Arthur Miller: Istenítélet (Salemi boszorkányok) – Vígszínház

Úgy tűnhet, a gyorsuló világban szaladnak az évek. Sőt, az évtizedek. Meg-meghökken az ember, amikor egy régi esemény dátumára rácsodálkozik. Mint most, hogy felidézzük egy ősbemutató keletjét. Alig több mint húsz esztendeje vitte színpadra Mohácsi János először Arthur Miller drámáját, a Salemi boszorkányokat, már Istenítélet címmel. Még fele táján sem járt rendezői pályája kaposvári korszakának. S annak a végefelé közeledett, amikor immár anyaszínházán kívül, a pécsi társulattal újra megrendezte. Az elsőt az 1994‒1995-ös évad legjobb rendezésének ítélték a színikritikusok. A másodikat a 2009-es POSZT legjobb előadásaként díjazták. Sűrű félévtized múltán, miközben szabadúszóként megannyi teátrumban megfordult, Mohácsi János nemrégiben a Vígszínházban mutatta be az amerikai szerző nyomán született előadását. 

E színrevitel három állomását még egymáshoz közelinek érzékeli a szakmai emlékezet. Azoké, természetesen, akik már járhattak a hamar legendássá minősült Kaposvárra. Hiszen azóta újabb és újabb nemzedékek születtek, ha emberöltönyit még nem is értek meg. De óhatatlan valamelyes összehasonlítás. A kaposvári premierről a legmaradandóbb emlékképem az első felvonásnak az a sodró, elsöprő erejű, fölöttébb dinamikus jelenete, amelyben Salem népe beözönlik, szinte „in medias res” megmutatva lappangó igazi valóját, a máris feltörő hisztériában minden jövendő bajuknak csíráját. Már akkor is Khell Zsolt tervezte azt a lépcsősoros, monumentális díszletet, amely lehetőséget adott a tömeg rétegzettebb megjelenítésére, szinte minden irányban áramló mozgásokkal. Ami nélkül, egy puszta színpadsíkon kezdetlegesebb lett volna a sokaság bemutatása. Ettől fogva Mohácsi Jánost úgy tartottam számon, mint olyan kivételt, aki képes professzionálisan tömeget mozgatni, míg pályatársai zömmel iparkodnak megúszni az ilyen feladatot azzal, hogy a személyeket stilizált kompozíciókba vagy kommersz „musicales”, illetve avíttasan „operás” csoportokba rendezik, nem átallva a statisztákat csupán látszatcselekvésekkel foglalkoztatni. Mohácsi azonban minden szereplőjének nemcsak „koreográfiát” adott, hanem tartalmat is. Ahogy a régebbi változatokban, úgy a jelenlegiben is. Mégis némi csalódást keltett, amit most láttunk. Korántsem olyan átütő a hatása, annak ellenére, hogy minden a „helyén van”, lényegében ugyanúgy. Mintha a teljesítés igyekezete elnyomná az egyes személyiségek, következésképp a hömpölygő emberáradat jelenlétének intenzitását. Megkerülhetetlen a gondolat, hogy ilyen komplex feladathoz csak összeszokott társulat nőhet fel. Márpedig annak a színészgárdának jó néhány tagja, amely az Istenítéletben szerepel, még épp csak szokja a vígszínházi kollégákat újabb társulati tagként, szerep-szerződésesként vagy vendégként. A tárgyalás jelenetben is hagy némi hiányérzetet a tömeg. Sok minden történik a salemiek szemeláttára, amikre sokféleképpen reagálnak, de játékukból hiányzik a mögöttes, az uszító magatartásokkal is leplezett, szűkölő félelem.

Péter Kata és Szilágyi Csenge (fotó: Szalontai Ábel)

Először részes az előadásban Remete Kriszta, akinek a jelmezei zökkenőmentesen illeszkednek a korábbról átörökített látványvilágba. Mély-szürkének tűnik első tekintetre az összkép. De ahogy a fémes lelátó sötétségét is árnyalják rozsdálló vörösek, úgy a ruhák sem színehagyottak. A barnák, zöldek, bordók, kékek, okkerek fáradt tónusai ötlenek szemébe annak, aki figyelmes. Felfedezhetni, hogy az egyes öltözeteken az anyagok is váltakoznak, viselőjüket akár vertikálisan megosztva, e felemássággal sugallva a magatartások immanens meghasonlottságát. Apró részletek válnak jelzésértékűvé, mint a hatalom képviseletében ítélkezők kabátján egy-egy vöröslő csík a cipzárak körül. Legyenek bár egyházi vagy világi személyek, egy végből valók. Persze a mához is közelítenek ruházatok. A salemi férfiak dzsekiket, félkabátokat hordanak. A női holmik sem esnek messzire a korunkbeli laza és szakadtas ízléstől. Legjobb példáját Abigailé adja, akinek a ruháján alkalomadtán kihívó dekoltázs is nyílik. Hajába színes tincseket melíroztak, akárcsak leánytársainak. Nincs szükség a történelmi távlatra. Sem a boszorkányüldözés históriájának ezerhatszázas évek végi idejét nem idézik fel, sem a dráma megírásának huszadik század közepi hátterét. 

Másodízben kíséri az előadást Kovács Márton zenéje. Elementáris erejű hangszerekre komponálta, zömmel egyedi fejlesztésű ütős, pengetős zeneszerszámokra, amelyek legfeljebb ritkán használatosakkal, a kalimbával, a cajonnal vannak rokonságban, vagy éppenséggel „használati” tárgyakból fogantak, mint amilyen a rugó. Szerencsés, hogy a zenészek a személyes jelenlétükkel nem tolakodnak a látvány előterébe, különben a zenebarátok nehezen állnák meg, hogy ne kövessék a tekintetükkel, miféle különlegességek szólalnak meg. Az utóbbi években Kovács Mártonnak gyakran kamara-méretű színpadokra kellett települnie zenésztársaival. Meglehet, hogy ettől, az oda illő hangszerválasztéktól kezdtek egymásra hasonlítani szerzeményei. Most jó hallani tőle más dinamikájú, szinte tomboló, szenvedélyes muzsikát, amit emelkedettebb kórusok egészítenek ki. Csakhogy bármennyire fülel is az ember, ezek szövegét képtelenség szóról szóra követni. Amire a hangosítás találhatna megoldást. A textus értése talán igazolhatná a vokális részek szükségességét. Így azonban nem hessegethetni el az érzést, hogy akár mellőzhetők volnának. 

A tömeget érintő említett fenntartások mégsem fosztják meg a rendezői gondolatot a súlyától. Hiszen az alakok értelmezéséből most is világosan kibontakozik a mondandó. A salemiek éppen olyan gyarlók, mint bármely más korszak, más tájék közemberei. A próbatétel terhe alatt válnak ki azok, akik mégsem hunyászkodnak meg, mert előbbre valónak tartják erkölcsi meggyőződésüket. Mint Rebecca Nurse, akit Kútvölgyi Erzsébet csöndes hajlíthatatlansággal jellemez. Vagy Francis Nurse, akit inkább élete párjának védelme és példája sarkall helytállásra Dengyel Iván megformálásában. És Giles Corey, akit vehemens felháborodással és végletes kétségbeeséssel alakít Borbiczky Ferenc. A többiek azt a körképet festik fel, amelyen az ostobaság, a kisszerűség, a gerinctelenség, a szolgalelkűség, a gyávaság színei egyre sötétebb árnyalatokba komorulnak. A gyermekeit elvesztett Ann Putnam irracionális bosszúvágyat táplál. Igó Éva megmutatja, hogyan válhat az egyszerű lélekben a csapások fájdalma gyilkos indulattá, férjét is magával rántva a gyűlölködésbe, akitől különben nem telne ki egyetlen bonyolult gondolat sem Gados Béla jellemzésében. És vannak azok, akik a boszorkányperek irányítóihoz egykettőre lecsatlakoznak. Papp Dániel Cheeverje megfontolatlan szolgálatkészséggel, míg Karácsonyi Zoltán Herrickje felbuzgó ambícióval működik együtt. De mindkettejükben ott rejlik a bizonytalanság is, ami Cheevert a meghasonlásig juttatja el, amikor börtönszolgaként kell asszisztálnia a falujabeliek elpusztításában. Az alkoholba menekülő porkoláb lényeges gondolatot képvisel a kollaboráns magatartás lehetséges pszichológiai kimeneteléről, de mégiscsak egy a hasonszőrűek közül, nem magasodhat antihőssé. A színész többnek mutatja, mint amennyi a „helyi értéke”, mintegy kinövi az alakítása a karakterét. Ami megint felveti, milyen nehéz is megfelelni egy olyan színház-ideálnak, amelyhez évek hosszú során keresztül formálódtak a kaposvári színészek. 

Herczeg Adrienn és Stohl András (fotó: Szalontai Ábel)

A salemi „elit” sem különb. Az emberi szenvedések, igaztalan sorsok hidegen hagyják Lukács Sándor helybeli Griggs doktorát. Bármi áron menti az irháját Hegedűs D. Géza pedálozó, fontosságát pumpáló Parris tiszteletese, aki nem tart ki amellett sem, amit a saját szemével látott, csak hogy szó ne érje a háza, a parókiája elejét. A bírói pozíció totális jelentéktelenségét személyesíti meg Felhőfi Kiss László gyomorbajosan savanyú Hawthorne-je, szemben azokkal, akik vérvádat kreálnak az ártatlanok elveszejtésére. Az üresfejűek mellett feltűnnek olyanok, akik pedig hallgathatnának a józan eszükre. A vállalt ideológia azonban nem engedi Fesztbaum Béla higgadtan célratörő Danforth alkormányzójának, hogy a fennhatóság küldötteként bármi olyant meghalljon, ami megkérdőjelezné a hivatalos álláspont, az uralkodó szemlélet érvényét. A boszorkányügyek specialistájaként érkező, hitében lassan megtépázott Hale tiszteletest végül nem is a tisztánlátása állítja a halálra ítéltek mellé, Hevér Gábor empátiát mutató alakítása szerint inkább az embersége, az elborzadása a rémtettektől. 

A féktelen üldöztetést a serdülő lányok szabadítják a falujukra, akik egy éjszakán kiszöktek táncolni, kicsit meztelenkedni az erdőbe. Amit művelnek, abban nincs semmi rémes, csakhogy az ilyesmi főbenjáró vétek a babonások, a vakbuzgók szemében. Holott a bakfisok csak akkor követnek el halálos bűnt, amikor másokat vádolnak ördöngösséggel a maguk mentségére. Az eredeti drámában is különböző súllyal jelennek meg ezek a leányzók. Némelyiküknek csupán azok a szituációk jutnak, amelyekbe közösen sodródnak. Így nincs sok lehetőségük egyedi jellemrajzok kibontására a szereplőknek, csupán a félelem szorításában evidens magatartások felvázolására, amit kellő intenzitással és egymásra hangolódással meg is tesz Rainer-Micsinyei Nóra, Gonda Kata, a színinövendék Pájer Alma, valamint egy hangsúlyosabb jelenésben is Puzsa Patrícia. Erősbíti a csoportjukat, hogy ez a színrevitel életkorban is, élethelyzetben is a többiekhez közelebb hozza Titubát, aki a Miller-drámában még Parris házának fekete rabszolgája. A most „svájcinak” emlegetett lány, aki kedvét lelte egy kis vajákolásban, elsőként találkozik azzal a vallató agresszivitással, amelynek kényszerítő ereje a kiforratlan, felelősséget hárító, lelkifurdalást elhessentő kamaszlelkeknél vétkesebb a törvényes eljárásokba bujtatott mészárlásban. A kötélre akasztás rémületét, fájdalmát Kopek Janka úgy éli meg, hogy az elegendő a fentebbi gondolat sugallatára (a nézőtérre már-már kilengő függesztése inkább más vígszínházi vagy akár musical-színházi „reptetéseket” idéznek fel, nem éppen szerencsés asszociációkat keltve). A csoportjuktól viszont kis híján távolabb került Mary Warren attól, hogy Pető Kata alkata, felnőttebb jelensége nemigen illik egy bakfis lánycsapatba. De mert színésznőként is érettebb, mégis elhitető lett azáltal, hogy a szolgálónak olyan tulajdonságokat ad – szellemi fejletlenséget sejtető naivitást, hirtelen kedélyingadozást, befolyásolhatóságot jóra és rosszra egyaránt –, amelyek a gyermekibb lelkeket is jellemezhetik. Abigail Williams viszont cseppet sem gyereklány, Szilágyi Csenge alakításában már birtokolja a női fortélyokat is, nemcsak őmaga vonzódik, de képes szinte ellenállhatatlan vonzalmat ébreszteni John Proctorban. Hevül, csábít, szenvedély és hiúság sarkallja, hogy ne eressze el a férfit, féltékenység és bosszúvágy ösztökéli, hogy elpusztítsa az asszonyát. Abigail nemcsak a saját védelmére vádaskodik. Beszédes pillanata, amikor rádöbben, hogy a szerelmét maga taszította halálos veszélybe. 

A kollektív tragédia, amelyért a társadalmi hierarchia felsőbb és alsóbb fokain lévők egyaránt felelősek, elgondolkodtató. Az a személyes dráma viszont, amely John Proctort sodorja halálba, érzelmileg magával ragad, megrendít. Egyenes derekú, szókimondó férfi Proctor Stohl András karizmatikus személyében, de esendő is. A lelke mélyén bocsánatosnak tartja, hogy félrelépett, és felcsattan, ha emlékeztetik rá. Húzná-halogatná is, hogy leleplezze szeretőjének romboló hazudozását. Házának ura marad, aki megütközik, ha a megszegett kenyérből egy darabot a felesége őelőtte tör le. Akkor döbben rá, milyen értékes számára a hitvese, amikor végveszély fenyegeti, az elfajuló helyzetben csakhamar mindkettejüket. De nagy benne a lázas élniakarás, az életszeretet. A büszkeségével, az önbecsülésével vívódik, hogy választhatja-e a megalkuvást. Megroppanásig űzött ember, aki mégis talpra áll. Rendkívüli ereje, sodrása, nyomatéka van Stohl Andrásnak. Úgy játszik, hogy megáll a levegő. Megilleti a jelző: nagyformátumú színész. 

Méltó partnere Herczeg Adrienn, aki másodjára formálja meg Elizabeth Proctort. Mély, érett, visszafogottságában is gazdag az alakítása. Magába zárkózó, csöndes asszony Proctorné, akinek szinte néma a szemrehányása is. De kemény, tartásos, megfellebbezhetetlen igazságú. Tiszta jellem, aki mégis kész megbocsátásra, feloldozásra. A végsőkig kitart a férje mellett. A színésznő olyan életre szóló társat jelenít meg, akinek oldalán egy valamirevaló férfinak rá kell eszmélnie, mennyivel becsesebb az összetartozásuk, mint a múló vágyak beteljesülése. Stohl Andrással közös játékuk példája a tökéletes párjeleneteknek. Katartikus élmény. 

Márpedig a katarzis ritka Mohácsi János színházában. Ha mégis fel-felbukkan, nem afféle nagyívű alakításokból, pszichológiailag árnyalt jellemzésekből bomlik ki. Az Istenítéletben viszont úgy követjük Proctorék vesszőfutását, ahogy a klasszikus hősök végzete szorította el a torkunkat, már amikor a rendezések nem iparkodtak megcsonkítani tragédiájuk érvényességét olyan – kétségkívül jogosan terjedő – szemlélettel, amely jelenkorunk hitványságai közepette bajosan talál nemesebb lelkeket. A Mohácsi-testvérek újrafordították a Miller-művet, amelybe most is szorítottak helyet komikus szöveg-morzsáknak. Igazat szólva, nyomtalanul esünk túl ezeken a mozzanatokon. Az ezerszáz fős közönség, nem is a premierközönség szinte lélegzetvisszafojtva várta az egyéni drámák végkifejletét. Többről is van szó, mint néhány kimagasló alakításról. Arról a nézői igényről, amelyről hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy talán már nem is létezik. Holott a politikus szándékú társadalmi látleletek, mozaikos görbe tükrök mellett nagyon is számot tartana még azokra, amelyekben felkavaró emberi sorsokkal érezhet együtt, a lelket emelő megrendülésig. És lám, nemcsak megrekedt ízlésű színház vállalkozhat rá. Hiába jönnek-mennek az évtizedek. 

BOGÁCSI ERZSÉBET