Operafelvételekkel

2015-ös 12. számunkban az ARTHAUS MUSIK felvételei közül a bécsi Staatsoperben (Marton Éva főszereplésével) készült két legendás felvételre hívtam fel a figyelmet. A „Legendary Performances” gazdag kínálatából következzenek most olyan felvételek, amelyek a Salzburgi Ünnepi Játékok (gyakran több szempontból is) méltán így nevezhető előadásait örökítik meg. 

Az 1989/90-es évad idején nagy várakozás előzte meg annak a Verdi-operának a színrevitelét, amely Herbert von Karajan salzburgi Verdi-ciklusa csúcspontjának ígérkezett. Karajan1957-ben a Salzburgi Ünnepi Játékok művészeti vezetőjeként Falstaff-rendezésével mutatkozott be – a következő három évtizedben pedig még a rendezvénysorozat óriási sikereinek keretében is kiemelkedő fogadtatásban részesültek az általa színre állított és vezényelt Verdi-operák. Az álarcosbál 1990-es előadásaira különleges elgondolással jelentkezett: az opera helyszíneit Verdi eredeti elképzeléseinek megfelelően jeleníttetve meg (tehát, III. Gusztáv svéd király stockholmi udvarában és palotájában). Felcsigázott várakozás, parádés szereposztás – majd a nyitóelőadás premierjének színpadi próbái idején elhunyt a Maestro (július 16-án). Szerencsére sikerült megnyerni az előadás dirigensének Sir Georg Soltit, akinek mindössze egy hét állt rendelkezésére… Az eredmény magáért beszél. Egyike volt ez azoknak az ünnepi eseményeknek, amikor a közönség és a kritika teljes egyetértésben hozsannázott – s méltán.

De aki minderről semmit sem tud, azt is elvarázsolja az élménykomplexum. Ezúttal semmi sem marad rejtve, a néző-hallgató rendre nyomon tudja követni mind az eseményeket, mind a lelki történéseket. Arról, hogy a tévé- és a videófelvétel nézői is maradéktalanul élvezhessék a rendkívüli műgonddal és átgondoltan színre vitt előadást, Brian Large felülmúlhatatlan látványrendezése gondoskodik. S aki ült már a Grosses Festspielhaus nézőterének legkülönbözőbb kategóriájú helyein, felelősséggel tanúsíthatja: nincs a helyszínnek egyetlen olyan pontja sem, ahonnan ennyi jelentős mozzanatot ilyen plasztikusan lehetne követni az előadás folyamán. A hollywoodi filmrendezőként ismert John Schlezinger egyébként olyan díszletekről gondoskodott, amelyek remek keretet adtak az impulzusokban gazdag látványvilágnak. Hagyományos rendezésről van szó, amennyiben számos jelét látjuk a korhűségnek – de maga a játék olyannyira élő, hogy kortársi érzésekkel viseltethetünk a figurák iránt. Plácido Domingo király-alakítása fenséges, egyben mélyen emberi, Leo Nucci Renatójának arcáról pedig minden leolvasható. Ugyanakkor nem tagadhatjuk, hogy a hangsúly abszolút értelemben a zenén (s ezen belül az éneklésen) volt. Csak elismeréssel adózhatunk a kidolgozott színpadi játékért az énekeseknek, akik közben maximálisan törekedtek valami egészen elképesztően árnyalt hangképzésre. Többszöri meghallgatás során tudatosodott az a mikrostrukturális kidolgozottság, ami akár tartott hangok esetén arra is kiterjedt, hogy az énekhang mindig érzékenyen illeszkedjék a váltakozó kísérő harmóniákhoz. Ennek érdekében korántsem a tükör előtt gyakorló, magukat minden beállításban kedvező látványként feltüntetni szándékozó énekesek gyakorlatát követték a szereplők. Kiváltképp Josephine Barstow esetében feltűnő ez, aki láthatóan „megdolgozott” a varázslatos hangokért – annál nagyobb volt a hatás, amikor az akasztófák dombján megvallja, hogy viszontszereti a királyt. Améliája átlényegült – s a továbbiakban eme többletet minden gesztusa mögött ott érezhettük. Sumi Jo Oszkárja remekül illett a képbe, s látványként is markáns figurák képviselték az összeesküvés vezéregyéniségeit. 

Filmszerű – a szó nemes értelmében – Ulrica jelenete, és a különleges fényhatások következtében szinte irreális a II. felvonás misztikus helyszíne. Az utolsó felvonás álarcosbál-jelenetének színpadképét a közönség spontán-elragadtatott tapsa honorálta. Hogy a haldokló király még utolsó erejével képes megbocsátani, olyannyira műfaji specifikum, mint az, hogy az operaszínpadon az éneklés a természetes, és a – különböző meggondolásokból, ám mindig a hatás növelésének szándékával alkalmazott – próza a feltűnést keltő „idegen” elem.

Mindehhez a csodához nem nélkülözhettük a zenekar (a Wiener Philharmoniker) fokozottan elkötelezett játékát – hiszen az „in memoriam Karajan” gesztus ott izzott a levegőben.

Solti maximalizmusa is jótékonyan hatott; pregnánsak voltak a zenei háttér jellegzetességét meghatározó ritmusképletek, s ugyanez mondható el a kisebb-nagyobb énekegyüttesek teljesítményéről is. És kontrollált volt a differenciáltan kidolgozott dinamika; kidolgozottak a hirtelen váltások, amelyek – éppen  mert jelentésükkel, értelmükkel tisztában voltak az előadók – mindig a folyamaton belüli arányok figyelembevételével realizálódtak. Ahány piano, annyi érzelmi-indulati töltés, s ez mondható el valamennyi előadói utasításról. 

Legendás előadásnak méltán tartjuk. (ARTHAUS MUSIK 109104)

1971 emlékezetes év a Salzburgi Ünnepi Játékok történetében: ekkor került sor Riccardo Muti szenzációs debütálására. Mozart-operát 1982-ben vezényelt először, a Così fan tuttét. 1922 óta ez volt a 30. alkalom, amikor műsoron szerepelt ez az opera, amelyet néhány új énekes beállásával 1983-ban is színre vittek (Michael Hampe rendezésében; a díszlet- és jelmeztervező Mauro Pagano volt). A történetet Nápolyba helyezte Lorenzo Da Ponte – amikor felgördül a függöny, a nápolyi kék ég és tenger vizuális élménye elementárisan hat a közönségre (akkor még Muti sem sejthette, hogy évtizedekkel később „exportálja” majd a nápolyi zeneirodalom ismert és ismeretlen kincseit Salzburgba, a Pünkösdi Ünnepi Játékok keretében).

A megörökített előadás Fiordiligije Margaret Marshall, Dorabellája Ann Murray, Ferrandója Francisco Araiza, Guglielmója James Morris, Despina szerepében Kathleen Battle remekel, Don Alfonso figuráját Sesto Bruscantini kelti életre. 

Ami különlegessé teszi ezt az előadást, a látványként és zeneileg egyaránt részletesen kidolgozott karakterek. Mindegyikük egyéniség, akkor is, amikor a kezdeti marionett-szerű felállásban látjuk-halljuk őket. Minden megtervezett, ugyanakkor spontán hatást keltő – egyszerre mediterrán, habkönnyű és érzelmileg-személyesen mélyen átélt. Remek rendezői ötlet volt a Kleines Festspielhaus (ma Haus für Mozart) színpadán belső színpadot képezni (tehát mintha televíziószerű dobozban, az élet mutatványosbódéjában zajlana a példázatos történet). Játék, ami egyszerre megélt és könnyelműen felelőtlen – amelyben ki-ki játékmester a cselekmény kisebb-nagyobb szeletében. 

És a játéknak részesei a zenekari szólisták is – kommentálják az énekesek dallamait, kinagyítják vélt vagy valós érzéseiket, indulataikat, s az egész együttes sokdimenziós hangzó hátteret biztosít a játékhoz. Teszik ezt Muti határozott elképzelésről tanúskodó, vitalitást és precizitást egyaránt megkövetelő irányításával. 

Mindig minden a helyén van – a komolyságtól a derűig, megannyi mosolyogtató zenei és akár nevetésre késztető látványelemmel. 

A felvétel a maga ráközelítő lehetőségeivel többet láttat, mint a színpad. Azt is, hogy korántsem pályakezdők játsszák. De a remek hangi kondíció, amikor a tapasztalat még nem kiüresedett rutinmegoldásokat eredményez, hanem éppenséggel a gazdagabb árnyalást teszi lehetővé, amelyhez kellemes látvány társul (természetesen tudnak mozogni mindenfajta öltözetben, teszik kecsesen és karakterizáló jelleggel), elhitető erejűvé teszi mindazt, amit látunk. Hat szólista, énekegyüttes és egy remek zenekar (Wiener Philharmoniker) – Muti irányításával felvételről is elvarázsolják a nézőt-hallgatót. Emlékezetesen.

(ARTHAUS 109100)

Fittler Katalin