Friedrich Schiller: Haramiák – Pesti Színház

Választási lehetőség mindig van. A kérdés csak az: kínálkozik-e valóban elfogadható megoldás az ígéretesnek tűnő lehetőségek között. Schiller ambiciózus ifjai – a nagy francia forradalmat megelőző évtizedben – két, egymással ellentétes úton indulnak el. Mindkét lehetőség kiteljesedést, hatalmat és gazdagságot ígér; nem közömbös persze, milyen áron. Mint ahogy az sem: valóra válthatók-e a nagy ívű tervek, ha bármelyikhez is a morális megfontolások kiiktatásán keresztül vezet az út. Kovács D. Dániel rendezése nem hagy kétséget afelől: évszázadoktól független igazság, hogy legfeljebb ideig-óráig tartó sikereket hozhat az elszabadult gátlástalanság, akkor is, ha a családi előjogokra, társadalmi előmenetelre alapoz, és akkor is, ha a társadalmon kívülre helyezi magát s a rablás–gyilkolás ethoszát vallja. 

Franz Moor (Orosz Ákos) abban a környezetben akar érvényesülni, amelybe beleszületett. Bármi áron is. Remek, amikor Orosz nézőtéri fényt kér, és – a dráma szerinti szövegét improvizatív elemekkel vegyítve – egyenesen a képünkbe mondja elképzeléseit. Pragmatizmusát az „aki tud úszni, ússzon; aki béna, fulladjon meg” hozzáállása jellemzi, és legfőbb szándéka bebizonyítani, hogy ő az előbbiek közé tartozik, akkor is, ha másodszülöttsége összes hátránya terheli. Ahogy sakáltekintetével a közönséget pásztázza, néhány pillanatra azt is hihetnénk: Franz talán csak provokál, és pusztán a testvérféltékenység mondatja vele mindazt, amit. De nem hihetjük, hiszen Orosz Ákos már első színrelépésétől átlátszónak mutatja Franz cselszövéseit, aki biztos benne (és persze nem is téved): ha elég kitartóan mószerolja vetélytársát (testvérét), előbb-utóbb mindenki hinni fog neki. Világos: ugyanúgy elszánta magát, hogy bűnöző lesz, mint III. Richard (vagy mint a Lear király Edmundja), csak ezt ő nem így hívja. Bátorságnak véli inkább, sőt hatalmassá válásnak. Amikor azonban már úgy hiszi, sikerült mindenkit (apát, testvért) eltennie láb alól, aki az útjában állt, tanúi leszünk, ahogy rettegő, szétesett arcú senkiháziként végzi. 

Spiegelberg (Hajduk Károly) – Franzcal gyökeres ellentétben – egyet nem akar: a fennálló rend konvencióinak keretein belül érvényesülni. Pedig imponáló műveltsége, Hajduktól kölcsönzött vonzó dinamizmusa ígéretes jövőt is sejtethetne számára. Ám ő minden charme-ját a gonosztevővé válás ideológiai megalapozásának és intenzív gyakorlásának szolgálatába állítja. Nagyszerű a jelenet, amelyben túlmozgásosan-szómenésesen előadja, mi mindenképpen tudja elképzelni a jövőjét; a lehetőségek között még a palesztinok földjén államot alapító, szentföldi királyi címre aspiráló svihák figurája is szerepel. Hírnévre és gazdagságra áhítozik, és jól látja, hogy munkával, hétköznapi gürcöléssel esélye sincs felvenni a financiális versenyt egy rablóbandatag jövedelmével. Rablónak lenni: ehhez ész kell – mondja mint a volt diákokból szervezett haramiagaleri filozófusa. Kezdetben akár bohókás-bolondos későkamasznak is vélhetnénk Hajduk Spiegelbergjét, ha nem mutatkozna elég tudatosnak és elszántnak ahhoz, hogy mondatait semmiképpen se vehessük csak ifjonti polgárpukkasztásnak. Hamarosan bizonyít is: lezser mozdulattal hajítja elénk az apácafőnöknő lemetszett fejét, miközben nagy gusztussal sztorizik a komplett kolostori létszám csoportos megkínzásáról és megerőszakolásáról. 

Ennek az előadásnak sokkal inkább ők ketten – elsősorban Franz, utána Spiegelberg – a főszereplői, mint a kétféle világhoz egyaránt kötődő, tragikus sorsú Karl (Király Dániel). Orosz Ákos és Hajduk Károly erőteljes kontúrokkal jellemzett figurái – örökérvényű dilemmák és gazságok letéteményesei – bár egymástól nagyon eltérő életutat választanak, ugyanannak a kortársiasra hangolódó moral insanity-nek a képviselői. A lelkiismeret tényleg fontos dolog lehet – mondja az előbbi, a nézők pillantását lesve –, hiszen mindig kiváló üzlet eladni. Kinek mi a tisztesség – fejtegeti az utóbbi, és cinizmusát divatos lazaságba csomagolja –; neki személy szerint az, hogy öldökléseivel önként vállalja a világban folyamatosan kívánatos létszámcsökkentést. 

Karl Moor, Franz bátyja legszívesebben mindkét táborhoz tartozna – Király Dániel alakítását mintha az ebből fakadó bizonytalanság határozná meg; nyilván kegyetlenül nehéz érzelmekkel teli családtagnak és meggyőződéses terroristának lenni egy személyben. Karl mindkét főszereplőnek riválisa (Franznak mint bátyja, Spiegelbergnek mint a banda megválasztott vezére), ennek ellenére Király alakítását – rendezői preferenciák okán és/vagy saját színészi egyéniségéből fakadóan – nem az erő, a forradalmi hevület és a terror keménysége határozza meg, hanem sokkal inkább a visszafogottság és valamifajta komótosabb betyárromantika. A terror az erkölcs velejárója, mondja elég nagy nyugalommal; a vesszenek a gazdagok, éljenek a szegények forradalmi filozófiát szinte joviálisan képviseli. Karl figurája igazán a második részben kerülne középpontba, de sem a dráma cselekménye, sem a rendezés nem könnyíti meg a színész feladatát. Eddig határozottan a kifejtettség, részletgazdagság jellemezte a jeleneteket, itt azonban már túl gyorsan történik minden: a visszatérési kísérlet az ún. normális életbe (és nem elég erős a színpadi megfogalmazása annak: miért is kell végül a banda hívó szavára hallgatnia), a mindenen túl hűséges kedves leszúrása, majd a vád és önvád, végül az elhatározás az állami igazságszolgáltatáshoz való megtérésre. 

eznevolna

Bach Kata és Orosz Ákos (fotó: Dömölky Dániel)

Ez utóbbiak azonban nem mondanak ellent annak, hogy Kovács D. Dániel rendezése többnyire remekül kezeli az egyáltalán nem könnyen kezelhető alapszöveget. Megalapozza ezt, hogy az új fordítás alkotóinak (Hevesi Judit és Cziglényi Boglárka) köszönhetően a szereplők mai és nagyon élő nyelven beszélnek. A színpadra állítás meghatározó kiindulópontja, hogy az eredeti mű hosszas, szövegközpontú jeleneteit feldarabolja és egymásba fonja (dramaturg: Bíró Bence). Ezáltal a két szint sokkal szorosabban összekapcsolódik, mintegy színpadi párbeszédhelyzetbe kerül egymással. A szintek (és jelenetek) közötti átmenetek gördülékenyek, játékosan színpadiasak – járást imitálva szimultán mozog színész, és gördül díszlet. (A második részre megritkulnak, ezzel együtt statikusabbá is válnak a váltások.) Az üres teret Horváth Jenny mobil paravánrendszere keretezi és tagolja; az összkép alsó oldalak nélküli monumentális paszpartuk csoportozatára emlékeztet, amelyek függőleges elemei – oszlopokat jelezve – külön is kimozdíthatók. Hasonlóképp ötletesek Pető Kata játékos jelmeztervei; elég a szövetek alsó vonalát fodrozó keskeny tüllcsíkokat vagy Amália meghökkentően egyéni dekoltázzsal tagolt borvörös ruháját felidézni. 

Az előadásnak különösen vonzó jellemzője a minden rétegét átható frissesség és dinamizmus, sok eszközű teatralitás. Mozgásszínházi kompozíciók, éles világítási váltások, sötétek és a sötétben felpattanó szikrák, zenék és hangerő (Bartha Márk) – s nem utolsósorban változatos színpadi poénok, amelyek magával a színrevitel folyamatával játszanak el. 

Utóbbiak sorában jelezheti egy darabka szigszalag az álruhát – és milyen vicces jelenet kerekedik ebből a tragikus végkifejlet felé vezető úton. Vagy beúszhat a Singing in the rain, ha már úgyis előkerült egy ernyő. És megszólalhat Csehov-előadások közhellyé koptatott Grieg-motívuma, miután az egyik schilleri mondat előhívta a Cseresznyéskert egy másik mondatát, amely aztán blődliként görög tovább („valahol messze a bányában leszakadt egy csille (…) vagy Chilében leszakadt egy bánya” – szalad be a színpadra valaki vájármezben). Bármennyire széttartóak is, és – ahogyan talán a felidézett példákból is érzékelhető – különböző minőségűek ezek az ötletek, megtalálják a helyüket az előadás-egészben, szimultán együtt élnek a cselekménnyel, és nem visznek félre, nem mutatkoznak marketing célú idegen elemeknek. A kulcs nyilván az arányérzék és a tehetség; Kovács D. Dániel a tavalyi Szputnyikos extra puritán és remek Heilbronni Katica után a megjelenítés nagyon eltérő eszközeivel kísérletezik (miközben egy erre koncentráló elemzés a látványos különbségek ellenére számos összefüggést tárhatna fel).

Az előadást a vígszínházi társulat többféle generációhoz tartozó, eltérő színházi múlttal rendelkező régebbi és újabb tagjai (és vendégalkotói) hozták létre – jól érzékelhető harmóniában. 

(A szereplők jó harmadával egyébként a rendező a Heilbronni Katicában is együtt dolgozott, a névsor élén Hajduk Károllyal és Bach Katával.) A cselekmény egyik vonulatát inkább az egyéni alakítások jellemzik. Orosz Ákos Franz-ának környezetéből a legemlékezetesebb Bach Kata törékeny, naiv de fanatikusan elszánt Amáliája – szeret és meghal, mintha mi sem volna természetesebb az önmagából kifordult világban, ahol élnie adatott –, de világosan értelmezett figurát mutat kisebb szerepében Seress Zoltán mint öreg Moor és inasként Papp Zoltán is. A cselekmény másik vonulatában sokkal inkább a csoportdinamika érdekelte a rendezőt: itt Hajduk Károly Spiegerbergje (és Király Dániel Karlja) mellett a csapatjáték dominál; a szereplők olykor meghalnak, majd újra színen vannak, a több száz haramiatársat is képviselve. 

A 23 éves Schiller meg volt győződve róla, hogy a Haramiák nem valódi dráma, hanem párbeszédekből álló epikus mű. Ezen jócskán lehetne vitatkozni. Az ellenérvek sorában előkelő hely juthatna a Pesti színházi bemutatónak. 

Dömötör Adrienne 

 

NKA csak logo egyszines

1