáni egylendületű rohanás a dunsinane-i csatamezőig és a halálig egy nagy hullámként érzékelhető. Varga Lili attraktív, koncentrált, kiváló. Intelligens szövegmondás, képzett hang, Takács Katit idéző tónus, erős jelenlét. Kókai Tünde Lady Macbeth-jelenetei belső színészi egyensúlyt mutatnak, eszköztelenül, kis mozgásokkal érzékelteti legjobban az őrületet. Farkas Franciska ellentmondásos jelenség: bár beszéde nem mindig érthető tisztán és ez aszimmetriát okoz az alakítások között, a dinamikus epizódokban meggyőző, Duncan királyként emlékezetes. 

Kókai Tünde és Farkas Franciska (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Macbeth halálakor a birnami erdő fái a nézők székei lesznek, felszólításra felpattanunk és állva nézzük végig az emelvényen fényben úszó, végzete által elért király pusztulását.

Nehéz megállni, nem is teszem: miért minimál költségvetéssel készül egy ötödéves vizsga? Miért látszik nagyon, hogy a szükségből a tehetség kovácsol erényt? Ez a produkció – a kamarajelleg megtartásával – több forrást érdemelt volna.

Tehetség, lendület, odaadás, elszántság. Szép munka, ígéretes fiatalok, jó színház. Érdemes a figyelemre.

 Farkas Éva

 

macbeth.rar

A teremben körös-körül lázálmokat idéző kusza rajzok. Az óriás papírlapok feszültségkeltő zörgetése után a nézők mögül-közül törnek elő tévészékház ostromló lendülettel az utcai huligán külsejű fiatalok. Ahogy anno a trónbitorló Macbeth, most az utca embere hallatja hangját, szerveződik és lép fel az elnyomó vagy éppen érdekeivel nem egyező hatalom ellen. 

A puritán díszletben a nézők konferencia székeken ülnek körben, amiket majd kiparancsolnak alóluk a szereplők az utolsó jelentben, és épül belőlük erőd vagy máglya. A kevés kellék teret enged a fantáziának, s lesz felmosó rúdból kard vagy trombita, billentyűzetből ellenséges hatalom, a görgős irodai szék pedig hol ló, hol trónus. A vörös kesztyűből lemoshatatlan lelkiismeret-furdalás válik, s ragasztószalagként köti össze sorsuk a tettestársakat. (Látványtervező: Magyarósi Éva.)

Az előadás Widder Kristóf teremtette szilaj mozgásvilágában erőszakosan zúgnak keresztül a székekkel a termen a színészek, ormótlan csizmáikban durván lépdelnek a térben, feszültségkeltően karcolják fémrudakkal a padlót, és felszisszenve nézzük a kivégzésjelenetben áldozat és gyilkos vonaglását, lihegést.

A végzős hallgatók Hargitai Iván rendezésében igen pörgő, feszes előadást hoztak létre az Ódry Színpad Padlásán. Mintha csak a kötelező olvasmányok röviden színpadi verzióját látnánk, a Macbethet mindössze 90 percbe sűrítik. Nem róható fel nekik, hogy a történetszál csorbulna emiatt, inkább a lelki mélységekben nincs lehetőségünk tobzódni.

A négy játszó szerepcserékkel, dinamikus, vehemens mozdulatokkal, gesztusokkal adja meg az előadás pergő ritmusát. A színészek folytonos szerepváltásai következtében nem az egyes karakterek fejlődését látjuk, hanem epizódokat, stílusgyakorlatokat színről színre: férfi és női, érzékeny és kemény, határozott és kétkedő oldalukat mutatják a színészek.

Patkós Márton erős, markáns Macbethje pusztán hangjával képes lenne elsöpörni Farkas Franciska királyát. Nem csupán leszúrja a királyt, hanem számtalan csapással brutálisan agyonveri. Mindezt úgy, hogy fizikai kapcsolat nincs közöttük, a király több méterre fetreng támadójától, míg Macbeth együttérzésünk utolsó maradványát is szétveri. Patkós Márton alakítja Macbethet akkor is, amikor az vesztéhez közeledik. Megkeményíti szívét felesége halálakor, a rátarti férfi az utolsó percig mániákusan bízik megmenekülésében.

Varga Lili Macbeth karakterét annak vívódásakor, kényszerképzeteinek megjelenésekor veszi át. Főleg a józan, de saját jussát követelő Banquóként van jelen, kinek kapcsolatába Macbethtel némi érzékiség is vegyül, mutatja ezt a kép, amint király és királyné ölelkezésekor odabújik harmadiknak. A Macbethtel szembeni ellenérzést Banquo karakterének elvesztével – mintha csak a lélek vándorolna – átülteti a jövőben hívő állhatatos Malcolmba, ki már a csapatokat vezényli a trónbitorló ellen. 

Az első látásra érzékeny, finom Ladyt Kókai Tünde oly sokrétűen ábrázolja, hogy ijesztőbbé válik, mint a király. Sejteti, hogy a törékeny nőből valami borzalom készül előtörni. Hatalomvágyból hidegvérrel gyilkoltat, tervez, nyomokat tüntet el. Többszörös áldozat szerepében jelenik meg; ő a lelkiismeret-furdalástól halálba hajszolt Lady és a hatalomféltés miatt kivégzett Banquo. 

Szelíd király, kevéssé kemény, mindinkább akaratos, férjét rendre intő feleség, menekülő trónörökös, csábító boszorkány – Farkas Franciska mint vendég a végzősök között többnyire kisebb jeleneteket kap. Szájából még nem hangzik igazán mívesen a Szabó Lőrinc-fordítás, s kevésbé erőteljes színpadi jelenléte a karaktereinek is kisebb hangsúlyt ad. 

Bár a sok szerepcsere próbára teszi a nézői koncentrációt, e heves és szenvedélyes játék mégis magával ragadó. Ilyen egyszerű, intim, a színészi játékot kiemelő előadásokkal olyannyira bele tudják vésni nevüket a játszók emlékezetünkbe, hogy ezentúl keressük majd őket különböző színházak színlapjain. 

Véner Orsolya 

 

Macbeth-mozaik

Sokszereplős, négyszínészes darabként került színre Shakespeare klasszikusa az Ódry Színpad Padlásán: egy-egy színész több szerepet játszik, és egy-egy szerepet több színész alakít. Az ötlet érdekes, kreatív, a megvalósítás azonban több sebből vérzik. 

A rendező, Hargitai Iván kirakós játékot játszik a nézőkkel. Akinek van valamilyen előképe a Macbethről, esetleg magában többször szétszedte és összerakta a történetet, felismerheti, hogy az egyes jelenetekben melyik színészt melyik szerepben látja, és össze tudja állítani lelki szemei előtt a teljes képet. Aki előismeretek híján vált jegyet, s úgy igyekszik a pergő ritmusú részleteket értelmes egésszé kirakni, megfejteni, hogy aki az egyik jelenetben Macbeth felesége volt, hogyan lett a másikban Macbeth, majd egy még későbbiben valaki, akit nevén sem szólítanak, csak egy jóval korábbi utalásból lehet rájönni, hogy ő Malcolm, a királyfi, az feltehetően frusztráltan távozik, és semmivel sem ért többet a Macbethből az előadás végén, mint az elején.

A színrevitel részben kényszerpályán mozog, amikor beavatottak színházaként működik. A rendező számára adottság, hogy a végzős színinövendékek közül hányan vállalják a munkát, közülük hány férfi, hány nő. A Bagossy‒Pelsőczy‒Rába osztályból Kókai Tündét, Varga Lilit és Patkós Mártont, külsősként Farkas Franciskát láthatja a közönség; négyen mintegy tizenhét szerepet játszanak. A rendezés ugyanakkor nem fordít gondot arra, hogy a kényszerpálya hátrányos következményeit megpróbálja semlegesíteni. A jelenetek elején nem helyez erős hangsúlyt annak tisztázására, kik láthatóak a színpadon és milyen viszonyban vannak egymással, holott ez történhetne verbálisan, egymás megszólításával vagy a jelmezek apróbb, jelzésértékű változtatásával, esetleg az előadás ritmusának lassításával, hogy a néző ne veszítse el a fonalat.

A ruhák hétköznapiak, maiak: fekete nadrág és pulóver, kék melegítőfelső és szivárványszínű gumicsizma, vörös blúz és bőrdzseki. A színészek szerepváltását egyáltalán nem kíséri a jelmezek változása. Az öltözet mindössze szerepen belül változik néhány alkalommal: a fináléra Patkós Márton Macbethként félmeztelenre vetkőzik, Kókai Tünde pedig mint Lady Macbeth fehér szoknyára cseréli a nadrágot, mezítlábasságra a gumicsizmát.

Szabó Lőrinc fordításából sokat húztak az alkotók, a szöveghez azonban nem tettek hozzá és nem is modernizálták. A Macbeth alapvetően is sűrű szövegének csonkolása azt eredményezi, hogy a mondatok mintegy kilométerkövekként jelzik, egy-egy szereplő éppen hol tart a lelki útján, de nem rajzolják ki az út egészét, a néző tehát tudja követni a szereplőket, mégsem látja egyiküket sem a maga teljességében.

A fiatal színészek odaadással, pontosan, többnyire jól hangsúlyozva mondják a szöveget. Színészi játékuk a köznapi emberi viszonyok ábrázolásában – Macbeth és Lady Macbeth mint szerelmespár, Macbeth és Banquo mint bajtársak, Malcolm és Macduff mint trónörökös és alattvalója, vagy ha úgy tetszik, mint „főnök” és „beosztott” – meggyőző. A köznapok rendjén kívüleső fordulatok megjelenítése kevésbé hiteles, feltehetően a színészek életkorának és egyelőre korlátozott tapasztalatának köszönhetően. Harsány, akciófilmeket idézően durva, a király hosszas, látványos meggyilkolása. Lady Macbeth inkább pedáns háziasszonyra, mintsem zavart lélekre hasonlít, amikor a nemlétező vérfoltot igyekszik a kezéről lemosni – ugyanakkor mozdulata, amellyel a hintőporos dobozt ringatja, dédelgeti, szívbemarkoló.

Az a delejes színpadi kisugárzás, amely képes lefegyverzően hatása alá gyűrni és interaktívan bevonni a nézőket a játékba, egyelőre döcögősen működik. A magából mindjobban kivetkőző Macbeth és kísérete hiába őrjöng az utolsó jelenetekben, hiába parancsol rá a közönségre: „Felállni!”, hogy elvegye és halomba rakja középen a székeket – a nézők csak sokára veszik a lapot, és elhangzik egy-két „Légy szíves, állj fel a székről!”, mire hajlandóak feltápászkodni. Mint korábban, itt is jobban működnek a köznapi fordulatok, az őrjöngésnek nincs igazi színpadi hitele, és nem is tud vele mit kezdeni a közönség; végül udvariasan enged, nem pedig rémülten meghátrál.

A szerepek számát és körét adottnak véve, a kiosztás szépen igazodik a színészek karakteréhez és külső tulajdonságaihoz. Az egyetlen fiú kapja a királygyilkos Macbethet, Banquo első gyilkosát és a Macbeth ellen felkelő Macduffot, mindazt, ahol erőre, cselekvő energiára van szükség. Varga Lilié a harcostárs Banquo, a gyilkosság startégiai részleteire odafigyelő Lady Macbeth, a megkoronázott és ellenfelei életére már nem saját kezével törő Macbeth, valamint az önvédelemből alakoskodó Malcolm, a trón várományosa – csupa tettetés, kétszínűség, hideg tervezés. Kókai Tünde figurái érzelmesek, nőiesek, kiszolgáltatottak: a férjét támogató majd később a lelkiismeretfurdalástól gyötört Lady Macbeth, a gyilkosság áldozatává vált Banquo, a mit sem sejtő Macduff, aki holtan találja a királyt és Lady Macduff, akit ártatlanul lemészárolnak gyermekeivel együtt. Farkas Franciska játssza a gyanútlan, naiv alakokat, Duncan királyt, Lady Macbethet mint királynőt, Macduff fiát és a kisebb epizódszerepeket: Donalbaint, a második gyilkost, Seytont, a hírnököt, majd az előadás végén egy kevéssé meggyőző Macduffot. 

A látványtervező Magyarósi Éva szép pillanatokkal örvendezteti meg a közönséget. A nézőteret határoló papírfalakra árnyjátékként vetülő csatajelenettel indul az előadás. A fény és árnyék használata emlékezetesen kiemel egyes részeket: a boszorkányok jóslatait és Macbeth vívódását, különösen az alvó Duncan ágya mellett. Bizonyos jelenetek többet is mondanak a drámai szövegnél: amikor Banquót meggyilkolják az alattomosan körétekeredő kötéllel, amelyből nincs szabadulás, vagy amikor Macbeth a hátára cellukszozva viszi fel halott feleségét a trónhoz vezető lépcsőn.

A kellékek minimál-költségvetésűek, többnyire a háztartásban is fellelhetők: görgős szék, partvisnyél, öngyújtó, szemeteszsák, spricni és persze az emblematikus vörös gumikesztyű a tettesek kezén. A dráma nagyobbrészt Macbethék otthonában játszódik, a házias kellékek belesimulnak az előadásba, ha nem is kifejezetten királyiak.

A záró kép önmagáért beszél. Macbeth magaslaton trónol, amikor kivégzik, s nem csak Macduff, hanem mindenki más összefogása kell ahhoz, hogy csendesen, egy-egy rúddal megérintve a másvilágra küldjék az egyébként megfáradt, önmagát is éppen csak elhordozó embert. Ezzel az utolsó részlettel válik teljessé – ha nem is feltétlenül teljesen érthetővé – a Macbeth-mozaik.

Besenyei Éva