Friedrich Schiller: Haramiák – Pesti Színház

„Prométheusz lángja kialudt, csak pirotechnikai trükk maradt belőle, még egy szál cigit se gyújtana meg” – mondja a Moor Károlyt alakító Király Dániel a Pesti Színház színpadán, a Haramiák első jelenetének kezdetén. Bíró Bence dramaturg nem Moor Ferenc és az apja, hanem Károly és Spiegelberg beszélgetésével nyitja az előadást. Ez a bizonyos majdnem első mondat Károlyra nézve önbeteljesítő jóslattá válik: a darab hősében alig pislákol a láng, a pirotechnikai trükkök viszont szinte nyomasztóan rátelepednek a színjátékra. 

A rendező, Kovács D. Dániel a látványt, a hangeffekteket, az ötletesen variálható díszletelemeket s a színészi kifejezőeszközöket tekintve egyaránt formabontóan, a kőszínházi falak között szokatlan és merész megoldásokkal állította színpadra Schiller drámáját. Kérdéses mozzanatok számomra mindenekelőtt a dramaturgiában, azon belül is elsősorban Károly szerepében mutatkoznak – a továbbiakban ezek megfogalmazására teszek kísérletet.

Károly az előadás gyengén, ellentmondásosan sikerült alakja. A néző alkalmanként nehéz feladat előtt áll, amikor meg akarja érteni, melyek a mozgatórugói, mikor mi motiválja, kinek vagy minek a hatására változik. Ő áll a darab fókuszában, minden fő- és mellékszereplő reflektál rá, megkerülhetetlen. 

 Az öccse, Ferenc szavain keresztül Schiller így mutatja be: „Izzó szelleme, amely lángot vet szívében, amely oly fogékonnyá teszi a nagyság és szépség minden rezdületére, nyíltsága, mely lelkét szemébe emeli, érzelmeinek lágysága, amely minden szenvedés láttára könnyező részvétet olvaszt szívében – e férfiúi merészség, amely százados tölgyek csúcsára, zúgó folyók örvényeibe kergeti […], mindez a leghűbb baráttá fogja avatni, jó polgárrá, hőssé, nagy, nagy férfivá!” (ford.: Déry Tibor)

Ilyennek látja Károlyt az apja, ezért szereti jobban Ferencnél és részesíti előnyben vele szemben. Ilyennek látja Amália, ezért szeret bele, és ezért igyekszik hűséges maradni hozzá akkor is, amikor úgy tudja, Károly már halott, s védelmezi szerelmét hevesen Ferenc becsmérlő megjegyzései hallatán. Ilyennek látják a haramiák, ezért választják vezérükké a bandaalakítás értelmi szerzője, Spiegelberg helyett. Ilyennek látja szolgája, Daniel, aki gondolkodás nélkül a pártjára áll, és próbálja megóvni fivére gyilkos indulatától. Még Spiegelberg és a haramiákat üldöző városi tisztviselő is ilyennek látja, bár egyikük sem csodálja ezért: előbbi bosszús, mert érzi Károlyban a karizmatikus riválist, utóbbi pedig némileg zavart, mert sem a haramiák szokásos elvetemültségét, sem az elöljáróság hatalmának kijáró félelemteli tiszteletet nem tudja felfedezni a bandavezérben. Károly nem hibátlan jellem, azt viszont senki nem vitatja el tőle, még Ferenc sem, hogy melegszívű, és ragyog, mint a nap. 

A Pesti Színház előadásában Károly alakja az eredeti schilleri szöveghez képest komoly dramaturgiai nyíráson és fazonírozáson esett át, a többieké viszont alig változott, s Károly hozzájuk fűződő kapcsolata is maradt az eredeti, amitől furán torzul az előadás egésze. Itt egy hűvösebb, szenvedélymentesebb, töprengő, gyakran tanácstalan Károly jelenik meg a színen, akiért ugyanakkor megszakad az apja szíve; aki miatt az öccse eladja a lelkét az ördögnek; s aki miatt Amália majdnem végig magas hőfokon lángol. 

De mit is jelent az, hogy Károly a schilleri alakhoz képest komoly változáson esett át? Lássuk, mit vett el a dramaturgia a figurából, és mit tett hozzá.

Elvette Károly majdnem minden nagyobb monológját, szemben Ferenccel, akinek vívódásait, döntéseit pontosan és lényegretörően végigköveti az előadás szövege. Károly kevésbé magyarázza, értékeli önmagát. Érzékelhető, hogy mi a különbség a bandatagok és a vezér között:

„Ő nem azért öl, hogy raboljon – a pénz nem is érdekli onnantól, hogy megszerezte, és a szerzemény egyharmadát szétosztogatja az árvák között, vagy a szegények tanulmányait fizeti belőle. […] Ha elcsíphet egy vállalkozót, aki csicskáztatja az embereit, vagy kézre kerít valami fehérgalléros bűnözőt, aki kijátssza a törvényeket, és korrumpálja az igazságszolgáltatást, – ember! akkor van elemében, akkor pörög igazán!”

Ugyanakkor az alkotók kihagyják, hogy mi következik ebből a különbségből Károly és a bandatagok sorsára nézve, illetve hogy hogyan értékeli Károly ezt a különbséget: „Vagy azzal áltatjátok magatokat, látván, hogy milyen örömmel készültem én a viadalra, hogy hősként fogtok ti is elbukni? Ebben se higgyetek! Nem Moor a nevetek, cimborák! Bitang tolvajok vagytok, silány eszközei nagyobb tervemnek, mint az olcsó kötél a hóhér kezében – ki látott már tolvajt hősként elbukni? Tolvajnak nyereség az élet – csak utána várja az iszonyat, a tolvaj joga, hogy reszkessen a haláltól.”

Károly az, aki nem csak a jelenben él, nem csak a rablott kinccsel foglalkozik; ő tudja, mit jelent a lelki üdvösség, és mit jelent az üdvöt elveszíteni. Az előadás kivonta Károly alakjából ezt a tudást, és kivonta személyiségéből a haramiák túlkapásaival szemben feltámadó elemi haragot is. Amikor Schufterle elmeséli, hogyan vetett tűzbe egy csecsemőt – csak úgy, miért is ne? –, Schillernél Károly azonnal nekitámad és kizárja a csapatból: „Hát ez a láng perzselje kebledet, amíg meg nem őszül az örökkévalóság! Hordd el magad, szörnyeteg! ne lássalak többé bandámban. Zúgolódtok? Haboztok? Ki mer gondolkodni, ha én parancsolok? – Vigyétek, ha mondom. Vannak még mások is köztetek, akik megértek haragomra.”

Király Dániel (fotó: Dömölky Dániel)

A szövegtömörítés után eltűnik a számonkérés, csak az önfelmentés, a szégyen marad: „Tényleg, Schufterle? Tehetek én erről? Tehet róla bárki, ha egy járvány, éhínség, vagy árvíz az igazakat is elpusztítja a gonoszakkal együtt? […] Gyerekgyilkosság, fúj! nőket ölni! betegeket ölni! Megalázó! Legszebb munkáimat mérgezik meg – itt áll előttetek egy kamasz, arca ég a szégyentől, hőst akar játszani, de óriások helyett törpéket ver agyon.”

Ezen a ponton történik Károllyal a legérdekesebb dramaturgiai fordulat. Két éve mutatta be a Vígszínház a Danton halálát. Saint-Just, Robespierre és Danton szövegeiből az alkotók sajátos világnézeti monológot gyúrtak,* és a Büchner-szöveget némi átdolgozás után, de felismerhetően betoldották Schiller sorai közé; Károly tehát, akinek arca ég a szégyentől emberei viselkedése miatt, és képtelen az ártatlanok legyilkolása fölött napirendre térni, így folytatja: „Mi sem vagyunk kegyetlenebbek a természetnél vagy az időnél. A természet nyugodtan és ellentmondást nem tűrően követi saját törvényeit, az ember elpusztul, ha szembeszegül velük. A levegő összetételének változása, a földön végigsöprő tűzvész, egy járvány, vulkánkitörés vagy árvíz is ezreket temet maga alá. A kérdésem csupán az, hogy az erkölcsi természet miért lenne irgalmasabb, mint a fizikai természet.”

Károly egyetlen pillanat alatt félreteszi addigi kétségeit, és átváltozik forradalmárrá, akinek az eszme számít, nem az egyes emberek. Nem mindegy, hogy egy csecsemő természeti tűzvész áldozata lesz, vagy tűzre vetik?

„Egy eszme talán nem pusztíthatja el a vele szemben állót éppúgy, mint a fizika törvényei? A világszellem eszmei céljai eléréséhez ugyanúgy használja karjainkat, mint ahogy a fizikai szférában a szökőárt és a vulkánkitöréseket. Mit számít, hogy valaki terrortámadásban vagy természeti katasztrófában pusztul el?”

Károly az igazság és a bosszú eszközének tekinti magát – Schillernél sincs ez másként –, de az előadásban gondolatait hideg észszerűség irányítja. A darab elején még a híres történelmi ikonok foglalkoztatják – Herkules, Hannibál, Nagy Sándor –, majd elszakad az emberektől s az emberitől, és steril fogalmakon töpreng, mint bűn, erkölcs, erőszak – visszacsatolás nélkül. 

„Egyesek azt állítják, hogy a terror a bűnözők fegyvere, ezért szerintük mi bűnözők vagyunk. Így igaz! De csak abban az értelemben, ahogy a szabadságharcos kezében lévő kard is hasonlít a bűnözők fegyvereihez. Erkölcs nélkül a terror csak rombol, de terror nélkül az erkölcs erőtlen. A terror az erkölcs velejárója, és nem egyéb, mint gyors, szigorú és kikezdhetetlen igazságszolgáltatás.

Az emberiség elnyomóit megbüntetni igazságos, megbocsátani nekik barbárság. Se megállapodást, se fegyverszünetet nem köthetünk olyanokkal, akiket csak az emberek kifosztása érdekel, akik azt remélik, hogy ezt büntetlenül folytathatják, és akik szerint az igazságszolgáltatás csak üzlet, a törvény pedig csak eszköz!”

Schillernél Károly egy későbbi jelenetben, a szerzetessel folytatott szenvedélyes vitában ostorozza a képmutatást, az élősködést a kiszolgáltatott rétegeken. Következtetései természetesen bomlanak ki a környezetével való konfliktusból. Nem elvontan töpreng, hanem megszólítja azt, akihez a szavait intézi, miközben látható, hogy szerinte az igazság forrása nem a ráció, hanem a szív: „Ó, ti farizeusok! ti pénzhamisítói az igazságnak, ti Isten majmai! Nem szégyelltek feszületek és oltárok előtt térdelni, szíjakkal marcangoljátok, böjttel sanyargatjátok húsotokat és véreteket, s úgy vélitek, hogy e nyomorult szemfényvesztéssel rászedhetitek azt, akit Mindenhatónak neveztek, ti dőrék, mint ahogy a nagyokat az gúnyolja ki legkegyetlenebbül, aki azzal hízeleg nekik, hogy megveti a hízelkedést; tisztességtekkel és szeplőtelen élettel hivalkodtok, holott Isten, aki belát a szívekbe, maga kelne fel a Teremtő ellen, ha történetesen nem épp ő teremtette volna a nílusi szörnyeteget! – Pusztuljon a szemem elől!”

Az előadás nagymonológjában Károly – visszacsatolás hiányában – a piruló restelkedéstől eljut odáig, hogy bátorságáért és emelkedett erkölcsiségéért megdicséri magát: 

„Az öncélú vakmerőséget én is elítélem. A nemes célú vakmerőség viszont, amellyel én is küzdök a szabadságért, a legnagyszerűbb erény. – Ez az én vakmerőségem, és ezt állítom az igazság szolgálatába.”

Ez az önfelmentő önelégültség Schillernél hiányzik. Károly tudja, hogy mindennel el kell majd számolnia, amit tesz, vagy amit mások tesznek az ő vezetése alatt, és hogy az elszámolás aligha lesz kellemes. Magánál hitványabbakkal azonban nem hajlandó elszámolni.

„Eridj, s mondd meg a nagytekintetű bíró uraknak, akik élet és halál tétjére kockáznak, add hírül nekik, hogy nem vagyok tolvaj, aki az álommal és a sötétséggel szűri össze a levet, s aztán mellét düllesztve henceg a létrán! Amit tettem, azt nyilván egyszer még fejemre olvassák az ég számtartó könyvéből, de nyomorult földi helytartóival nem lehet számadásom.” – írja Schiller, az előadás Károlyának azonban nem sajátja ez a szorongó jövősejtés. A színpadon végül azzal zárja a beszédét, hogy kiszól a technikusoknak: „Jöhet a helikopter!” – s felzúgnak a motorok, indul a csatajelenet. A közönségnek nincs ideje arra, hogy a darab kulcsszereplőjének kulcsmonológját megeméssze, a hangeffektek rá következő sokasága és a gazdag látványvilág elnyeli az alig megszületett benyomást Károly szavairól, személyéről. Ugyanakkor az erős atmoszférateremtő elemek lekötik a nézőt: érezhető, hogy Károly és a csapat veszélyben van, szorul a hurok; villannak az öngyújtók, sejtelmesen imbolyognak a fények, közeledik az ellenség.

Minél több vérengzést, minél több értelmetlen halált lát maga körül a bandavezér, annál jobban nő nosztalgikus vágyakozása az egykori békés élete után. A dramaturgiai beavatkozás következtben kimaradtak azok a sorok, amelyekben Károly – többnyire a társaitól félrehúzódva – elmerül a természet szépségében, vagy felidézi emlékezetében a kamaszkori ártatlanság idilli állapotát, amely számára elveszett: „Béke napjai! – apám kastélya! – ti ábrándos zöld völgyek! S ti elysiumi jelenetei gyerekkoromnak, sohasem fogtok hát visszatérni? […] Elmúltak – el – s már vissza nem jőnek. […] Engem kitaszítottak, kivetettek a tiszták soraiból – nekem nem jár a gyermek édes neve – nem jár a szerető epedő pillantása – a kebelbarát igaz ölelése. Latrok vesznek körül, viperák sziszegnek – vaspántokkal kovácsolnak a bűnhöz, a vétek ingó nádszálán hintázok a romlás sírja fölött.”

Miután a nagymonológban Károly eljutott a meggyőződésig, hogy nemes céllal küzd az eszméiért, régi életéből nem a jellem tisztaságát sírja vissza elsősorban, hanem Amáliát. Schiller lírainak festi szerelmüket, dalban emlékeznek egymásra, szólnak egymáshoz. Az előadás sokféle hangulatfestő zenei effekttel él, de éppen a két szerelmes között alig van a zene nyelvén kifejezett rezdülés.

A másik fiú, Ferenc szerepe sokkal sikerültebb. A dramaturgia pontosan, követhetően építi fel a karaktert; csak olyan jeleneteket hagy el, amelyek hiánya nem csonkítja, nem írja át a szereplő viszonyrendszerét, és mellőzi a szerepidegen hozzátoldást. Szövege szerint Ferenc „hideg, savanyú, karót nyelt” ember, aki „összetett kézzel mond hálát, hogy nem olyan, mint az a másik”, vagyis a bátyja. 

Az Orosz Ákos által életre keltett Ferenc csakugyan teljesen más, mint Király Dániel Károlya, aki sem dramaturgiailag, sem a rendezői kocepciót tekintve, sem színészileg nem lánglelkű figura. Az előadás sok mindentől megfosztja, ami Schiller szerint sajátja lenne, és ami lelkileg a magasabb szférákba visz: az istenhittől, a szépség szeretetétől, az intuíciótól. Marad egy talentumait elherdáló, a saját életében tévelygő, a ráció mankóin sántikáló ember, aki nem szédül le a magaslatról, és nem fogja fel saját tragédiájának mélységét. A hivatalos bemutató előtti előadáson Károly végszavát – feladja magát az igazságszolgáltatásnak, és a vérdíjjal megkönnyíti egy sokgyermekes szegény ember anyagi helyzetét – néma csend követte. A bemutató utáni előadáson a hangos hip-hop zene már a mondat elején a szavába vágott és elnémította, Károly hangok nélkül tátogva magyarázott, miközben a banda már nem is figyelve rá, vígan levonult a színről. Ahhoz, amilyennek Károlyt az előadás során látja a közönség, talán ez utóbbi befejezés illik inkább.

A dramaturgiailag hűvösnek ábrázolt, hatalomra törekvő Ferencet ezzel szemben a rendezés áthúzza az álom és valóság határán túlra. Az első felvonás képileg egyik legerősebb momentuma, amikor Ferenc mögött háttérként tükörfal jelenik meg, hirtelen duplájára nyúlik a tér, és a szereplő egyszerre mutatkozik színéről és visszájáról. Szintén nagyon hatásos a második felvonásnak az a jelenete, amikor Ferenc körül megelevenednek az álmok és tudatának kísértetei. A falból kilép Károly és az öreg Moor, s ketten egy dobogóra állva szembefordulnak a másik dobogón pózoló Ferenccel; egyikük sem mozdul, de a két talapzat egyre közelebb csúszik egymáshoz, míg végül összeér, hogy testközelből kelljen egymás szemébe nézniük. 

Orosz Ákos végig olyan belső izzással játssza Ferencet, hogy Károly helyett ő válik az előadás gyújtópontjává. Mire eljut a következtetésig: „hatalmassá kell lennem”, már minden pórusából szivárog a veríték, széles mozdulatokkal kísért mondókája közben nyálpermet fröccsen, az egész ember merő görcsös akarat. Ferencnek csak az elhatározásai és az eszközei szívtelenek, hűvösek, az emberi kapcsolataiban ott az eleven lüktetés. Összeverekszik, megküzd az apjával, leköpi, kiabál. Lantjátékkal csitítja a hisztérikus Amáliát. Kergeti, megpróbálja erőszakkal közelebb húzni magához. A reszketeg, idős szolgát, Danielt lefejeli, amikor az öreg habozik teljesíteni a parancsát; a következő pillanatban puszit nyom a fejére. A szolgát játszó Papp Zoltán remek partner: kerekre nyílt szemekkel, babonás rémülettel, reszketegen figyeli Ferenc ámokfutását. „Imádkozz értem”! – parancsolja a fiatalabb fivér, és kirúgja Daniel alól a lábát, hogy térdre essen; a szerencsétlen öregnek egy árva hang sem jön ki a torkán. Orosz Ákos – röviden és „mai” nyelven szólva – mindenestül ellopja a show-t.

Ez a nézők szerencséje. Károlyban nem lobban fel „Prométheusz lángja” – Ferenc ördögi lobogása nélkül a közönség kapna egy formátumos, fantáziadús, szórakoztató pirotechnikai előadást. 

Besenyei Éva