Beszélgetés Igó Évával

Pályája vidéken indult: Miskolcon négy, Kaposváron három évadot töltött. Kétszer kapta meg a Színikritikusok Díját: 1981-ben a Lear királyban, 1984-ben a Luluban nyújtott alakításáért. 1983-ban Jászai Mari-díjban részesült. Közben a filmvásznon is találkozhattak vele a nézők: 1981-ben a Veszprémi Filmszemle legjobb női alakítás díját nyerte el Bacsó Péter Tegnapelőtt című filmjével. Azóta legalább tucatnyi filmben szerepelt, mások mellett Makk Károllyal, Elek Judittal, Tímár Péterrel és Peter Kassovitzcal forgatott. 1987-ben a Vígszínházhoz szerződött, ahol nagy sikerrel mutatkozott be Rica Maca szerepében a Csókos asszonyban. Ezt számos meghatározó szerep követte, köztük A padlás Sünije. A huszonnyolc éve futó előadásban jelenleg Mamókát alakítja.

(fotó: Almási J. Csaba)

Hogyan köteleződött el a színpad, a színészet iránt?

Gimnazistaként leginkább a tanári pálya vonzott, az ELTE bölcsészkarára készültem. Sokat jártam a Szabó Ervin Könyvtárba, és – mivel Ferencvárosban nőttem fel – mindig a Pinceszínház előtt vezetett el az utam. Gyakran bekukucskáltam, mert nagyon kíváncsi voltam arra, ami ott történt, de nem mertem lemenni. Egyszer mégis összeszedtem a bátorságom és benyitottam. Keleti István fogadott, és miután bemutatkoztam, azt mondta, ha ez engem ennyire érdekel, jöjjek vissza szombaton, amikor előadásuk lesz, takarítsam ki a termet és segítsek mindenben a színészeknek. Így is történt, és akkor eldőlt a sorsom.

 Mitől? Mi az, ami ott megérintette?

Azt hiszem, aki egyszer beleszagol a színház levegőjébe és jól érzi ott magát, nem tud onnan szabadulni többé. Keleti István és Mezei Éva voltak az első mestereim, akik nem csak megismertettek bennünket, fiatalokat a színházcsinálás alapjaival, de valódi közösséget formáltak, otthonos légkört teremtettek a Pinceszínházban. Együttléteink nem csupán a próbákról és az előadásokról szóltak, hiszen gyakran előadás után is ott maradtunk és hajnalig beszélgettünk vagy különböző társasjátékokat játszottunk. Többen más pályára kerültek, de ha bármikor találkozunk, ugyanott tudjuk folytatni a beszélgetést, ahol abbahagytuk.

Ekkor már egyértelmű volt, hogy a színészi pályára készül?

Igen. A főiskolára harmadik próbálkozás után vettek fel. Közben teljes munkaidőben dolgoztam a Nemzeti Bankban, majd a KÖJÁL laboratóriumában, ami nagyon jót tett nekem, hiszen amellett, hogy megkerestem a kenyérre valót, sok tapasztalatra tettem szert. A színészet teljesen más. Nemcsak az időbeosztásra gondolok, hanem arra, hogy másképp vesz igénybe bennünket, a fizikumunkat és az idegrendszerünket. Időnként fájdalmas, hogy nincsenek szabad pillanataink olyankor, amikor születésnap van a családban, vagy bármilyen ünnep, de pontosan tudom, hogy ez sokféle munkakörben így van.

A főiskolán Kerényi Imre és Huszti Péter osztályába került. Hogyan emlékszik vissza arra az időszakra?

Nagyon izgalmas mesterségóráink voltak az első és második évben. Kerényi Imre nagy szabadságot adott nekünk – miközben persze megvoltak a kötelezettségeink, időre el kellett végeznünk a különböző feladatokat, helyzetgyakorlatokat –, és jó érzékkel rávezetett arra, hogy mindannyian megtaláljuk a magunk gyengeségeit és erősségeit, kinek miből kell visszavenni és milyen helyzetekben tudja magát igazán megmutatni. Mondják, hogy nem lehet meghatározni, milyen alkatú színész vagyok. Lehettem volna akár drámai színész, mert nagyon intenzív érzelmek működnek bennem, amelyek bármikor felszínre hozhatók. Kerényi Imrétől azt az intelmet kaptam diplomaosztás után, hogy tanuljak meg ezekkel az eszközökkel visszafogottan bánni. Olyan útravaló ez, ami a mai napig velem van. Harmadévben aztán – mivel kevesen voltunk lányok – inkább a fiúk kaptak nagyobb feladatokat. Ráadásul én akkor már gyermeket vártam – a lányom a harmad- és negyedév közötti nyári szünetben született meg –, és sok segítséget kaptam a tanáraimtól és az évfolyamtársaimtól. A harmadik év végén olyan vizsgát adtak – egy Sullivan-operettben játszottam a hatalmas pocakommal –, amiben nagy sikerem volt. Az utolsó évben pedig úgy alakult, hogy a párhuzamos osztály, amit Major Tamás és Simon Zsuzsa vezetett, bemutatta a Cherbourgi esernyők című zenés darabot, és én kaptam a nagynéni szerepét, ami nem nagy, de nagyon hálás szerep, és a hangfekvésemhez – szoprán vagyok – jól illeszkedett. Így aztán tiszteletbeli osztálytárs lettem, és más zenés produkciókban is részt vehettem, megcsináltuk például a Komédiások hajóját Versényi Ida tanárnővel.

Önnek is meghatározó pillanat volt Major Tamás Tudós nők rendezése? Ma is gyakran emlegetik azt a vizsgaelőadást.

Nem alaptalanul, mert a mai napig vállalható, modern előadás született az Ódry Színpadon. Nemcsak nekem, mindannyiunknak nagyon fontos volt, akik részt vettünk benne. Bár nagyon fiatalok voltunk, mégis felnőttként tudtunk játszani. Megtanultuk, hogyan kell karaktert formálni, vígjátékot a legkomolyabban előadni, mert azt nem is lehet másként. Ahogy Keleti Istvánnál, aki egy időszakban elküldött galambász szakkörbe, mert nem ment a játék, úgy Majornál is volt egy nagyon nehéz, válságos időszakom, amikor a Dunának akartam menni. Az én szerepem ugyanis két mondattal kezdődött. Egy ajtón kellett bejönnöm és a következőt mondanom: „Ah! Úgy?” Legalább százszor elismételtem, de sehogyan sem akart sikerülni. Major minden alkalommal elmondta, hogy nem jó, kiküldött és kezdődött elölről, amíg elfogadható nem lett. Bátran mondhatom, hogy akkor váltam felnőtt színésszé, és majdnem mindent megtanultam abban az előadásban, amit erről a hivatásról szakmailag tudni lehet. Életem legnagyobb instrukciója – azóta sem kaptam ilyet – ugyancsak ehhez a darabhoz kötődik. Három nő hallgatja a verseket, és sokáig képtelen voltam megtalálni, hogyan reagáljak, milyen legyen az, amikor nagyon tetszik egy rím, és hatással van rám a versben megfogalmazódó költői gondolat. Emlékszem, hárman ültünk egymás mellett a székeken, Básti Juli, Sándor Erzsi és én, ők már majdnem kész voltak a szereppel, én pedig iszonyatosan kínlódtam. Mindezt látva Major magához hívott, lehajoltam hozzá az Ódry magas színpadáról, és ő csak ennyit mondott: „Éva, vegye vajra!” És ezzel a helyére került minden. Fantasztikus instrukciókat tudott adni, és nem hagyott gyengének lenni. Ha érezte, hogy valakiben ott rejlik a lehetőség, addig gyötörte, amíg meg nem született az a pillanat, amiért érdemes küzdeni.

Igó Éva és Hegedűs D. Géza – Hegedűs a háztetőn, Vígszínház (fotó: Almási J. Csaba)

A diploma megszerzése után hogyan került Miskolcra?

Úgy emlékszem, Kerényi Imre javasolta, hogy oda szerződjünk, és Major Tamás is támogatott néhányunkat. Fantasztikus négy évadot töltöttem Miskolcon. Nem csak a magam nevében beszélhetek, hiszen nagyon izgalmas és meghatározó időszaka volt az a miskolci színháznak és a társulatnak, a tehetség, az alázat és a szerencse páratlan együttállásának köszönhetően. Nem csak főszerepeket játszottam, de mindig fontos feladatokat kaptam, kiváló rendezőkkel, remek partnerekkel dolgozhattam, akikkel kölcsönösen inspiráltuk egymást, vagyis hihetetlen kalandban volt részem. Azt szoktam mondani, hogy annyi jó történt velem akkor, ami mással talán egész pályája alatt sem. Már a bemutatkozás is kivételes volt: Tóth Manci szerepében debütáltam Szép Ernő Lila ákác című darabjában, amely legendás előadás lett. Amikor vendégjátékra jöttünk a Nemzeti Színházba, még a csilláron is lógtak a nézők.

Majd ott is megtalálta egy zenés szerep, mégpedig Stasi a Csárdáskirálynőben. Szerette?

Jaj, nagyon! Jancsó Miklós rendezte, a szövegkönyvet a próbákon írták Hernádi Gyulával. Azt követte a Lear király, amelynek címszerepét Major Tamás alakította, én voltam Cordelia és a Bolond.

Alakításáért a Színikritikusok Díjában részesült.

Igen, az nagyon fontos visszajelzés volt számomra, miként az is, hogy a Lulu megformálásáért ugyancsak elismerést kaptam. De játszottam Pollyt a Koldusoperában, Solvejget a Peer Gyntben és Júlia szerepét is megkaptam. Ezek felejthetetlen pillanatai a pályámnak.

A padlás Sünijeként Kaszás Attilával, Vígszínház (fotó: Vígszínház archívum)

Aztán mégis úgy döntött, hogy eljön Miskolcról. Miért?

Kisgyermekkel nehéz volt folyton ingázni Miskolc és Budapest között, ezért úgy éreztem, lépnem kell. Előszerződésem volt Vámos Lászlóhoz a Nemzeti Színházba, oda készültem. Közben a Lulut felhoztuk Budapestre, és itt is felfigyeltek az előadásra. Olyannyira, hogy Ascher Tamás felhívott és szerződést ajánlott Kaposvárra. Az évfolyamtársaim egy része Kaposváron játszott, így pontosan tudtam, hogy ott milyen jelentős előadások születnek. Sokáig tépelődtem, nem tudtam eldönteni, mit kellene tennem. Végül Aschernek mondtam igent, Vámos Lászlótól nagy bocsánatkérések közepette búcsúztam el, és három évadot töltöttem Kaposváron.

Hogyan tudott beilleszkedni az ottani társulatba?

Az megint nagy iskola volt, mert az ember viszi magával mindazt, amit megtanult, és amikor bekerül egy új közegbe, gondolhatnak róla egészen mást. Rájöttem, hogy a mi szakmánkban minden áldott nap teljesen elölről kell kezdened mindent, újra és újra be kell bizonyítanod, hogy alkalmas vagy erre a pályára, meg tudod oldani a rád bízott feladatokat. Voltaképpen az ottani három évadom arra ment rá, hogy elfogadjanak és megszeressenek. Ez alatt nagyszerű rendezőkkel dolgozhattam, és olyan csapat tagja lehettem, akik éjszakába nyúlóan képesek voltak előadásokat elemezni, a nap huszonnégy órájában a színháznak éltek. Nekem viszont mindig a lányom volt a legfontosabb, így sokszor nem tudtam a társulattal tartani, s úgy éreztem, emiatt kilógok a sorból.

Milyen feladatok várták a Csiky Gergely Színházban?

Először Ranyevszkaját játszottam a Cseresznyéskertben, amit Ascher Tamás rendezett. Azt hiszem, túl fiatal voltam ahhoz a szerephez, és nem sikerült úgy megoldanom, ahogy szerettem volna. Utána Babarczy László rendezte A kétfejű fenevadat – nehéz darab nehéz szerepében kellett helytállnom, ráadásul a próbafolyamat sem volt konfliktusmentes. Kaposváron tanultam meg beugrani, ami szintén nem könnyű. Ilyen volt A Mester és Margarita, azt nagyon szerettem.

Volt olyan szerep Kaposváron, amikor úgy tudott megszólalni, ahogy azt magától elvárta, és teljesen felszabadultan játszhatott?

Kapásváron nem volt ilyen.

Mi lehetett ennek az oka?

Miskolcon tudtam, hogy védőháló van alattam, és bátran kockáztathattam, ronthattam is akár. Kaposváron viszont azt éreztem, hogy nem hibázhatok, nagyon ott kell lennem, mert óriási az elvárás. Amikor ebben a lelkiállapotban játszik a színész, nagy valószínűséggel nem tud úgy helytállni, ahogyan szeretné. Hiányzott az a szeretet és szabadság, amit Miskolcon megkaptam. Mégis nagyon örülök, hogy Kaposvárt választottam a Nemzeti helyett, mert máskülönben nem találkoztam volna olyan nagyszerű rendezőkkel, mint Babarczy László, Ascher Tamás, Gazdag Gyula vagy Ács János.

Igó Éva A padlásban mint Mamóka (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Azért indult tovább, mert Miskolc után hiányzott valami, amit Kaposváron nem talált meg?

Nem erről van szó. Az említett családi okok játszottak közre abban, hogy eljöttem Kaposvárról. Megbeszéltem ezt Babarczy Lászlóval – akit feltétel nélkül nagyon szeretek –, és fájt a szívem, hogy ott kell hagynom őt és a többieket. Éreztem, hogy még vártak volna rám ott jó feladatok. Először a Játékszínben kaptam egy lehetőséget – a Lisszaboni eső című darabban játszottam –, de akkor még nem tudtam, mi lesz velem a következő évadban. Hozzátartozik a történethez, hogy Kaposvárról is rendszeresen jöttünk vendégjátékra a fővárosba, szerepeltünk a Madách Színházban, a Vígszínházban, a Pesti Színházban. Egyik alkalommal előadás után odajött hozzám Lázár Egon, s megkérdezte: „Ha hívnának a Vígszínházba, ideszerződnél?” Miután meg tudtam szólalni a meglepetéstől, természetesen igent mondtam. Nem sokkal később felhívott Marton László és elmondta, hogy Iglódi István – akivel már volt közös munkánk – rendezi náluk a Csókos asszonyt, és vendégként eljátszhatnám Rica Maca szerepét. Mondanom sem kell, hogy boldogan vállaltam. Ismét megtalált az a bizonyos szerencse, ami nélkülözhetetlen ehhez a hivatáshoz. Iglódinak nagyon erős, termékeny időszakában született az előadás. Emlékszem, lógtunk Méhes Lászlóval fejjel lefelé a porolón, és még egy héttel a bemutató előtt is úgy éreztük, meg fogunk bukni. A porolóra azért volt szükségünk, mert nem tudtunk olyan színvonalon táncolni, mint egy igazi operett színész, és azt reméltük, így könnyebben elfogad bennünket a közönség. Nem csak elfogadtak, de kirobbanó sikerünk volt. Így kerültem a Vígszínházhoz, és hamarosan szerződést kaptam. Közel harminc éve itt vagyok, most már nem jövök-megyek, hűséges lettem a színházamhoz.

Mi az, ami itt tartja ilyen hosszú ideje?

 Bevallom, ezen még nem gondolkodtam, annyira természetes, hogy ide tartozom. Fontos számomra a színház tradíciója, az a tapasztalat, tudás, ami az elmúlt százhúsz évben felhalmozódott, s nemzedékről nemzedékre öröklődik tovább. Lényegét nehéz megfogalmazni, de benne rejlik abban, ahogyan elkezdünk próbálni, ahogyan a hivatásunkra tekintünk, ahogyan tiszteljük és szeretjük egymást, ahogyan közösen tudunk gondolkodni a vitáinkkal együtt. Ugyanakkor ez a színház nagyon nyitott, befogad bárkit, aki tehetséges és kíváncsi ránk. Én is hallom, milyen sokszor éri kritika az itteni polgári színjátszást, de ezt tudni kell – és a társulatunk tudja is – magas színvonalon művelni.

Nem új jelenség, régebb óta megfigyelhető, hogy a fiatalok körében elég nagy a fluktuáció a Vígszínházban. Többen elmondták azok közül, akik eljöttek, hogy nagyüzemként látták a színházat, hiányolták az együttgondolkodást, az elmélyült műhelymunkát. Mit gondol erről?

Egyrészt teljesen megértem a fiatalokat, mert szeretnék magukat minél inkább megmutatni. Fogalmam sincs, hogyan gondolkodnék ma, mennyire lennék elégedett a sorsommal, ha kimaradnak a Pinceszínházban töltött évek, és nem vidéken indul a pályám, ahol csodálatos szerepek találtak meg. Nyilván bennem is hiányérzet lenne, ha nem kapok meg időben bizonyos feladatokat. Ma már nem mindenki megy olyan boldogan vidékre, mint mi annak idején, mert Budapest a centrum, itt történnek izgalmas dolgok, s itt lehet hozzájutni filmes munkákhoz és szinkronszerepekhez. Természetes, hogy a legtöbb fiatal elégedetlen, ha nincs a tűz közelében, mert úgy érzi, lemarad mindenről. A Vígszínházban nem feltétlenül kapja meg azt a szerepet, amit magáénak gondol, holott akár ő is megkaphatná. Kétségkívül nem könnyű. Alázatosnak kell lenni, olykor évadokat kell várni, amíg jön egy újabb komoly feladat. Műhelymunkára leginkább a Házi színpadon van lehetőség, ahol kísérletezhetünk, létrejöhet olyan alternatív előadás, ami nem feltétlenül tölti meg a nézőteret. A nagyszínpadon és a Pesti Színházban ezt nem engedhetjük meg magunknak, hiszen a két játszóhelyre közel kétezer ember látogat el esténként. Nekik mindig újat adni, érdeklődésüket frissen tartani – óriási kihívás a színházvezetés számára.

Nyilván ön is átélte, hogy nem adódtak megfelelő szerepek, és nem kifejezetten önben gondolkodtak a rendezők és az igazgató.

Persze, velem is előfordult, hogy nem éreztem magam annyira jól, de soha nem mentem fel az igazgatómhoz, hogy az asztalt csapkodjam, amiért nem ad szerepet. Meggyőződésem szerint éppen elég, ha a színész „lehívja” a szerepét. Ne követelőzzön, mert nem biztos, hogy amit magáról képzel, egybevág azzal, amit mások gondolnak róla. Ráadásul egy álomszereppel iszonyatosan nagyot lehet bukni. Soha nem sértődtem meg azért, mert más játszotta el azt a szerepet, amit én is eljátszhattam volna. Tudomásul veszem, hogy az igazgató nem csak velem törődik, hanem az egész társulattal, és sok más szempontra is tekintettel kell lennie. Szerencsés alkat vagyok, mert a legkisebb munkában is megtalálom az örömömet. Nem lehet éjt nappallá téve játszani.

Mégis hogyan lehet túllendülni a nehezebb időszakokon?

Mindig történt valami, ami átsegített. Jött például egy olyan rendező, akivel korábban nem dolgoztam, és más szemléletet, világlátást hozott magával. Ilyen volt legutóbb Mohácsi János, aki az Istenítéletet állította színpadra. Nem láttam őt még ennyire közelről, munka közben, de nagyon nekem való, ahogyan dolgozik. Míves produkció született, amely megtölti a Vígszínház nézőterét, és beszélnek róla a városban. Ugyancsak új impulzusokat kapok a vendégjátékoknak köszönhetően. Az Éjszakai Színházat együtt alapítottuk Kőváry Katival és Vallai Péterrel – a név abból adódott, hogy leginkább előadások után tudtunk összejönni –, egy kiváló Bereményi-darabbal, a Légköbméterrel indultunk, aztán szinte minden évadban volt bemutatónk a Pinceszínházban, az RS9 Színházban vagy a Szkénében. Játszottam a Madách Kamarában Webber A szerelem arcai című musicaljében, majd a nagy Madách színpadán a Lugosi (a vámpír árnyéka) című darabban Darvas Iván partnere lehettem. Amikor Iglódi István és Csiszár Imre hívott, mindig szívesen mentem. Ugyancsak fontos volt az Egy nő című monodráma, amit Esterházy Péter regényéből hoztunk létre Marton Lászlóval, s 2000-ben mutattuk be a Házi színpadon.

Említettük, hogy a Vígszínházban a Csókos asszony című operettel mutatkozott be. Mely szerepeit emelné ki a következő évekből?

Boldoggá tesz, hogy itt lehettem, amikor megszületett A padlás, és olyan partnereket kaptam, mint Darvas Iván, Tábori Nóra, Kaszás Attila. Nemrég Marton László felkért, hogy legyek Mamóka abban az előadásban, amelyben két évtizeddel korábban Sünit játszottam. Csodálatos érzés volt. A szerepet Tábori Nórától örököltem, akitől rengeteget tanultam, végignéztem, ahogyan próbált. Emlékszem, kikérte magának, hogy neki nincs dala a darabban. Így született meg a Mit ér a nagymama unokák nélkül című dal. Ritkán fordul elő egy színész életében, hogy egy produkció ilyen hosszan és változatlan sikerrel menjen. Jönnek azok a fiatalok, akik egykor Kaszás Attila rajongók voltak, de ma már felnőttek, s hozzák magukkal gyermekeiket. Ugyancsak Marton Lászlóval csináltuk a Fekete Pétert, majd az Össztáncot, amelyhez emlékezetes próbaidőszak kötődik. Nem véletlenül lett olyan sikeres az előadás, mert alapvetően prózai színészek a mozgás nyelvén, gesztusok és tánclépések segítségével fogalmazták meg karaktereiket, s ez nagyon nehéz volt, de egyúttal felszabadító élmény. Szerettem a West Side Story-t Eszenyi Enikővel, Kaszás Attilával, Pápai Erikával, Méhes Lászlóval. Voltak persze prózai előadások is, mint például a Körmagyar Horvai Istvánnal, a Dühöngő ifjúság Rudolf Péter rendezésében. Hosszan sorolhatnám, mi mindent játszottam még, sok olyan szerepet kaptam, amiben előreléphettem. De nem tudok a múltban élni. A színház, a színészet erősen jelen idejű. Jó arról beszélgetni, hogy mi történt velem, kikkel játszottam együtt, de fontosabb számomra, hogy mi történik ma, és annak mi lesz a következménye holnap vagy holnapután. Azzal együtt, hogy 1980-ban, a Majorral töltött néhány hét alatt felnőtt színésszé váltam, a mai napig rengeteget tanulok rendezőktől, kollégáktól, különösen a fiataloktól.

A West Side Story Eszenyi Enikő első vígszínházi rendezése volt, majd azóta több közös produkciójuk született, gyakran partnereként lép színpadra. Jól értik és érzik egymást?

Mivel ugyanahhoz a közösséghez tartozunk, régóta ismerjük egymást, sok mindent tudunk a másikról. Nem feltétlenül járunk együtt nyaralni, és nem ülünk le naponta kávézni, mégis egy húron pendülünk, pontosan tudjuk, hogyan gondolkodik és mire képes a másik.

Hosszan elhúzódott a legutóbbi pályázati procedúra, mire Eszenyi Enikő megkapta a színház vezetését előbb másfél évre, majd újabb öt esztendőre. Hogyan érintette mindez a társulatot?

Végig bizakodtunk, hogy továbbra is társulatként létezhetünk. Nem kétséges, hogy ha a Vígszínház új igazgatót kapna, ennek a társulatnak abban a pillanatban vége lenne. Minden direktornak joga és kötelessége, hogy felépítse a saját csapatát. Már ha egyáltalán társulatban gondolkodik, mert arról is hallani lehetett, hogy esetleg befogadó színházzá alakulunk. Azzal, hogy Marton László átadta a stafétabotot Eszenyi Enikőnek, sikerült megőrizni és továbbvinni azt a hagyományt, amely Ditrói Mór óta öröklődött tovább, s ez a következő években sem szakad meg.

Különböző stílusú rendezőkkel dolgozott együtt mostanáig. Milyen az a rendezői módszer, hozzáállás, ami leginkább inspirálja?

Szerencsére könnyen alkalmazkodom. Jól tudok dolgozni azzal a rendezővel, aki jó érzékkel, tudatosan oszt szerepet, tehát pontosan tudja, miért az adott színészt választotta. Ezek általában olyan helyzetek, amikor ennél több inspirációra nincs szüksége a színésznek, mert érzi, hogy kialakult az összhang, megvan a közös színházi nyelv. Ugyanakkor szeretek olyan rendezőkkel is együtt dolgozni, akik minden pillanatban követelnek valami újat, esetleg valami meglepőt. Nem árt, ha a rendezőnek van humorérzéke, és az meghatározza a próbák hangulatát. De a legfontosabb, hogy bízzunk egymásban, mert ha a bizalom hiányzik, akkor nagy baj van. Gyakran előfordul, hogy kapok egy instrukciót, amit abban a pillanatban, adott lelkiállapotban nem tudok megfelelően végrehajtani, de elraktározom, és másnap vagy harmadnap előjön. Ehhez is kell a bizalom. Nagyon hiányzik Major Tamás és az ő tanítványa, Iglódi István, mert olyan hajszálpontos instrukciókat adtak, amelyek mindig eltaláltak, hozzám szóltak.

Úgy számoltam, hogy mostanában átlagosan tizenöt alkalommal áll a színpadon havonta, ami nyolc-tíz repertoáron lévő produkciót jelent, köztük meglehetősen hosszú szériákat, olykor napi két-három előadással. Miként tudja frissen tartani játékát, s elkerülni a rutint?

Egyik színész sem engedheti meg magának, hogy elunjon valamit, mert nem magunkért csináljuk, a nézők kedvéért megyünk fel minden este a színpadra. Hiába játszom ugyanazt a szerepet több mint százszor, nem hagyhatom, hogy a pillanatnyi hangulatom befolyásoljon. Meg kell tisztelnem a nézőt, aki először látja A padlást vagy a Képzelt beteget. Ugyanakkor mindig megpróbálok valamit másképp csinálni. Amikor annak idején a Képzelt beteget próbáltuk, kaptam instrukciókat a rendezőtől, s azokat végrehajtottam. Sok év telt el, az előadást jelenleg is játsszuk. Természetesen tiszteletben tartom az eredeti instrukciókat, az előadás formáját, a kollégákat, a végszavakat, vagyis nem fogok teljesen mást játszani, de bizonyos nüánszokat – ahogy egy tizenöt évvel idősebb nő máshogy hangsúlyoz bizonyos mondatokat vagy másképp gesztikulál – megengedek magamnak, s ezzel magamat is szórakoztatom.

Az utóbbi években a Vígszínház több előadása a nők helyzetéről, problémáiról beszél, az ő szemszögükből mutatja a világot. Ide sorolható az Augusztus Oklahomában, a Mikve, a Sógornők, legutóbb pedig a Fátyol nélkül. Ön is fontosnak tartja ezt a megközelítést?

Ez nagyon fontos vállalás, és nemcsak azért, mert feladatot ad a társulatban lévő színésznőknek, de főleg azért, mert olyan problémákat vetnek fel ezek az alkotások, amelyek foglalkoztatják az embereket. Jó példa erre a Házi színpadon látható Fátyol nélkül, mely iraki nők monológjaiból épül fel. A bemutató idején még sokan távolinak érezték ezt a világot, de más szemmel nézik az előadást, amióta a menekültek érkezésével közvetlen közelről szembesültünk a háború következményeivel, a félelemmel, a kiszolgáltatottsággal, a nők megalázó helyzetével. A nézők sokszor mennek haza döbbent arccal vagy könnyes szemmel, de legalábbis mélyen elgondolkodnak. Azok az esték – mondhatni szeánszok – valódi közösségi élményt jelentenek: mi, színésznők tartjuk meg egymást és egymásból szólalunk meg.

Milyen kihívást jelent önnek az előadás? Hogyan lehet ezeket a tragikus sorsokat újra és újra átélni?

Borzasztó nehéz. Már a próbák alatt erősen felfokozott érzelmek dolgoztak bennünk, sokszor megszólalni nem tudtunk. Napokon keresztül annyira sírtam, hogy képtelen voltam végigmondani a monológomat. Szerencsénk volt, hogy Mátyássy Áronnal dolgozhattunk, mert ő mindent megértett ebből, a tenyerén hordott minket és kisimogatta belőlünk az előadást. Egyetlen hangos szava nem volt, és ha valamelyik mondat nem úgy hangzott el, ahogy szerette volna, vagy az értelmezésben támadt vita közöttünk, azt is a legnagyobb békében oldottuk meg. Nagy kihívást jelent számomra, hogy olyan nőt kell képviselnem, aki feltehetően a mai napig él, valóban megtörtént vele az a súlyos tragédia, amiről képes tárgyilagosan beszélni. Nekem szükségem van bizonyos távolságra köztem és az író által megteremtett figura között, akinek a bőrébe színészként bele tudok bújni. Tátott szájjal nézem, hogy a fiatalok mennyire erős produkciókat hoznak létre alternatív színházi műhelyekben. Nem hiszem, hogy képes lennék saját életemből vett helyzeteket, problémákat megmutatni, oly módon kitárulkozni a nézők előtt, ahogy gyakran ők teszik. Sokkal szemérmesebb vagyok annál.

Bevallom, amikor készülni kezdtem a beszélgetésre, nem vettem észre, hogy kerek születésnapja közeledik, csak a napokban szembesültem ezzel. Foglalkoztatja nőként, színésznőként a kora?

Nem foglalkoztat, csak meglep, hogy ennyire elrepült az idő. A főiskolán négyen voltunk lányok az osztályban, s ha idősebb karaktert kellett megformálni, azt többnyire rám osztották. Így történt, hogy már húszévesen Goldét alakítottam a Hegedűs a háztetőn című musicalben, s ezt a szerepet ma is játszom itt, a Vígszínházban. A Mikve harmadik felvonásában valamennyi szereplő titka lelepleződik. Az általam játszott Hindi azt titkolja mindenki előtt, hogy jóval öregebb, mint amilyennek addig mutatta magát. Többször ki kell mondanom, hogy megöregedtem. Ez segít rajtam, és talán azokon a nézőkön is, akik nem szívesen néznek szembe az idő múlásával.

Nagyon remélem, hogy legkésőbb tíz év múlva ismét beszélgethetünk. Mivel lenne elégedett akkor? Miről mesélne legszívesebben?

Akkor is azt mondanám el legelőször, hogy büszke vagyok a társulatomra, és arra, hogy ilyen csodálatos játszótársakkal lehetek együtt. Biztos, hogy tíz év múlva is ettől leszek boldog, ha megérem. És az akkor tizenegy éves unokámról beszélnék még szívesen.

Az interjút készítette: Ménesi Gábor