Natalie Dessay és a barokk

„Baroque” – hirdeti az album címe, a címlapon Natalie Dessay látható, barokk színpadi jelenségként. Két CD és egy rövid DVD-bónusz jóvoltából hosszantartó élményhez jut az érdeklődő. Pedig a műsor első látásra akár fenntartással is fogadható. Mert hogy kerül egymás szomszédságába az első korongon egy Bach-kantáta, Monteverdi Lamentója, rövid részlet Bach Magnificatjából (Suscepit Israel), aztán Händel (duók és szólók), olaszul és latinul, majd Rameau? A második korongon kizárólag Händel-áriák szerepelnek, az Alcina esetében a Les Arts Florissants közreműködésével, William Christie vezényletével, egyébként Emmanuelle Haïm és barokk zenekara, a Le Concert d’Astrée társaságában (a DVD az Alcina egyik – a 2. korongon szereplő – áriáját teszi látványvilággal még emlékezetesebbé). 

Szerénységből, vagy mert szűkebb pátriájában olyannyira egyértelmű, ezúttal elmarad az egyébként maximálisan jogos „best of …” sok indokolatlan használattal hitelét vesztett propagandája. Pedig ha valami, ez a barokk zenélő doboz kizárólag értékeket rejteget!

Natalie Dessay korántsem becsüli túl a PR jelentőségét. Aki interneten tájékozódik, azt akár félre is vezethetik a viszonylag szűkszavú információk, hiszen a szinte életrajzról életrajzra ismétlődő neves muzsikus-partnerek és híres helyszínek aligha adnak érdemi információt a minőségről. Az is szerepelt valamely híres operaházban, aki első – s utolsó – alkalommal alaposan leszerepelt, s az is, akit rendszeresen visszahívnak. És nem minden szólista-partnerre emlékeznek szívesen a karmesterek és az együttesek…

Dessay életrajzának sajátossága, hogy rendre meglepő tények sorjáznak benne. A lyoni kislány arról ábrándozott, hogy táncosnő lesz – Bordeaux-ban mindenesetre színjátszást tanult és énekelt. Csak hálás lehet a zenekedvelők széles tábora a France Télécomnak, amelynek egyik tehetségkutató versenyén a nagy nyilvánosság felfigyelt Dessay-re (aki keresztnevének néma h-ját Natalie Wood iránti tiszteletből hagyta el). A Párizsi Opera jó iskolának bizonyult, így hamarosan megnyerte a bécsi Nemzetközi Mozart Versenyt. 

Az énekes-pálya kiválasztottja a legkülönbözőbb szerepekkel aratott sikert világszerte, de rendkívüli koloratúr-készsége csakhamar érvényesült a repertoárban (Az ezred lányáért, mellyel a bécsi Staatsoperben debütált, ugyanabban az évben a Covent Gardenben Laurence Olivier-díjat kapott). 

De a gyermekkori vágyak csak nem merültek feledésbe. Még nem töltötte be 50. évét az énekesnő, amikor bejelentette, hogy tervezi visszavonulását az operaszínpadról, mert nem talál az életkorának megfelelő operaszerepeket – a színészetre kíván koncentrálni. De addig is, remek sanzon-albummal lepte meg közönségét (Michel Legrand-nal, miután a műsoruk hangversenyteremben is remekül vizsgázott).

Dessay tehát korántsem tartozik az elkötelezett barokk-énekesek sorába. Mégis, teljesítményével képes növelni a barokk zene rajongóinak táborát.

Ebben a kalandban remek partnerre talált a sokoldalúan képzett Emmanuelle Haïm személyében (aki a párizsi Conservatoire-ban zongoristaként Yvonne Lefébure, orgonistaként André Isoir növendéke volt, csembalót és continuo-játékot később Kenneth Gilbert-nél és Christophe Rousset-nál tanult – erre az időre tehető a régi zene iránti elhivatott érdeklődése). Haïm több évig volt a Les Arts Florissants csembalójátékosa, William Christie (majd az ő ajánlására Simon Rattle) asszisztense, mielőtt megalapította együttesét 2000-ben. Egyébként gyermekként ő is a tánc bűvöletébe került…

A több közös produkciójukat felidéző – korántsem kizárólag szólista-specifikus – válogatás egészen kivételes élményt ad. Professzionális felkészültség és leginkább amatőröket jellemző lelkes-intenzív jelenlét hatja át a produkciókat. Dessay hangja éteri; előadásmódját technikai nehézségeket nem ismerő biztonság, könnyedség jellemzi, ám éneke mindig a közlés lényegét erősíti. A Bach-kantátán belül érzések, hangulatok sokasága villan fel, ám a korál jellegű, hitvallásértékű fordulatok mindig megkapják a nekik kijáró súlyt, figyelmet. A közösségnek és a közönségnek való komponálás különbsége hallhatóan érezhető, amikor Bach után Händel muzsikája szól, ugyanakkor a látványtól megfosztva is érezzük a szerepformálás, a karakter markáns megnyilatkozását. 

Vélhetően osztják hangszeres partnerei is Haïm szimpátiáját (aki a kísérőszövegben azt a személyes véleményét osztja meg olvasóival, hogy „zenei testvérének” érzi az énekesnőt), ritkán hallani ennyire vitális muzsikálást. Mintha valamennyi szólam várná, mikor kerül közvetlen kapcsolatba az énekszólammal; a felelgetések, az imitációk, vagy épp a díszítő kommentárok egyszersmind a muzsikusok humorérzékének is bizonyítékai. Mert nincs az az apró-elrejtett poénlehetőség, amelyet nem használnak ki, akár szólisztikusan, akár szólamban játszva (mind a vonósok, mind a fúvósok). 

Dessay a szó legnemesebb értelmében „boszorkány”, ha úgy tetszik, szirén: elvarázsolja a hallgatót, aki – akár ismeri, akár nem a részletekben felidézett operákat – úgy érzi, komplex élményt kapott. Neki köszönhetően ünnep a zenehallgatás, úgy gazdagítja a befogadót, hogy magasabb szférába emeli. Onnan aztán mindig visszavágyik majd a zenehallgató ide –  magasabbra emelt léccel méri tehát a realitás mérhető világában élő előadók produkcióit.

(Erato – Warner Classics 0 825646 051854)

Fittler Katalin